Egyes források szerint már az ókori Egyiptomban is hordtak magas sarkú cipőt, míg más vélekedések szerint Olaszországban készítették legelőször. A leginkább elterjedt nézet szerint azonban az első magas sarkú cipőket a perzsa lovas harcosoknak készítették a 9. század környékén. A magas sarok viselésének akkor még praktikus okai voltak. A harcosok cipőjük sarkát akasztották be a kengyelbe, így íjazás közben is stabilan tudták megülni a lovat.
Viselését egy időre mellőzték a középkor köves, szennyvíztől és sártól átjárt utcáin. Legközelebb 1533-ban találkozhatunk vele: II. Henrik ebben vezette az oltár elé Medici Katalint. Európában az 1600-as évek elején terjedt el, ám akkor még kizárólag az arisztokrácia egyes köreiben. Az első magas sarkú cipők ugyanis nem tettek különbséget jobb és bal láb között, a kézi megformálás miatt pedig ezzel együtt is sokáig képtelenek voltak egy páron belül is két egyforma példányt készíteni. Ebből adódóan a magas sarkú sokáig a felsőbb osztály kiváltsága is maradt, mivel eleinte járni sem lehetett bennük. Az ingatag előkelőségeket szolgáik segítették a talpon maradásban.
Igazi térhódítása XIV. Lajos francia királynak köszönhető. A Napkirály alacsony termetét igyekezett daliásabbá tenni a mintegy 10 cm-es toldás segítségével, amelyre eleinte csatajeleneteket festettek. Később a sarkak piros színt és szimbolikus jelentést is kaptak: alattvalóinak megtiltotta ugyanis megtiltotta a piros sarkak viselését, így azok a nemes emberek kiváltságává váltak.
Idővel a szélesebb társadalmi rétegek is másolni kezdték az arisztokraták e fura hóbortját, majd a magas sarok a nők körében is kívánatos és használatos viseletté vált. “A kora XVII. században a társadalmi szerepek között fontos átrajzolódás látszott: a nők pipázni, dohányozni kezdtek, válltömést használtak, kalapot hordtak, és ezen a vonalon a sarkat is a cipőjükhöz toldották. Mindennek hátterében a férfi, mint hatalmi szimbólum állt. A nők is ehhez szerettek volna felnőni” – így mesél erről az időszakról Elizabeth Semmelhack, a Bata Cipőmúzeum kurátora. Ekkor kezdték el megkülönböztetni egymástól a női és a férfi magas sarkú cipőket. A nők ekkor már vékonyabb, valamivel kecsesebb sarkakon tipegtek.
A 18. század végére a magas sarok gyakorlatilag teljes egészében a nők privilégiumává vált. A 19. században, a fényképészet megjelenésekor a mesterek előszeretettel ábrázolták ebben modelljeiket, mivel királynői tartást, kecses megjelenést kölcsönzött a pózoló hölgyeknek. A világháborúk idején visszaszorult a viselése, majd az azt követő eufóriában új erőre kapott. A 60-as évek hippi életérzése egy időre ismét háttérbe szorította ugyan, de a 70-es, 80-as évek táján végérvényesen a nőiesség szimbólumává vált. Hossza és formája folyamatosan változik ugyan, de azóta is letaszíthatatlan trónjáról.
