Tündérmesébe illik Nóra élete

Tizenkilenc évesen feleségül vette élete nagy szerelme, akit még gyerekként nézett ki magának.
A Kölyökidőn nőttem fel, ezért Nóra mintha távoli ismerősöm lenne, évfolyamtársam a suliban. Még mindig látom rajta a kamaszos huncutságot, ugyanakkor érett anyaként mesél a gyereknevelés viszontagságairól. Bár először találkozunk, őszintén és érdeklődően fogad, mintha nem is interjút készítenénk, hanem két barátnő fecsegne a budai cukrászdában.

– Munkakapcsolatnak, majd plátói szerelemnek indult a viszonyod a férjeddel. Hogyan lett belőle házasság?

– Péter a Kölyökidőnél volt operatőr, ott ismerkedtünk meg, és beleszerettem. Ő is kedvelt engem, de csak úgy, mint a többieket, nem történt köztünk semmi.

– Nem is csoda, hiszen ebben az életkorban még számított a köztetek lévő 16 év korkülönbség, nem? Ráadásul, ahogy számolom, te kiskamasz voltál, ő meg már közel járt a harminchoz. Mit szóltak a szüleid a választottadhoz?

– Édesanyám előtt sem volt titok, hogy vonzódom Petihez, de nem zavarta. Sőt, nagyon tetszett neki, ahogy Peti bánt velem. Hagyta, hogy lecsillapodjon bennem a kiskamasz énem. Amikor aztán véget ért a közös munkánk, évekig nem találkoztunk, de nem vesztettük egymást szem elől. Mindig azzal viccelődtem, hogy majd szeretnék a koszorúslánya lenni. Ezzel
az indokkal időről időre felhívtam, hogy na, mikor megyünk már az esküvődre.
Kicsi ez a szakma, úgyhogy mindig tudtam, kivel van éppen együtt. Elmúltam tizenkilenc, amikor újra találkoztunk. 

– És pár hónapra rá összeházasodtatok. Egy év múlva jött a lányod, majd a fiad. Nem volt gyors a tempó? Jutott elég időd arra, hogy kiéld magad, mielőtt anya lettél?
– Ha két ember összetartozik, akkor mire kellene várni? Nincs hiányérzetem. Már az óvodától fogva mindig szerelmes voltam, szükségem van érzelmi töltésre, hogy érezzem a bizsergést, hogy valakit szerethessek, és engem is szeressenek. Tehát azért akadtak romantikus kalandjaim. Ha meg a bulizásokra gondolsz, azokból is jutott, és amikor kedvem van, most is bármikor elmehetek. Például éppen ma este találkozunk a kölyökidős barátokkal. Nagyon összetartó társaság.

– Ha már felhoztad a Kölyökidőt, a gyerekszínészetnek a te életedben volt valamiféle káros következménye? Gondolok itt azokra, akik nehezen viselték, hogy felnőttként kisebb sikert arattak, vagy hogy hamarabb kellett felnőniük.

– A mi helyzetünk nagyon más volt akkor, mint a mai gyerekszínészeké. A Kölyökidőben sosem estek hasra tőlünk, nem kezeltek sztárként minket. Anyukám orvos, apukám pedagógus, semmi ismeretségünk nem volt ehhez a szakmához. Ahhoz a feltételhez kötötték a tévézést, hogy kitűnő tanuló legyek, úgyhogy rendesen jártam iskolába. Nem voltunk magántanulók. Nem gondoltuk magunkat másnak, nekünk a színészet jelentette
a különórát. Más gyerekek sokkal több energiát fektettek a sportba vagy a zenébe, mint mi a forgatásba és a színészkedésbe.

– Visszatérve a családodra. Mi volt a legnehezebb az anyaságban?

– Mindig is vágytam az anyaságra. Ha tizenhárom évesen kérdezel meg, akkor is azt mondtam volna, hogy szeretnék már anyuka lenni. Kiskoromtól imádtam
a gyerekeket, állandóan körülöttük voltam, és arra gondoltam, milyen jó lesz, ha egyszer anya leszek. Persze mielőtt Petivel
össze­jöttünk, még úgy terveztem, hogy a babavállalás előtt jó lenne befejezni a főiskolát, de hát nem így alakult.
Átgondolt döntés volt ez részünkről, hiszen Peti addigra már megteremtett mindent – otthont, egzisztenciát, anyagi hátteret –, ami egy gyerek biztonságos felneveléséhez kellhet. Sokat megadhattunk a kicsiknek. Nekem igazából tényleg csak a gyereknevelés volt a dolgom éveken át, minden más alól mentesítettek. Ha mégis nehezebb időszakot kellene mondanom, az a harmadik évvel jött el, amikor kezdtem úgy érezni, hogy csak a gyerekekről szól az életem, és ez nem elég. De szerencsére ez is hamar megoldódott, mert éppen akkor hívtak vissza
játékot vezetni a tévéhez.

A cikk folytatását megtalálod a Maxima legújabb számában. Keresd az újságárusoknál!