1888-ban egy Alexandre Godefroy nevű francia fodrász egy masszív, sisakszerű, szelepekkel ellátott burát csatlakoztatott egy cső segítségével egy gáztűzhely levegőnyílásához. Ezzel feltalálta a hajszárítót. Nagyjából akkoriban jelent meg a piacon az úgynevezett Thermicon is, mely lényegében egy kerámiából készült, zárható palack és egy hajkefe kombinációja volt: a belsejébe forrásban lévő vizet töltöttek, majd az így felforrósított kefét húzogatták a hajban, hogy gyorsabban száradjon.
Az első elektromos, kézi hajszárítót az örmény származású Gabriel Kanzajian tervezte a XX. század elején. A találmányt 1911-ben szabadalmaztatta az Egyesült Államokban, ám még közel egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a kézi hajszárítók a kereskedelmi forgalomban is elterjedjenek. A masinát magazinok és házaló kereskedők népszerűsítették, ám korabeli darabok messze nem voltak tökéletesek, sem biztonságosak. A teljesítményük mindössze 100 watt volt (a mai hajszárítóké 2000 watt is lehet), fémből készültek, a súlyuk emiatt nagyjából 2 kiló körül járt, ám ami sokkal nagyobb baj volt, hogy számos túlmelegedéses és áramütéses balesetet okoztak.
A gyártók persze már abban az évtizedben is igyekeztek egyre könnyebb és biztonságosabb modelleket fejleszteni. A fémet más anyagokkal, így például fával és bakelittel próbálták kiváltani. A hajhigiénia egyre nagyobb hangsúlyt kapott, a hajmosás gyakoribbá vált, amivel persze a sampongyártók is jól jártak. A hajszárítók elterjedése a frizuradivatra is hatással volt, népszerűvé vált többek között a bubifrizura, melyet otthon is egyszerűen be lehetett szárítani.
A kézi hajszárítók mellett ugyanakkor – főképp a hajszalonokban – népszerűek maradtak Godefroy eredeti találmányának déd- és ükunokái. Méghozzá mind kacifántosabb, sőt olykor egészen bizarr küllemet öltve…
A kézi hajszárítók piacán az ötvenes-hatvanas évek hoztak újabb érdemleges áttörést, amikor is könnyű műanyag házat és egyre fejlettebb motorokat kaptak. Mindezeken felül pedig még olcsóbbak is lettek.
Az ötvenes évek elején felkapottá vált a kézi hajszárító és a fodrász bura bizarr „szerelemgyereke”, a hajszárító sisak is.
A fodrászatokból pedig továbbra sem tűntek el a burák, sőt. A hatvanas évek jellegzetes méhkas-frizuráinak elkészítéséhez szinte elengedhetetlenül szükségesek voltak. Míg korábban ezek a gépek is jellemzően fémházzal készültek, lassacskán itt is átvette az uralmat a könnyebb és olcsóbb műanyag.
Az egyre szabadabb frizuratrendek és a mind fejlettebb dizájn és technológia a hetvenes-nyolcvanas években kézi hajszárítók népszerűségének kedvezett, ugyanakkor a szépségszalonokban a burák is napi használatban maradtak, hiszen például a daueroláshoz mindenképp szükség volt rájuk. Az Egyesült Államok fogyasztóvédelmi hatósága csak az 1970-es évekre dolgozta ki azokat a hajszárítókra vonatkozó biztonsági irányelveket, melyeket a gyártóknak attól kezdve be kellett tartaniuk.
A hajszárítókat az elmúlt negyven évben mind több extra funkcióval látták el, és persze egyre biztonságosabbak, valamint energiatakarékosabbak lettek, miközben az alapvető működési elvük és kialakításuk alig változott. Hosszú idő után a brit Dyson volt az első olyan cég, mely mind a technológiát, mint a dizájnt tekintve valóban újat tudott mutatni a hajszárítók piacán. 2016-ban debütált Supersonic nevű modelljük, mely már küllemében is eltér attól, ahogy a hajszárító egyébként a lelki szemeink előtt megjelenik, motorját ugyanis a nyélbe helyezték át. Mégsem a szokatlan formaterv volt igazán forradalmi, hanem a beépített, úgynevezett üveggyöngy termisztor, mely másodpercenként húsz alkalommal méri a kilépő levegő hőmérsékletét, majd egy mikroprocesszor segítségével oly módon szabályozza, hogy az semmiképp ne roncsolhassa a hajat.
