A fotósok mindenkit le akartak vetkőztetni – ilyen volt a Kádár-korszak divatvilága

A Szikra Könyvkiadónál 1951-ben megjelent Idegen szavak szótára szerint a MANÖKEN (maneken)

jóalakú fiatal leány, aki a ruhamodelleket bemutatja a közönségnek.

Előreugrunk 43 évet, 1994-be, amikor az Akadémiai Kiadó gondozásában napvilágot látott Idegen szavak és kifejezések kéziszótára a következőt írta a MANÖKENhez:

próbakisasszony; a ruhamodelleket a közönségnek önmagára öltve bemutató jó alakú fiatal nő.

Kicsit ízlelgessük ezt a csodálatos magyar szót, hogy próbakisasszony, aztán mélázzunk egy sort, hogy a helyesírás állandó változó (lásd: 1951-ben a jóalakú egybeírva helyes volt, 1994-ben viszont már különírták), majd vegyük a két évszám körülbelüli számtani közepét (pl.: 1973), és máris megérkezünk abba a korszakba, amikor Magyarországon még nem rohangált ötvenezer modell, manökenként dolgozni (vagy inkább manökenként élni) pedig kiváltságos szakmának (életnek) számított. Akkoriban még azt sem tudtuk, hogy mi az az influencer, a kanyarban sem járt még ennyi divatmagazin, sőt klasszikus értelemben vett divatmagazin csak az az Ez a divat volt, amit 1949-től 1993-ig adtak ki, egymást követve öt lapkiadó gondozásában.

A Wikipedia szócikke szerint a lapban rendre szembeállították a kapitalista rendszer hibáit az új szocialista célkitűzésekkel, ehhez megfelelő mennyiségű termelési riport és komcsi propagandacikk bújt ki a szerkesztők, szerzők szoknyája alól. Az indulástól négy évig ezt a vonalat követték, mígnem jöttek a nagyképes anyagok a nyugati divatfővárosok kifutóiról, sőt a lap a magyar tervezők kreációiról is beszámolt – azaz négy évet kellett várni addig a pillanatig, hogy valódi magazint adjanak az olvasó kezébe, ahol adott esetben például egy Levi’s farmer is megjelenhet, még ha az egy nyugati utazásról is keveredett a modellre, és a viselet egyet jelentett a „hanyatló kapitalizmus” imádatával.

Az első öt évben az Ez a divat rendszertelen időközönként került nyomdába, 1953-ban negyedévenként, 1954–1956 között kéthavonta, azután pedig havonta jelent meg. 1957-ben már százezres példányszámot értek el, ami mai fejjel nézve Magyarországon rettenetesen magas. A darabszám növekedéséhez értelemszerűen hozzájárult, hogy a divatrajzokat divatfotók váltották fel, a divatfotókhoz pedig modell vagy – ahogy akkoriban jóval elegánsabban nevezték –manöken kell, illetve egy-két ismert színésznő. Utóbbira tökéletes példa mondjuk Ruttkai Éva, akire 1966-ban miniszoknyát húztak, középső ujjat mutatva ezzel a Kádár-korszakban propagált prűdségnek.

Ruttkai Éva (Fotó: Fortepan)

A magazin a hetvenes években vált igazán naggyá, főszerkesztőként ekkor a 2010-ben 80 évesen elhunyt Zsigmond Márta irányította a lapot, és 250 ezres példányszámra emelte, sőt egy sornyi mellékkiadványt is nyomdába adtak. Zsigmond idején változott a képszerkesztési elv, ő inkább a beszédes képekben hitt, a modellek mozoghattak. A lap képszerkesztője ekkor Lengyel Miklós volt.

