Szeptember volt, amikor egy mentőautóból átalakított lakóautóban elindult délnek Tóth Péter és barátnője, Fazekas Cecília. Azóta is úton vannak, éppen egy bolgár kávézóban ültek, amikor telefonon utolértük őket. Eddig megjárták Horvátországot, Montenegrót, Albániát és Észak-Macedóniát. Az eredeti terv teljesen máshogy nézett ki, de a járvány mindent felülírt. Tóth Péter már több éve tervezte, hogy hátizsákkal bejárja majd Latin-Amerikát és Óceániát, majd megismerkedtek, és így módosult a terv, ketten vágtak volna neki a világnak. A pandémia miatt egy időre várakozó álláspontra helyezkedtek, majd úgy döntöttek, útnak indulnak.
„A repülést kockázatosnak gondoltuk, ezért úgy döntöttünk, inkább lakóautóval járunk majd országról országra. Peti felcsapta a használtautó-hirdetéseket, és egy hónap múlva már miénk is volt Rusty. Nagy szerencsénk volt, mert csak egy kicsit kellett kipofozni ahhoz, hogy igazán kényelmes legyen, van benne gáztűzhely, hűtőszekrény, fűtés, két darab munkaakku, amivel tölteni tudjuk a készülékeinket, majdhogynem a készbe ültünk bele. Én akkor még dolgoztam, de Peti szívét, lelkét beletéve rendbe tette az autót. Azóta is van vele mit csinálni, de most már együtt oldjuk meg vele a problémákat – meséli Cecília, akinek – talán nem meglepő – de az utazás mindig is fontos része volt az életének. – A szüleimnek köszönhetem, hogy ennyire szeretek utazni, mert édesapám kamionsofőr volt, és gyerekkoromban sokat hallgattam, hogy járta a Közel-Keletet, én is ott akartam lenni, és át akartam élni a kalandokat. Amikor 14-15 éves lettem, elég idősnek gondoltak ahhoz, hogy emlékezzek arra, hogy milyen szép helyeken voltunk, minden nyáron eljártunk Horvátországba, Szlovákiába, Romániába, Ausztriába, majd így mentünk egyre távolabb a kis hazánktól. Amikor lett állásom, akkor már a párommal utaztam, voltunk többek között Grúziában, Madeirán, Portugáliában.
Nem vagyok egy tipikus városi turista, számomra az utazás inkább arról szól, hogy felfedezem a világ természeti értékeit. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok egy építészeti csodában gyönyörködni, vagy a városokat, óvárosokat, hangulatos helyeket ne tudnám értékelni, imádom Budapestet, és nem cserélném el semmi másra”
– tette hozzá.
A családnak pedig nem volt ellenvetése, Peti részéről mér régóta tudtak a tervről, Cecília apukája pedig viccesen megjegyezte, talán ezzel a hosszú úttal majd kiesik a zabszem lánya fenekéből. „Persze féltettek egy kicsit, de tudják, hogy Peti mellett abszolút biztonságban vagyok, és azért benőtt már az én fejem lágya is.”
Fotó: Fazekas Cecília
Biztosan sokan vannak, akikben felmerül a kérdés, hogy miből fedezi az utazás költségeit. „Peti egy ideje már gyűjt erre a tervre, amikor pedig felocsúdtam, hogy jöhetek, akkor azonnal elkezdtem tudatosan félretenni. Soha nem voltam egy nagy lábon élő típus, tehát nem az amerikai nagybácsi fizeti és nem is örököltünk. Most is azon dolgozunk, hogy minél tovább úton lehessünk, nem járunk étteremről étteremre, és keressük az utat, hogyan tudunk majd a vizuális tartalomgyártással egyszer majd a saját lábunkra állni.” Tóth Péter és barátnője, Fazekas Cecília ugyanis csodálatos videókat és fotókat készítenek, bárhol is járnak. És az embernek szinte belefájdul a szíve, hogy nem lehet ott.
