A 19. században egy nő számára az élet a legnagyobb eséllyel azon a társadalmi szinten pörgött le, ahová született, és ez minél alacsonyabb volt, annál valószínűbb, hogy a helyszín sem változott sokat. És mégis, volt akinek sikerült megcsinálnia a szerencséjét, fordítania sorsán, még ha erkölcsileg vitatható módon is tette. La Païva jó példa minderre, aki nincstelen szexmunkásból küzdötte fel magát a párizsi elit köreibe, szeretői közt tudva politikusokat, nemesi sarjakat és művészeket egyaránt.
Út az első szeretőig
Azt gondolhatnánk, La Païva a szépségének köszönhette, hogy megrészegített maga körül mindenkit, de állítólag nem így volt. Bár egy kurtizán esetén a visszaemlékezéseket bátran érheti az elfogódott, ítélkező stílus vádja, róla ráadásul kevés portré maradt fenn, annyi sejthető, hogy nem számított a kor klasszikus szépségének. Telt, erős alkata volt, arcát férfias vonások jellemezték, leginkább a francia belle-laide, „szépen csúnya” jelzővel illették. A szemei túl nagyok, az orra állítólag túl karakteres volt, egyszóval nem egy rossz helyre született törékeny virágszál volt ő. Eltökéltsége és vasakarata, valamint az a narcisztikus kapzsiság, ami szintén sajátja volt, elegendőnek bizonyult hozzá, hogy elérje, amit akar: egy moszkvai senkiből a pénz és csillogás világába jutott.
1819-ben Esther Pauline Lachmann néven látta meg a napvilágot Moszkvában, és bár azt nem tudni, miként csípődött be neki a francia sikk iránti vágy, nevét először Thérèse-re, majd a még franciásabb Blanche-ra változtatta a siker érdekében. Gyerekkoráról nem maradt fenn emlék, ám annyi biztos, hogy 17 évesen férjhez ment és gyereket is szült, kisfiút. A családi élet azonban nem vonzotta, alig egy évvel a szülés után már úton volt Párizsba, fia és férje nélkül, de papíron még férjezetten.
Marie-Alexandre Alophe: La Païva portréja (Fotó: Wikipedia)
Hogy miként jutott el Párizsba, arra ennyi év távlatából már szintén homály borul, mindenesetre élete következő állomása a francia főváros egyik piroslámpás házában kezdődött. Három évet töltött itt, de ahelyett, hogy a körülmények csak még mélyebbre húzták volna, ő ezt az időt szigorú takarékoskodással töltötte, hogy az alkalmi partnereitől származó pénzből idővel jobb körülmények közé léphessen. Mi több, azt is tisztán látta, hogy esélye arra csak akkor lesz, ha olyan férfit talál magának, aki szeretőjévé, vagy még inkább feleségévé fogadja. Mert akkoriban ez így zajlott. Egy nő anyagi, társadalmi helyzetét férje határozta meg, neki pedig bár előbbi még volt, utóbbit nem remélhetett tőle.
Így hát 1841-ben szedelődzködött és a porosz Bad Ems fürdőhelyre költözködött, hogy egy táskányi kölcsön ruhával és bizsukkal felszerelkezve megcsinálja a szerencséjét. Rövid úton el is érte, amit akart, elcsábított egy tehetős, bár nem túl híres zongoristát, Henri Herz-t, és nem sokkal később Párizsba már Madamme Herz-ként tért vissza. Igaz, házasságról szó sem volt, hisz a papírok még mindig első férjéhez kötötték, szeretői státusza is elegendő volt hozzá, hogy a férfi pénzéből elegáns szalont rendezzen be magának. Herz oldalán bekerült az akkori művészvilágba is, Richard Wagner zeneszerző, Hans von Bülow karmester, Théophile Gautier költő vagy épp Emile de Girardin publicista is rendszeres látogatója volt szalonjának. A közös évek alatt született Herz-től egy lánya is, az anyai érzések azonban sem ekkor, sem később nem jellemezték Thérèse-t, a gyereket a férfi szüleinek gondjaira bízta.