„A mi lapunk volt az egyetlen, amelyik kizárólag divattal foglalkozott. Eleinte szinte egyedüliként voltam ott fotográfus. Aztán jöttek fiatalok is, sokan” – mondta Lengyel 2006-ban a Fotóművészet magazinnak. A fiatalok közt olyan nevekről beszélünk, mint Módos Gábor, Bacsó Béla vagy éppen Fenyő János, aki később médiavállalkozóként többek közt a Nők Lapja tulajdonosa is volt. Lengyel arról is beszélt, hogy az Ez a divat munkatársai a ruhagyárak prospektusaiba is fotóztak, és hetilapoknak is készítettek divatanyagokat. „Nem is hőskorszak, hanem őskorszak volt. Nézegettem a nálunk akkoriban elérhető nyugati lapok divatfotóit, a képszerkesztést, a nyomást, és megállapítottam, ha annak tíz százalékát tudjuk produkálni, az már kész csoda.” Szerinte ennek több oka volt, például hogy a Lapkiadó Vállalat úgy vélte, az a jó fotós, aki kevés filmet használva old meg egy feladatot, a divatfotó műfaja viszont ezt nem engedi, mondhatni lehetetlen követelmény. Lengyel szerint az is szerencsés volt, hogy a már fent említett Zsigmond Márta személyében fanatikus divatrajongó állt a lap élén, aki fontosnak vélte, hogy a fotó közvetítsen valamit, illetve hogy ne akkora legyen, mint egy postai bélyeg. A képek idővel kitöltötték az oldalakat, a szöveges tartalom egyre kevesebb lett, ugyanazok a manökenek pedig egyre többször köszöntek vissza az oldalakról. Sőt, akik a lapban szerepeltek, egy sornyi más megbízást is kaptak.

De hogy lett, lehetett valaki egyáltalán manöken?

Például úgy, hogy a hetvenes évek vége felé jelentkezett a magazin ingyenes tanfolyamára, vagy elment az Artistaképzőbe, ahol egyszer-egyszer indult képzés, például járni tanultak a lányok. Lehet, hogy ez viccesen hangzik, de próbálj meg elegánsan, szexin és határozottan végigmenni egy kifutón egy este során úgy tizenötször, és utána gondolkozz el, hogy mennyire lehet ez könnyű.

Manökenjelöltek felvételi vizsgája az Állami Artistaképző Intézetben. A képen Csengeri Szilvia (Fotó: Fortepan)

A korszak legismertebb manökenjei közül talán a leghíresebb nem is akarta ezt a munkát. „Nem készültem manökennek, mert amikor belecsöppentem a divatvilágba (a hetvenes évek legelején – a szerk.), még nem is lehetett annak készülni, ilyen szakma egyszerűen nem létezett. Mindenféle alibi állásaink voltak papíron. Én például egy ideig a Pannonia Filmstúdióban foglalkoztam másodlagos értékesítéssel” – mesélte a mai napig sokszor Fabulon-lányként aposztrofált Pataki Ági, aki ma már sikeres filmproducer olyan művekkel a filmográfiájában, mint az Üvegtigris-széria, a Fehér tenyér vagy a Jupiter holdja.

A Népszabadság 2009-es cikke szerint Pataki a középiskolából spanyol-német szakra akart menni, de nem vették fel, és elment tolmácsnak, majd megbízták egy dél-amerikai küldöttség kalauzolásával. „A delegáció hölgytagjainak megrendeltem a Váci utcai Rotschild-szalonban egy bemutatót, s mivel hiányzott egy modell-lány, Klári néni (Rotschild Klára, divattervező – a szerk.), a szalon legendás hírű tulajdonosa megkért, hogy ugorjak be. Kicsit kérettem magam, de végül kötélnek álltam. A következő nagybemutatóján s utána mindegyiken már fix tagként vettem részt. Imponált neki, hogy több nyelven beszélek. Meghívott a privát fogadásaira is, a lakásába. Például amikor a Givenchy márka megérkezett Magyarországra, s Hubert de Givenchy is itt járt Budapesten, Klári néni fogadást adott a tiszteletére. Ma már ez nem tűnik olyan nagy dolognak. De a hetvenes években egy Dunára és a Várra néző tetőteraszon részt venni nyugati vendégekkel egy partin, annak azért megvolt az egzotikuma.”

Pataki Ági manöken