A fotózás és videózás egyiküknek sem a szakmája, Péter sales manager volt egy mikroszkópokat gyártó magyar cégnél, Cecília pedig beszerző-logisztikus volt egy orvosi eszközfejlesztő cégnél. „Mindketten szerettük volna úgy megörökíteni az utazásunkat, hogy azok számára is élvezhető legyen, aki csak otthon ül, és nem ismer minket. A blogolás nem vág a profilunkba, mert ugyan azt is lehet igényesen csinálni, mi inkább a dokumentarista irányba mennénk el, szeretnénk idővel komolyabb témákat is is feldolgozni, főleg, ahogy egyre keletebbre haladunk.”
Tanács: Pénz nélkül ne indulj el, az, hogy közben majd adódik valami, az szerencse kérdése, nem szabad erre alapozni.
Tóth Péter és Fazekas Cecília egy napja az úton nagyon máshogy telik, mint a mi hétköznapjaink. „Viszonylag korán csörög az óra, vagyis számomra korán, mert én későn kelő típus vagyok, de a napfelkelte nem vár ránk, és szeretjük kihasználni a reggeli fényeket a fotózáshoz, videózáshoz. Szerencsére Peti elég jó ébresztőóra. Miután megreggeliztünk, elindulunk kirándulni vagy a következő helyszínre, és napnyugtakor ismét a felvételeket készítünk, hiszen akkor is nagyon szépek a fényviszonyok. Este vacsora mellett megnézzük, hogy miket vettünk fel, videót vágunk, vagy sorozatozunk. Az esősebb napokon pedig vagy beülünk valahova vagy bekuckózunk az autóba. Kicsit ki vagyunk szolgáltatva a természet törvényeinek, de ez nem igazán zavar minket, nagyon jól elvagyunk.”
Néha természetesen ők is hagyományos értelemben vett turistákká válnak, vagyis vannak olyan napok, amikor nem Rusty szolgál szálláshelyül, ő is megpihenhet egy kicsit. „Macedóniában voltunk, amikor annyira esett a hó, hogy nem tudtunk tovább haladni az autóval, és egy hetet töltöttünk egy szálláson. Persze néha akkor is megállunk, amikor éppen nincsen hóakadály, néha jólesik felmelegedni, és egyelőre nincs olyan jó idő, hogy ki tudjuk mosni a ruháinkat az út menti forrásoknál, hiszen nem száradnának meg az autóban. Hozzáteszem, én pont olyan jól alszom az autóban, mint otthon, és elöl nagyon jó ülni, nincs panasz a kényelemre.”
Fotó: Fazekas Cecília
Hegyek, völgyek között
Egy ilyen utazás során – legyen bármennyire is felkészült az ember – sajnos nem mennek mindig simán a dolgok, akadnak rázós helyzetek. Ilyen volt például az, amikor egyszer a hegyekben elfogyott az üzemanyag, és benzinkút nem volt se közel, se távol. „Vakargattuk a fejünket a hidegben, kiélvezve a nap utolsó sugarait, hogy vajon hogyan tovább. Szerencsére jött arra két robogós, akik később visszajöttek egy autóval értünk. Mindig akad valami, amit meg kell oldani.”
December elején pedig sajnos egy egészségügyi vészhelyzet miatt kellett megszakítani az útjukat, Cecília túrázás közben balesetet szenvedett Ksamil mellett, eltört a csigolyája. Először a Sarandéban található kórházba vitték, majd átszállították Tiranába.
„Olyan fájdalmaim voltak, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy fel fogok ülni. Csak egy-két napig tartott, de valaki számára, aki annyira ugrabugra, mint én, ez nagyon nehéz volt. Peti jól beszél angolul, én viszont nem annyira, ahogyan az albán emberek sem, ezért dupla olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam. De le a kalappal az albán egészségügyi ellátás előtt, nagyon jól bántak velem, pedig egy állami kórházban feküdtem, ráadásul egy világjárvány közepén, egyszóval minden adott volt ahhoz, hogy ez ne így legyen. Azért lábadozás közben is akadtak nehézségek, volt pár nap ágytálazás, nem gondoltam volna, hogy nyugdíjas korunk előtt jutunk el eddig a kapcsolatunkban” – mondja nevetve Cecília.