A kitartott nők királynője
Az, hogy néhány művész nála múlatta az időt, még édeskevés volt ahhoz, hogy a felsőbb körökbe bejusson, mi több, 1847-re úgy tűnt, szerencséje is elhagyni készül őt. Életmódja fényűzőbb volt, mint amit megengedhetett magának, miután pedig férje Amerikába ment (családja legnagyobb örömére ő nélküle) a támogatása is megszűnt, így egyre több ékszere került zálogházba és adósodott el mindinkább. A romló körülmények egészségének sem tettek jót, végül többek tanácsára úgy döntött, Londonba helyezi át székhelyét, amelyről a prostituáltak közt az a hír járta, hogy a kitartottak Mekkája, ahol egy-egy vagyonos úriember évi 40-50 ezer fontot is hajlandó áldozni szeretője kényelmére.
A váltás finoman szólva is bejött Lachmannak, érkezése után nem sokkal egy tehetős arisztokrata szeretője lett, majd persze több másé is, egyre növelve hírnevét és tarifáját. A legendák szerint volt, akitől azt kérte, fél órás légyottuk alatt húsz darab ezerfrankos bankjegyet égessen el a kandallóban, ha meg akarja kapni őt. Az illető bankár pedig állítólag meg is tette, igaz, más leírások szerint hamis bankjegyeket vitt magával a találkára, így végső soron ingyen volt neki a menet.
Az angliai évek alatt ismerkedett meg Albino Francesco Araújo de Païva portugál márkival, akit csupán tévedésből neveztek márkinak, valódi titulussal ugyanis nem rendelkezett, ellenben óriási vagyonnal igen, köszönhetően a részben ópiumkereskedelemre épülő vállalkozásainak. De Païva tehát dúsgazdag volt és egyértelműen elcsábítható, szerencsétlen flótás tényleg hitte, hogy megtalálta társát Lachmann személyében, ezért miután az asszony özvegységre jutott, 1851-ben feleségül vette. A nő azonban távolabb sem állhatott volna mindettől, amit rögtön házasságkötésük másnapján kifejezésre is juttatott. Horace de Viel-Castel gróf memoárja szerint az alábbi sorokat intézte hozzá:
„Megszerezted vágyaid tárgyát, sikerült engem a feleségeddé tenni. Másfelől én megszereztem a nevedet, és ezzel útjaink el is válhatnak. Részemről őszintén, megjátszás nélkül jártam el, és a pozíciót, amit akartam, megszereztem; de ön, de Païva úr, ön olyan feleséget választott, akinek a legcsekélyebb megbecsültsége sincs, akit semmilyen társaság számára nem mutathat be, akit senki nem fog elfogadni. Menjen hát mindenki a maga dolgára; menjen vissza az országába; az enyém a neve, de maradok, ami voltam.”
A drága de Païva pedig így is tett. Visszament Portugáliába, és nem sokkal később öngyilkos lett.
Adolphe Joseph Thomas Monticelli: Egy este Païvánál című festménye (Fotó: Wikipedia)
A népek tavasza, La Païva sikere
Míg Londonban Lachmannból La Païva lett, történt egy s más a nagyvilágban is. 1848 februárjában forradalom kitört ki Franciaországban, a népek tavaszának e jeles eseménye pedig létrehozta a rövid életű II. Francia Köztársaságot, Bonaparte Napóleon unokaöccséből pedig köztársasági elnököt csinált. Bár népszerűsége óriási volt, a nemzetgyűléssel nem mindenben működött együtt, regnálása során pedig jelentős adósságot halmozott fel, amit esélye sem lett volna visszafizetni, ha lejár elnöki mandátuma. Így hát azt tette, amit minden magára adó uralkodójelölt tesz: államcsínyt követett el. 1851. december 2-án feloszlatta a nemzetgyűlést, a franciák támogatását élvezve magát tíz plusz évre köztársasági elnökké tette, majd 1852-ben a császárság restaurációját is végrehajtotta, csak hogy teljes legyen a hatalma. Így lett belőle III. Napóleon francia császár, egy korszak feje, amiben az ipari forradalomnak köszönhetően létrejött (és ekkorra már meglehetősen tekintélyes vagyonon ülő) újgazdag réteg bebocsátást nyert a született arisztokrácia köreibe. A pénz úgy tűnt, nem számít, honnan van, elég volt a tudat, hogy van. Charles Blanc francia műkritikus találóan úgy jellemezte mindezt: „a növekvő luxustól olyannyira sérült a jó modor, hogy egy tisztességes nőt sem lehetett többé felismerni pusztán öltözködése alapján.”
