„Bence rám, Bálint az apjára hasonlít”

Amikor a bevásárló­központban találkozunk, Ada jobban emlékeztet egy otthonról elszökött, hebrencs kamaszlányra, mint kétgyermekes anyára. Megáll bámészkodni a plüssállatos kirakat előtt, aztán mosolyogva elnézést kér, és hozzáteszi, már régen nem tudott csak úgy csatangolni a boltokban, végre most nosztalgiázhat kicsit. Egy éve ugyanis a pelenkázás váltotta fel a korábbi plázázásokat.

– Amikor eljössz interjúra vagy műsort vezetsz a VIVA-n, ki marad a fiúkkal? Segítenek a szülők?

– Alapvetően mindent a férjemmel,
Timóval oldunk meg a gyerekek körül. Szerencsére ő is felnőtt a feladathoz, akár reggeltől estig rá tudom bízni Bencét és Bálintot. Ha kell, pelenkáz, etet, és meg is főzi a bébiételt. Az egyetlen
segítségünk a barátnőm, akire rá merem bízni a fiúkat, de csak két-három órára. Olyan is előfordult már, hogy nem tudtam máshogy megoldani a munkát, csakis a nagymamám segítségével. Eljött velem, és végig látótávolságon belül
sétáltatta a gyerekeket. A szüleim külföldön élnek, így nem igazán tudják kivenni a részüket az unokák körüli teendőkből. Azért az ünnepet szerencsére együtt töltöttük, hat év után most először voltak itthon karácsonykor.

– Hogyan viseled a távolságot? Nem rossz érzés, hogy az édesanyáddal nem tudtad megosztani az örömöt, amikor a kicsik például először álltak fel?

– Soha nem voltam szülőfüggő. Már kiskoromban önállóságra törekedtem. Apukám orvos, külföldön dolgozik, ’93 óta folyamatosan tart a vándoréletük. Először négy évet töltöttünk Angliá­ban, de akkor is minden évben más városban laktunk, utána Ománba költöztünk. Az anyukám háztartásbeli, most a hétéves kisöcsémet neveli. Mióta ő megszületett, összesen három vagy négy hónapot voltunk együtt Ománban, ezért nem is ismerem túlságosan a testvéremet. Tizenöt évesen úgy döntöttem, hogy inkább itthon maradok a nagymamámmal, és nem vagyok hajlandó még egyszer kimenni külföldre. Nem volt könnyű meggyőzni őket, de addig jártam a nyakukra és mondtam a magamét, hogy beleegyeztek.

– Nem sajnálod utólag, hogy így döntöttél? Hiszen kint biztosan több lett volna a lehetőség is…

– Angolul tényleg jól megtanultam, viszont amikor négy év után visszakerültem a magyar gimnáziumba, iszonyú lemaradást kellett behoznom. Kint nem adtak napról napra leckét, maximum fogalmazást írtam arról, hogy mit látok otthon a szobámban, vagy kiszíneztem VIII. Henrik feleségének ruháját. Más volt az elvárás, és ez nem tetszett.

– Ha ennyire határozott gyerek voltál, tudatosan készültél műsorvezetőnek is?

– Á, dehogy! Kezdetben énekesnő meg háttértáncos akartam lenni, mert akkoriban Zoltán Erika-rajongó voltam. Oviskoromban Madonna videoklipjeiből tanultam koreográfiákat, és a telkünkön gyakoroltunk a barátnőimmel. Aztán újságírónak készültem, máskor delfinekkel akartam foglalkozni, és válóperes ügyvéd is lettem volna, hogy meggazdagodjam. De amikor a pályaválasztási papírt ki kellett töltenem, az döntött, hogy hol nincs matek- és történelemfelvételi. Azt még ma sem tudom, hogy az üzleti kommunikátor diplomámmal pontosan mit fogok kezdeni.
A műsorvezetés csak próbálkozásnak indult, nem is vettem komolyan. Elkéstem az első válogatásról, elfelejtettem a dal címét, amit be kellett konferálnom, és szerintem nyávogósan beszéltem, de végül 1900 jelentkezőből mégis kiválasztottak. Boldog voltam, hogy huszonegy évesen megkaptam életem első komoly állását.

– És itt ismerted meg életed párját, Timót, azaz Bánszki Lászlót is. Hamar kialakult köztetek a vonzalom?

– Szimpatikus volt egyből, de azért azt nem gondoltam akkor, hogy vele fogom leélni az életemet. Eleinte nagyon szerettem volna, hogy legyen köztünk valami, sokat beszélgettünk, hazakísért, de hónapok alatt sem jutottunk dűlőre. Kettőt hátra, míg egyet előre.

A cikk folytatását megtalálod a Maxima 3. számában. Keresd az újságárusoknál!