Azóta már lényegesen jobban van, újra útra is keltek, de azért persze még nem teljesen a régi önmaga. „A hátam nagyon rosszul viseli a hideg szelet, meg úgy általában a hideget, ezért mindig fel vagyok öltözve, mint egy Michelin baba. Illetve reggel is kell egy kis idő, amire elmúlik a fájdalom. Lehet, hogy ki kellett volna hagyni néhány téli túrát, és lehet, hogy nem kellett volna ott szobrozni, amikor olyan orkán erejű szél volt, hogy a drónt se szívesen engedtük fel, de valamit valamiért.”
Tanács: Nyelvtudás nélkül ne indulj el, mert persze kézzel-lábbal is lehet mutogatni, de sokkal egyszerűbb dolgunk van, ha beszélünk nyelveket.
Fotó: Fazekas Cecília
És valóban, a fenti kellemetlenségek sem változtattak azon a tényen, hogy Fazekas Cecília úgy érzi, ez az utazás mindent megadott neki, amire vágyott. „Szerettem volna, hogy úgy tudjak utazni, kirándulni, felfedezni a természet szépségeit, hogy ne kelljen váltogatni a helyek között, és ne kelljen aggódni amiatt, hogy mennyi minden fog várni az íróasztalomon. Nyilván most is válogatunk az úti célok között, de igazi flow élmény számomra, hogy nem kell végigrohanni a látnivalókon. És persze rengeteg munkával jár, hogy jó felvételeket tudjunk készíteni, de összességében ez akkor is egy csoda.”
Apropó csoda, a pár számára az egyik legfeledhetetlenebb élmény az volt, amikor novemberben megmászták az Albánia és Észak-Macedónia határán fekvő Korab-hegyet. „Nagyon kellemes időnk volt, egy szál pólóban túráztunk. A táj gyönyörű, aranyló fényben úszott, pont naplementére értünk fel. Nagyon szeretem az őszt, az olajzöld, bordó, mustársárga színeket.
Az évek során nagyon sok hegyet megmásztam, de ilyen rendkívüli látványban még soha nem volt részem. Mindketten úgy éreztük, nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk.
A másik meghatározó élmény az volt, amikor a csigolyatörés után visszamentünk Ksamilba, és kimentem az apartmanunk erkélyére, hogy megnézzem a tengert, és megnyugodtam, hogy igen, működnek a lábaim.”
Tanács: Az ember legyen magabiztos, vállaljon be mindent, de ne legyen túlságosan felelőtlen. Én is felmásztam mindenre, és meg is lett az eredménye.
Ha kedvenc országot kellene mondani, akkor Fazekas Cecília Albániát mondaná. „Legszívesebben az egész országot becsomagolnám, és elrejteném a kis szívemben. Az ország érintetlen szépségében mutatkozott meg számunkra, a helyi emberek pedig annyira kedvesek és segítőkészek. Illetve még van egy kis hegyi szállás Macedóniában. Családi vállalkozás, helyi alapanyagokból főznek, és magát a szállást is természetes anyagokból építették. Egy hetet töltöttünk ott, és ha valaki megkérdezné, hogy hova mennék vissza vagy mit érdemes megnézni ebben az országban, ezt a helyet ajánlanám.”
És hogyan tovább? A párnak rengeteg terve van, de sok minden függ a piszkos anyagiaktól. „Ha az anyagi fedezet biztosítva lesz, akkor nem lesz megállás, megyünk, amíg lesz kedvünk és bírjuk. Szeretnénk bejárni egész Dél-Amerikát, Ausztráliát, Új-Zélandot, és még sorolhatnám. Lehet, hogy valahol majd hosszabb időre ottmaradunk, mert szép vagy kellemes, és néha kell egy kis szusszanás.”
Ami a rövidebb távú terveket illeti, egy hónapot még biztosan Bulgáriában maradnak, köti őket a munka, két szálláshelyen kell majd fotózniuk, illetve még van két hegycsúcs, amit szeretnének megmászni. „Sok minden függ attól, hogy alakul a járvány, hol milyen intézkedések vannak éppen érvényben, nehéz előre tervezni, folyamatosan változnak a szabályok. A terv mindenesetre most az, hogy innen Görögországba megyünk, aztán irány Törökország, majd Grúzia, Irán, aztán jön Közép-Ázsia, Kazahsztán, Pakisztán, majd Mongólia, és szeretnénk megnézni Dagesztánt is.”