A Második Császárság lett hát La Païva játszótere, ő maga pedig igazi legendává vált, akinek kegyeiért egyre többet és többet kellett fizetnie annak, aki azt élvezni akarta. Mindeközben pedig egy cél lebegett szemei előtt: megszerezni Európa egyik leggazdagabb férfiúját. Persze nemcsak úgy valamelyiket, hanem Guido Henckel von Donnersmarck német gróf és iparmágnást, akinek közel húsz évig volt a szeretője, mígnem 1871-ben a gróf feleségül vette. Így aztán a szegény kis moszkvai örömlányból Európa (egyik) leggazdagabb grófnéja lett, mérhetetlen vagyonnal és befolyással.
La Païva rajongott az ékszerekért, ékszerkollekciója megismerkedésük előtt is impozáns volt, a gróf azonban az évek során káprázatos gyémánt nyakékeket, és más méregdrága ékszereket ajándékozott neki. Gyakori vendégei voltak a Boucheron és Chaumet ékszerházaknak, és az övéi lettek a Donnersmarck gyémántok is: két hatalmas, sárga gyémánt, amik utoljára 2007-ben cseréltek gazdát, akkor 7,9 millió dollárért keltek el egy árverésen. De nem csak ékszerekkel halmozta el a gróf, megvette neki a Párizs melletti Pontchartrain kastélyt, a francia fővárosban pedig a Champs-Élysées sugárúton épített neki fényűző villát.
A fényűző szó pedig talán nem is takarja megfelelően az igazságot, olyan pazar volt az épület. Auguste Rodin-szobrok, a párizsi Opera Garnier freskóinak alkotója, Paul Baudry által ékesített falak még a dúsgazdagok körében sem számítottak mindennaposnak, a sárga algíri ónixból készült lépcsősor pedig a mai napig egyedülálló az egész világon. Mi több, La Païva mór stílusú fürdőszobájának hatalmas kádja is e nemes anyagból készült, amit a mai napig három csap díszít, emlékezvén rá, hogy egykori tulajdonosa ily módon választhatott aközül, hogy tejet, kölnivizet vagy pezsgőt kíván fürdővízéhez adni. A pazar villa pedig még pazarabb (és pajzán) esteknek, irodalmi szalonoknak adott otthont, vendégei sorából nem hiányzott Gustave Flaubert, Émile Zola és Eugène Delacroix sem. Alexandre Dumas állítólag úgy jellemezte,
Már majdnem kész. Már csak a járda hiányzik.
Menekülés, és egy holttest a padláson
Egyszer azonban minden jónak vége szakad, La Païva esetén hozzá kell tenni, ennek ő is okozója volt. Vagyonával a végletekig kérkedő és azt kihasználó természete sokak szemét szúrta, a politikai átrendeződés pedig ezúttal nem az ő malmára hajtotta a vizet. 1870-ben kitört a porosz–francia háború, ami ugyebár 1871-re III. Napóleon bukását és a köztársaság kikiáltását, a Német Császárság megszületését hozta el. Mindezen viszonyok között és a III. Napóleon uralkodása alatti társadalmi viszonyok könnyedsége okán a kurtizánokat az egész társadalom bűnbaknak, a nemzeti gyengeség megtestesítőinek kiáltották ki, ráadásul La Païva és az ő porosz grófja esetén valóban nem volt kizárt a színfalak mögötti politikai játszma sem.
Így hát mindketten jobbnak látták, ha elhagyják Párizst, és 1871-ben a sziléziai Neudeck kastélyba költöztek át, ahol La Païva természetesen továbbra is fényűző, ám távolról sem oly nagyvilági életet élt, mint korábban. 1884-ben 64 évesen hunyt el, halálát pedig a nála 11 évvel fiatalabb gróf olyannyira nem tudta feldolgozni, hogy ahelyett, hogy az asszony testét végső nyugalomra helyzete volna, bebalzsamoztatta és még évekig a kastély padlásán őrizte. A férfi rendszeresen meglátogatta a nő holttestét, hogy legalább ily módon láthassa őt, de természetesen teljes titokban. Olyannyira, hogy második felesége, akit 1887-ben vett el, kis híján sokkot kapott, mikor leleplezte férje titkát. La Païvának örökösei nem voltak, fia, Antoine 1862-ben, lánya, Henriette 1859-ben halt meg. A gróftól gyermeke nem született, bár nem kizárt, hogy mástól igen, azonban ha így volt, nevelésükről lemondott.
