 |
Király Linda |
– Tíz napra jöttél haza, és teli van a naptárad találkozókkal.
– Nem is számítottam erre. Azt hittem, úgy reagálnak majd, hogy hazajöttem, nem nagy ügy! De sokan találkozni akartak velem. És a napokban már el is kell utaznom Amerikába, ahol végre a lemezemről tárgyalunk. Az utóbbi négy hónapban írtam harminc dalt, várom, hogy elinduljanak a felvételek.
– Úgy volt, hogy Londonba mész.
– Csak összepakolni, és irány a tengerentúl. Aláírtam a szerződést azzal a céggel, amely Jameliát is menedzseli. Most azért utazom ki, mert élőben kell énekelnem érdeklődő amerikai lemezcégek képviselői előtt.
– Londonban hogy megy a sorod?
– Néhány hete volt egy fellépésem ott, ahol a feltörekvő tehetségek szoktak bemutatkozni. Kipróbáltunk néhány új dalt, és sikerem volt! Még a televízióba is meghívtak egy interjúra. Olyan hihetetlen számomra, de úgy fogadtak, mint a következő nagy sztárt. Bekerültem a londoni szakmai köztudatba. És szerencsére a közönség is tudja, hogy miket énekelek.
– A magyar újságok úgy méltattak, hogy végre egy magyar énekes, akiből tényleg világsztár lehet.
– Kint éltem, ez lehetővé teszi, hogy elboldoguljak nemzetközi porondon.
– És tényleg a mi sztárunk vagy?
– Angolul tanultam meg előbb beszélni, magyarul csak később, de ezt leszámítva mindig is abban a tudatban éltem, hogy magyar vagyok. Hiába laktunk kint, ott is úgy neveltek, mint egy magyar gyereket. Az amerikai fiatalok buliztak, nagyon el voltak eresztve. Mi nem. Nekem például már tizenkét évesen vállalnom kellett valami munkát, hogy megtanuljam, milyen pénzt keresni, megismerni a dolgok értékét. Az amerikai gyerekeknek fogalmuk sem volt ilyesmiről.
– 1999-ben, tizenhat évesen költöztél haza. Hogy élted meg a kamaszkor közepén ezt az óriási változást?
– Nehezen. De történt valami, ami mindennél fontosabb volt. Anyukám beteg lett. Nem panaszkodott, nagyon erős nő, de amikor egyszer azt mondta, hogy haza akar menni, azonnal összepakoltunk és hazajöttünk. Persze otthagytam az első szerelmemet. Szörnyű érzés volt, de nem magunkra gondoltunk, hanem anyura, és ez megkönnyítette a dolgot.
– Hogyan búcsúztatok el a szerelmeddel? Szia, ezután soha többé nem látjuk egymást…
– Megpróbáltuk folytatni. Megígérte, hogy meglátogat, de be kellett látnunk, hogy nem működik. Nagy volt a távolság, és lassan kiderült, ki mennyit bír. Sajnos túlságosan jóban lett a legjobb barátnőmmel, úgyhogy a szerelmünknek vége lett.
– A barátaidat is el kellett hagynod. Mi maradt neked?
– A család. A testvéreim. Nagyon korán megtanultam, hogy ők a legfontosabbak, akikben meg lehet bízni, akikre támaszkodni lehet. Mindig ott lesznek, mindig szeretni fognak, bármi is történik. Ők kárpótolnak azért, hogy kevés a barátom.
– Aki olyan elfoglalt, mint te, hogy találhatja meg a barátját vagy a szerelmét?
– Mindennek eljön az ideje.
– De mikor? Edzőterem, fellépések, munka, lemez…
– Egyszer majd csak megnyugszik körülöttem az élet!
– Gondolod? Én nem úgy látom!
– Bízom benne. Keresni nem tudom a párom, nincs annyi önbizalmam, hogy csak úgy odamenjek valakihez, aki tetszik, és megszólítsam. Valószínűleg majd szakmabeli párra találok, hiszen kollégával tudok egyszerre ugyanazon a helyen lenni.
– Nehéz lehet, de nyilván ez a siker ára.
– Pontosan. És élvezem, örülök, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Biztos eljön majd a szerelem, nem létezik, hogy egész életemben egyedül leszek!
– Tíz év múlva hol szeretnél élni?
– Nekem ott az otthonom, ahol a családom van. Ha teszem fel, Japánba költöznek, akkor én is ott leszek. De azért a legvalószínűbb, hogy Magyarországon vagy New Yorkban fogok élni.
– Másfél órás edzésről érkeztél, szinte remegtek az izmaid. Sokat tornázol?
– Ez is része annak az útnak, ami a világsikerhez vezet. Le kellett mondanom az imádott szénhidrátról. Tészták és sütik, ajjaj… De a menedzsmentem nagyon szigorúan veszi, hogy formában maradjak. Fellépések várnak rám, nem lehetek kövér! Minden másnap tornázom, és közben akupunktúrára is járok, hogy felgyorsítsam az anyagcserémet. Harminc kilót fogytam, és folyamatosan harcolok a kilókkal.
– Előírják a súlyod?
– Nem, kinézetre mondanak véleményt. Szerencsére ma már a cérnavékony lányok kora lejárt, hiszen Jennifer Lopez vagy Beyoncé is nőiesen telt. A sportosság fontosabb. És fő, hogy egészséges legyek.
– Mit írnak még elő?
– Csinált sztár nem vagyok. Tudják, hogy kialakult elképzelésem van, nem tudnának befolyásolni. Szélsőséges dolgokat, például drogozást nem engednének, de nálam ezzel nincs is gond, hiszen nem dohányzom és nem iszom, még kávét se nagyon! Nagyon szerencsés vagyok, tisztelik a tehetségemet, és megbecsülnek.
– Hány lemezről szól a szerződés?
– Hatról. Ez jó és rossz is. Tíz évre előre tervezhetek, de mi van, ha közben már mást vagy éppen mással szeretnék csinálni? Ha kiderül a második lemez után, hogy elegem van, akkor sincs kiút, a hat lemeznek el kell készülnie.
– Bőrönddel utazol, vagy üres kézzel?
– Budapesten, Londonban és Amerikában is akad holmim. A barátnőim szívesen tárolják, és néha kölcsönveszik a ruháimat. De viszek bőröndöt is, és bosszankodom, ha éppen azt a kis pettyest szeretném felvenni, amit otthon felejtettem.
– Tudod már, mivel telik a holnapod?
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy kapok egy telefont, és azonnal indulnom kell Amerikába. Talán nem is kéne felvennem most a mobilt?! Hisz olyan jó itthon lenni! Az itteni embereken látszik, hogyan éreznek. Ha szeretnek, kedvesek, ha utálnak, mogorvák. Tűz, érzés, vér van bennük, és ez hiányzik nagyon sok országból.
A teljes cikket a Maxima 20. heti számában olvashatjátok el.