Természetesen egyszer majd hazajönnek, hiszen mindkettejüknek hiányzik a család és a barátok, de ez még odébb van. „Reméljük, hogy a szeretteinkkel minden rendben lesz, nem betegednek le, nem kényszerülünk hazamenni.” Természetesen az otthoniakkal tartják a kapcsolatot, és nagy volt a boldogság, amikor visszatértek az EU-ba, és a tarifa miatt végre szabadabban lehetett beszélgetni.
Fazekas Cecília mesélt nekünk arról is, hogy az élményeken kívül mit adott még neki az elmúlt hónap, hogy mit tanult magáról, és hogyan hatott párkapcsolatára az összezártság. „Kettes típusú cukorbeteg vagyok, de otthon nem nagyon foglalkoztam vele, ettem, amihez kedvem volt, ha rosszul lettem, hát rosszul lettem. Mielőtt elindultunk, úgy döntöttem, ezen változtatni fogok, és ez sikerült is.
Az egyik legfontosabb dolog, amire ez az út megtanított az az önfegyelem.
Annyi plusz öröm ért és annyira jó egészségesnek lenni, hogy továbbra is nagyon motivált vagyok. Ugyan néha kísértésbe esek, de nem csábulok el, már nem érzem lemondásnak azt, hogy nem ehetek, ihatok bizonyos dolgokat.”
Fotó: Fazekas Cecília
Másfajta lemondás, de az utazás során leszokott arról is, hogy sminkeljen. „Én is kicsit hiú voltam, ha volt valamilyen aprócska bőrhibám, azonnal levakoltam és stresszeltem miatta. Most már hónapok óta nem sminkelek, teljesen jól érzem magam így, nem lenne ilyen egészséges az önbizalmam, ha nem jöttem volna erre az útra.”
Ilyen közel a természethez átalakulnak a prioritások.
Fazekas Cecíliának a sminkelés mellett nem hiányzik a vásárlás sem, és szerinte akkor sem kap majd rá a plázázásra, ha hazatérnek. Amivel a Petivel való kapcsolatát illeti, nyilván nem könnyű valakivel 24 órában együtt lenni heteken, hónapokon át, a széthagyott szemét vagy a nehéz kelés miatt néha van egy kis feszültség. „Vannak súrlódások, de megoldjuk, mert meg is akarjuk oldani, hiszen össze vagyunk zárva egy dobozba pár négyzetméteren, de csiszolódunk.”
Tanács: Vágj bele, nem érdemes semmire és senkire várni, egyszer élünk.
A pár útját a Facebookon, az Instagramon és a Youtube-on már egy egész kis közösség kíséri. Miattuk vállalják a bejelentkezéseket. „A posztjaink főként a természetről szólnak, mi ritkán mutatjuk meg magunkat, de szívesen osztjuk meg a kalandjainkat és élményeinket a követőinkkel, de nem hiszem, hogy lesz olyan, hogy majd elmondjuk a kamerának, hogy például éppen tüske ment a lábamba. Ha ez a siker kulcsa a közösségi médiában, akkor sem biztos, hogy szeretném csinálni. Mi igyekszünk mást nyújtani, de nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen nagyon sok jó fotós utazik lakóautóval, és egyébként is telített a közösségi média, nehéz kitűnni. Amit el tudok képzelni, hogy amellett, hogy megmutatjuk, milyen szép a táj, a flóra és fauna, praktikus tanácsokkal látjuk el az embereket, merre érdemes menni, mire érdemes figyelni és hasonlók.”
Negatív kommentekkel egyébként egyelőre nem találkoztak, bár egy Facebook-csoportban valaki megkérdezte, vajon mennyire etikus világjárvány idején utazni. „Nekünk nem is kellett válaszolni, többen azonnal reagáltak rá, és azzal érveltek, hogy akik itthon vannak, sokkal több emberrel találkoznak, mint mi a lakóautóban. Az első pár hónapban valóban nem mentünk emberek közé, csak ha be kellett vásárolni, vagy az autóban ültünk vagy a természetet jártunk. November közepén viszont kénytelenek voltunk szálláshelyeken is meghúzni magunkat a hideg miatt.”
