2018 novemberében mesélhettem először arról, miért álltam át a használtruha-vásárlásra. Meg persze arról is, hogy mindez egyáltalán nem olyan nehéz, lemondásokkal teli lépés. Főleg, ha az ember tisztában van a cselekedetei súlyával. Az elmúlt fél évben, bár gazdagodott a ruhatáram, a metódus ugyanaz maradt: a darabok másod- vagy épp sokadkézből érkeztek (kivéve a fehérneműt, esetenként a cipőket és a speciálisabb sportruházatot, melynek darabszáma a hat hónap alatt összesen négyre rúgott). Mivel a novemberi gardróbállapotot dokumentáltam, tiszta képet kaptam arról, mennyiben kapott el a gépszíj a turkálás kapcsán, felhalmoztam-e sok-sok felesleges holmit, vagy a jó úton járok. Ezt a „dokumentarista” módszert egyébként jó szívvel ajánlom mindenkinek, kiváló emlékeztetők és intelmek az így elkészített fotók.
Ennél egyszerűbb kihívás nincs
„Leállni” a fast fashion termékek vásárlásával valószínűleg az egyik legegyszerűbb dolog a világon. Nálam egy, azaz egy módszer elég volt hozzá, hogy még csak kísértésbe se jöjjek a jelenség kapcsán. Ahogy lenni szokott, a zseniális újítások hátterében pofonegyszerű lépés áll: egyszerűen nem megyek be a szóban forgó termékeket forgalmazó (mit forgalmazó, ontó!) üzletekbe, inkább elsétálok a bejárat előtt. Miután megszületett bennem az elhatározás, eleinte örültem az „ellenálló képességnek”, aztán annyira kézenfekvővé és egyszerűvé vált a dolog, hogy mára észre sem veszem, ha végigmegyek egy sétálóutcán, és körülöttem mindenhol a vásárlásra csábító „szezonális leértékelés” felirat villódzik.
A H&M új, Váci utcai üzletének megnyitója (fotó: Leéb Ádám)
Szóval sajnos nem igazán lehetek büszke magamra, a teljesítményem ugyanis meglehetősen izzadságmentes,
egyedül az elhatározásra kellett megérni. A tudatos fogyasztói attitűd egyébként egy csodás, lassan ható méreg, szépen, fokozatosan kúszik be az ember hétköznapjaiba, gondolkodásmódjába. Talán a világ legártatlanabb könnyű drogjának is nevezhetjük. Hogy kinél mi indítja be a folyamatot? Nem tudni. Mindenesetre az egyértelműen hasznos, hogy mára igenis téma a zero waste szemlélet vagy épp a környezettudatosság.
Ha megvan az elhatározás, minden sínen van. Miután eldöntöttem, hogy nemet mondok a fast fashion ágazatra (és úgy általában az újonnan beszerezhető ruhadarabokra), elkezdtem be-benézni a közeli, minőségi turkálókba. A legszebb, hogy végül sok esetben pontosan ugyanazokat a darabokat akasztottam le a fogasról, amelyeket a csillogó üzletek kirakataiban 50 százalékos árengedménnyel kínáltak. A szükséglet kérdésére viszont itt is érdemes odafigyelni: valóban kell nekem újabb és újabb ruhadarab? Csak azért, mert valamit használtan szerzek be, a túlvásárlás ugyanúgy negatív jelenség mind az egyéni életemben, mind az ágazat jövőjét illetően.
Megjelentek az első héják…?
Páran máris lecsaptak a turkálói attitűdre: a startupcégek sokszor a nehezebben beszerezhető dizájnertermékekre, valamint a luxuscikkekre szakosodnak. Gucci, Louis Vuitton, Balenciaga? Minden van az online luxusturkálók kínálatában! Fontos, hogy itt nem utánzatokról van szó, hanem az eredeti minőségről, némi használat után.
The Realreal online vásárló felülete
Az egyik startupoldal egyébként 2018-ban potom 288 millió dolláros (80 milliárd forintos!) közösségi finanszírozási kampányt futtatott le a témában – írja a CNBC a témába vágó cikkében. A cég mára két üzlettel és kilenc felvevőponttal rendelkezik az Egyesült Államokban, de feltehetően az online csomagküldés a legnépszerűbb értékesítési forma náluk. (Itt jegyezném meg, hogy az online vásárlási láz világméretű jelensége – amely nemcsak a ruhaneműkre, de mindenféle termékre kiterjed – súlyos mértékben kihat a környezetre. A használt ruhák iránti érdeklődés kapcsán beinduló vállalkozások persze mind épülhetnek jó szándékra, de érdemes kritikusan és figyelmesen szemlélni őket, mert néha az eredeti küldetés tökéletes ellentétét valósítják meg.)
De miért fontos ez az egész? Mi az a fast fashion?
A fast fashion kifejezés alapvetően azt az üzleti szemléletet takarja, amikor a gyártási folyamatot annak érdekében gyorsítják fel, hogy a kifutói trendeknek megfelelő áru a lehető leghamarabb legyen elérhető az üzletekben, illetve online. Ennek értelmében a fogyasztóknak nem kell az új (ld. tavaszi–nyári, őszi–téli) szezonig várni, hogy friss divatáruhoz jussanak, folyamatos körforgás, tervezés-termelés-fogyasztás alakult ki, ami miatt egy-egy új darab 15 nap alatt jut el a tervezőasztaltól a kasszáig.
