Ne erõltesd a vágyaidat a kicsire!

Gyakran előfordul, hogy valaki szülőként kevesli mindazt, amit elért, és ahelyett hogy maga próbálná helyrehozni a hibákat, az elszalasztott lehetőségek miatt inkább a gyerekét küldi el egyik különóráról a másikra, viszi bölcsisen nyelvtanárhoz, vagy speciális fejlesztésnek veti alá. Persze eközben teljességgel meg van arról győződve, hogy jót tesz
a gyermekének azzal, ha célokat ad neki. Mármint a saját céljait…
Vajon használ-e ez a gyereknek? Mi lesz a saját elképzeléseivel és álmaival? Természetesen egy hatéves még nem tudja eldönteni, hogy a jövőjére nézve mi válik majd a hasznára, de mégis milyen mértékben szabad irányítani és szabályozni az életét?


Túlhajszolt ovisok

Tícia egyedülálló menedzser anyuka gyermeke, most ötéves. A kislány német nemzetiségi óvodába jár. Ebéd után a délutánokat a vele kizárólag angolul kommunikáló babysitterrel tölti, aki felváltva tánciskolába, gyerekaerobikra, néptáncra és franciaórára viszi.
„Az anyuka – meséli Tícia óvónője –általában este hét, fél nyolc felé ér haza, előfordul, hogy csak később. Ilyenkor
a babysitter fürdeti a kislányt és fekteti le aludni. Tíciának rohanás minden napja, sokszor fáradt, nincs kedve a többiekkel játszani. Nem is igazán kötődik az anyukájához, aki rendkívül művelt, sokoldalú embert szeretne nevelni belőle. Hiába próbálom megértetni vele, hogy ezzel nem tesz jót a gyermekének, hogy időnként játszania is kellene, mint a többieknek. És ez nem csak az én véleményem. Az anyukának intő jelnek kellene tekintenie, hogy Tícia magyar szókincse fejletlenebb a korosztályáéhoz képest.”






Bezzeg ő megkaphatta!

Érdekes azt is megfigyelni, milyen gyereknevelési hibába eshetnek azok a szülők, akikre az ő szüleik annak idején ráerőltették az akaratukat.
„Nagyon szerettem volna zongorázni, de a szüleim nem engedték. Ezért aztán mindenféle kérdezés nélkül beírattam a fiamat a zeneiskolába, és vettem neki egy gyönyörű versenyzongorát, ami a lakás dísze lett – meséli Panna (31).
– Amint valami épkézláb dolgot el tudott játszani rajta, büszkén mutogattam az ismerősöknek, persze legfőképpen a szüleimnek, hogy milyen ügyes a fiam. Egy idő után mondogatni kezdte, hogy inkább karatézni szeretne. Teljesen kiakadtam rajta. Jól leszidtam, hogy ő bezzeg megkapta, amit én sosem, mégis hálátlan. Amikor aztán egy nap megláttam, hogy mennyire unottan gyakorol, megsajnáltam, és abbahagyhatta. Be kellett látnom, hogy ugyanolyan erőszakos voltam a fiammal, mint az én szüleim velem.”

A cikk folytatását a Maxima 34. számában olvashatjátok!