Persze a fast fashion márkák mind a tömegfogyasztáshoz mért árakkal dolgoznak, tehát a lehető legtöbb darabot próbálják értékesíteni az átlagvásárló pénztárcájához szabott áron. Mindezt úgy, hogy a dizájn és a koncepció persze törekszik a high fashion trendek felé húzni, és elérhetővé tenni a gazdagsághoz és szabadsághoz kapcsolódó életérzést.
Az alacsony bolti árak nyilván kizsákmányoláshoz vezetnek, a legnagyobb fast fashion márkák kapcsán sűrűn hallani is horrortörténeteket: a megszégyenítően alulfizetett munkások sokszor az ájulásig jutnak a rossz körülmények és az embertelen tempó miatt. Ezekről a tényekről csak az nem tud, aki nem akar. A munkaerő kizsigerelése mellett pedig ott a környezeti károk témája is, ami talán még a fentinél is sokkolóbb. A CBS a Föld napja alkalmából megjelent cikkében idén több jelentős adatot is közzétett: a Quantis szervezetének felmérése alapján a 2016-os év során a ruha- és cipőipar 3990 millió tonna szén-dioxid-kibocsátással járult hozzá a globális éghajlatváltozáshoz, ez a bolygón zajló összes termelés 8 százalékát tette ki. A cikkben említett Ellen MacArthur Alapítvány szerint a textilgyártással kapcsolatos összes, üvegházhatást okozó gázkibocsátás évente 1,2 milliárd tonna, vagyis több, mint az összes nemzetközi repülő- és hajójárat kibocsátása együttvéve.
Egy francia aktivista a fast fashion okozta környezetszennyezésre hívja fel a figyelmet egy ruhabolt előtt Toulouse-ban (Fotó: Alain Pitton / NurPhoto / Getty Images)
Miért kell nekünk annyira a sok új gönc?
A gyártók az évtizedek folyamán okosan építették ki a függőséget okozó koncepciókat, ráadásul az influenszereknek és a különböző online felületeknek hála egyre könnyebben megy a már-már szektás győzködés: bizony, szükséged van újabb és újabb holmikra, vagy nem vagy senki. Egyes márkák stratégiája szinte kizárólag az Instagram-posztokra épül, amihez olyan arcokat nyernek meg, mint Kylie Jenner vagy Cardi B. Szofisztikáltságról persze ebben a szegmensben szó sem lehet, a tucatnők szinte mindegyike az egyszerű magamutogató szerepben tetszeleg.
Ahogy a YouTube-on, úgy itt is van egy könnyen manipulálható célcsoport – igaz, a divat világában már kell némi pénzmag is, így a fókusz a kisiskolásokról a valamivel idősebb, piacképes korosztály felé tolódik. A módszer olyannyira jól működik, hogy a fent említett, celebekkel dolgozó brandek egyike 2017-ben például 600 százalékos növekedést produkált, 2018-ban pedig a legkeresettebb divatmárka volt a Google adatai szerint – olvasható az econsultancy.com oldalán. Az most tényleg mellékes, hogy az Instán megjelenő fotók többsége temérdek finomításon esik át, így ha megszakadunk, sem fogunk úgy kinézni az adott ruhában, combcsizmában vagy farmerban, mint a celeb, akit látszólag csak úgy mellesleg kaptak lencsevégre egy közömbös pillanatában.
Szórakoz(tat)ás lett a vásárlás
Ha valaki vette már a bátorságot, és megnézett pár videót, amelyekben – általában fiatal – nők különböző online oldalak kínálatából mindenfélét összevásárolnak, majd felpróbálnak, akkor tudja, hogy a jelenség nem csupán magáról az adott áruról szól. Bár a youtuberek egy része úgy tesz, mintha a köz érdekében „tesztelné” az adott márka termékeit – elsősorban a hihetetlenül olcsó utánzatokat –, azért egyértelmű, hogy a felvételek inkább a szórakoztatásról szólnak. Az igényesebb, magas nézettséggel rendelkező csatornák arcai persze komoly(abb) munkát fektetnek a tervezésbe, a szkript megírásába, a felvétel elkészítésébe, valamint a vágásba is, de ez az újfajta, a televíziós megfelelőjét jó eséllyel lassan teljesen leváltó szórakoztatás elsősorban reklám és non-stop fogyasztásra való ösztönzés.
A 20 dolláros esküvői ruháktól a rettenetes, szégyentelenül olcsó szalagavatós outfiteken át a tematikus (adott évtizedet, egy kiemelt márkát vagy épp mondjuk kizárólag hologramos darabokat célzó) bevásárlásig mindent megtalálunk a kínálatban. A konklúzió a legtöbbször ugyanaz: az áru nem érte meg az árát, legtöbb esetben silány minőségű, vagy épp teljesen másképp áll, mint a honlapon látható modelleken. Mégis, a néző – aki sokszor könnyen befolyásolható tini – végül csak felmegy az ócsárolt viszonteladói oldalra, és telepakolja virtuális kosarát az alapvetően haszontalan darabokkal.
Valós változás vagy porhintés a „nagyok” fenntarthatósági kampánya?
A legtöbbet támadott fast fashion márkák lassan kénytelenek belátni, hogy árt az üzletnek, ha napi szinten jelennek meg róluk szóló negatív hírek és ellenük szóló petíciók. A 2019-ben már elérhető számok alapján ráadásul a piacvezető fast fashion márkák többségénél úgy fest, hogy a várt bevétel elmaradt a prognózisoktól, így aztán a cégek kénytelenek lépni. Hogy a vezető pozíciókban valóban gondol-e bárki arra, milyen hatással van mindannyiunkra egy szűk réteg gyors meggazdagodási modellje, az persze kérdéses, de pozitív törekvések vannak, még ha egy részük csak csepp is a tengerben.
Az egyik, Magyarországon is szinte mindenhol megtalálható fast fashion márka például az újrahasznosítás jegyében indított kampányt, melynek jegyében a korábbi szériákból visszamaradt darabokból a tervezők újragondolt verziót készítenek – persze nyilván csak egy limitált, online elérhető kapszulakollekció erejéig. A brand honlapján egyébként számos írás buzdítja a fogyasztókat az újrahasznosításra, ami, valljuk be, szép gesztus. De amíg maga az értékesítési modell új holmik folyamatos vásárlására ösztönöz, addig a szép szavak és tippek kissé képmutatóan hatnak. Nyilván muszáj türelmesnek lennünk a „nagyokkal”, a változás ugyanis sosem megy egyik napról a másikra, viszont a nyomásgyakorlás terén valójában mi vagyunk nyeregben! Ha valóban aggaszt minket, mi folyik körülöttünk (nem, a környezeti károk és a kizsákmányolás nem csak a világ másik felén élőket és az ottani természetet érinti!), a petíciók aláírása mellett (vagy helyett) a vásárlási szokásaink újradefiniálásával is üzenhetünk a gyártóknak, akik kénytelenek lesznek reagálni a jelenségre.
Mit tehetek én, egy szál magamban?
A tudatos fogyasztói attitűd – legyen szó a mosható pelenkákról, a műanyagmentességről vagy épp a vegetáriánus, illetve vegán életmódról – mikroszinten kezdődik. És ahogy a butaságok és a rossz szokások (lásd: a gimiben mindenki cigizik a WC-ben, nekem is „muszáj” beállnom a sorba), úgy az értelmes jelenségek is képesek vírusszerűen elterjedni a közvetlen környezetünkben. Még egy egyedülálló, gyermektelen férfi vagy nő is hatással lehet a munkatársaira, családtagjaira, hát még egy anya vagy apa, akinek rögtön több generációhoz van „hozzáférése”!
Csak azért nem lépni, mert a cselekedeteimnek nem lesz azonnal világrengető hatása, meglehetősen kényelmes nézőpont. József Attilához azonban bármikor vissza lehet nyúlni: mert ugyebár miért ne legyek én tisztességes? Az öltözködés önkifejező ereje egyébként semmiben sem szenved csorbát, ha az ember átáll a használtruha-beszerzésre, esetleg a meglévő holmik felturbózására. Nagy eséllyel egyébként mindenkinek a környezetében akad olyan tipikus ügyes kezű nő vagy férfi, aki képes egy régi rongyból valami újat, izgalmasat varázsolni – elég egy Facebook-poszt, és nagy összegben fogadnék rá, azonnal felbukkan pár kézműves ismerős, ha pedig nincs saját ötletünk a régi holmik pimpelésére, akár elmerülhetünk a drága, rongyrázó márkák katalógusaiban, kifutói felvételeiben is. Nagyon könnyen találhatunk olyan megoldásokat, amelyek felhasználásával mi magunk is a trendeknek megfelelően nézhetünk ki.
A közép-európai turkálókban vásárolt áruk egy része még mindig érintetlen, vadonatúj „zsákmány”. Emellett rengeteg fast fashion termék is beszerezhető a mára inkább darabra, mint kilóra mérő boltokban. Ahogy azt a fél évvel ezelőtti cikkben is feszegettük, a nyugaton levetett göncök tisztítása, szortírozása, bálázása és főként szállítása is bőven hagy ökológiai lábnyomot maga után, ennek ellenére a használtáru-üzletág szén-dioxid-kibocsátása még mindig jóval elmarad a fast fashion jelenséggel járó, őrült termelésétől. Ha nem esünk át a ló túloldalára, és nem kezdünk el napi szinten új használt ruhát venni, emellett pedig esetleg vissza is forgatjuk a rendszerbe a saját, megunt darabjainkat, vagy rendszeresen szórakoztató ruhacserebulikat tartunk, akkor biztos, hogy jót cselekszünk. Ha a turkálós életmódot örömmel és stílussal űzzük, az ökológiai lábnyom egyre csökkenni fog. És semmivel sem fogunk rosszabbul kinézni, mint négy éve.