Azt írják róla, megelőzte a korát, és van benne igazság. Suzy Solidor kérés nélkül bocsátotta közszemlére testét és lelkét, celebritás volt a szó minden létező értelmében. Manapság ő lenne a genderfluid, androgün szépség, akinek Instájából újságírók tucatjai lakmározhatnának, akkoriban jobb híján festőművészekkel örökíttette meg szépségét. Mindez egészen jól sikerült: több mint 225 festő, köztük kora leghíresebbjei készítettek portrét róla, amivel ő lett a legtöbbet lefestett nő a világon – Szűz Mária után.
Kitartott leszbikusból a színpad queer királynője
Solidor karrierje a harmincas és negyvenes években volt a csúcson, Párizs ünnepelt kabarésztárjaként bérelt helye volt a pletykarovatokban, ő pedig mindent meg is tett érte, hogy ez így legyen. Imádta a hírnevet, azt, hogy megjelenése felkorbácsolja a vágyakat, éneke borzongást vált ki a nőkből. Nem született azonban bele a jóba, anyja egyedül nevelte fel őt, aki bejárónőként dolgozott, történetesen annál a férfinél is, akit apjának mondhatott. Igaz, jobbára csak papíron, a férfi ugyanis sosem vállalta fel a lányát, Solidor későbbi karrierje során mégis visszanyúlt az apai örökséghez, hogy előnyt kovácsoljon belőle. Apja ugyanis Robert Surcouf kalóz leszármazottja volt, e tény pedig roppantul megragadta a lány fantáziáját, számos alkalommal festette le magát a tengerhez kapcsolódó környezetben.
1900-ban született Suzanne Louise Marie Marion néven, 17 éves volt, mikor az I. világháborúban önkéntesnek állt, mentőautót vezetett. Ennél többet erről az időszakról, és általában gyerekkoráról nem nagyon tudni, azt a Suzy Solidort, akivé később vált, már Párizsban formázta meg. A háború után ugyanis a francia fővárosba költözött, ahol egy régiségkereskedő, Yvonne de Bremond d’Ars szeretője lett. Nem volt több egy csinos, különleges arcocskánál, aki elbűvölte a gazdag asszonyt, nem is sajnált tőle semmit. Utazgattak, szívesen múlatták az időt a deauville-i tengerparton, ahol szenzációszámba ment, mikor egy-egy feltűnő, Jeanne Lanvin vagy Jean Patou által tervezett fürdőruhában jelent meg.
„Ő alkotott meg engem” – állítólag így nyilatkozott később Solidor a szeretőjéről, Bremond d’Ars-ról, aki fizette a lány ének- és beszédóráit, mi több, az első, róla készült festmények is az ő megrendelésére készültek. Tíz évig voltak együtt, ez idő alatt pedig a lány kinőtt a csinos, kitartott szerető szerepéből, és saját jogon kezdett karriert építeni.
1932-ben megnyitotta éjszakai mulatóját, a La Vie Parisienne-t, ahol arisztokraták és üzletemberek, művészek és leszbikus kéjnők társasága keveredett gondtalanul egymással. A meleg és leszbikus közösség kedvelt szórakozóhelye volt – már persze a tehetősebbik felének, tekintve, hogy a klub nem csak felkapott, de drága is volt. A színpadot körös-körül az ő festményei díszítették, állítólag volt, hogy 250 kép is kiállításra került a szórakozóhelyen. Solidor ugyanis imádta a róla készült alkotásokat, kedvenceit állítólag mindig a színpad hozzá közel eső részére helyezte, amik pedig kevésbé nyerték el a tetszését, a mosdó felé vezető folyosóra száműzettek. Hogy ő a legtöbbször megfestett nő, már akkoriban is terjedni kezdett, amiért nem győzött jómaga is hangoztatni, hogy ismertsége, hírneve ezáltal is nagyobb legyen.
Élete során megfestették többek közt Pablo Picasso, Jean Cocteau, Francis Bacon, Man Ray és Francis Picabia is, az egyik leghíresebb portré azonban Tamara de Lempicka nevéhez fűződik, akivel egy rövid ideig szeretők is voltak. Az 1933-ban elkészült félakt festmény tökéletesen megörökítette azt a Solidort, akivé fiatal lányból változott: a világosszőke, bubifrizurás, androgün jelenséget, aki testi szépségének minden rezdülését kihasználja, hogy megigézze környezetét és növelje hírnevét.
Tamara de Lempicka festménye Suzy Solidorról – 1933 (Fotó: Profimedia)
Ünnepelt sztár és a solidori alapelvek
A harmincas években volt Solidor a csúcson, ünnepelt sztár volt, és ne feledjük, sanzonénekesnő is, akinek tucatnyi felvétel őrzi máig érzéki, búgó hangját. Nem vetette meg a férfiakat, de nyíltan vállalta vonzódását a nők felé – manapság talán azt mondaná magáról, queer –, és mindezt dalaiban sem titkolta. Ezzel még ma is feltűnést tudna kelteni, hisz ha belegondolunk, számos világsztár él kettős életet: hiába vonzódnak a saját nemükhöz, még ha nyíltan vállalják is ezt, a hírnév kedvéért dalaikban inkább egy férfi és egy nő szerelmét éneklik meg. Ehhez képest Solidor gátlások nélkül énekelte fel ugyanazokat a sóvárgó sorokat, amiket férfi kollégái intéztek szívük hölgyeinek.
Nyisd ki az ablakot a melleidhez,
Nyisd ki a selyem mellényedet,
Nyisd ki a ruhád az ágyékodon,
Nyisd ki, hogy láthassuk.
Nyisd ki szívem előtt a túl telt szívedet
Megiszom a szádból!
Részlet: Suzy Solidor – Ouvre (1934)
Sikere valószínűleg tovább is kitartott volna, a történelem azonban közbeszólt. A II. világháború véget vetett a gondtalan szórakozás éveinek, azzal pedig, hogy 1940-ben a németek megszállták Franciaországot és elfoglalták Párizst, az ő élete is veszélybe került. Egy szerencséje volt csak: megjelenése beleillett az árja faji ideológiáról alkotott képbe, hírneve pedig elég nagy volt hozzá, hogy szemet hunyjanak leszbikussága felett, így a németek üzletet ajánlottak neki: ha a játékszabályaik szerint dolgozik, békén hagyják őt és a mulatóját is. Solidor belement, mint később mondta, megalkuvását solidori alapelveknek nevezte, melyek mentén mindenáron meg akarta őrizni mindazt, amit a háború előtt felépített. A La vie Parisienne a náci katonatisztek egyik törzshelyévé vált, ő maga pedig mindennapos előadó lett a náci propaganda rádióban, a Radio-Paris-ban. Solidor énekelte fel a korszak világhírű slágerét, a németek kedvencének francia nyelvű változatát, a Lili Marleent is. Igaz, az utókornak Marlene Dietrich feldolgozása jobban megmaradt, és ez nem is csoda.
A világháborút követően náci kollaboránsnak kiáltották ki, még annak ellenére is, hogy sejthető volt (később pedig biztossá vált), a tökrészeg náci katonatisztektől megtudott információkat rendszeresen átadta a francia ellenállásnak, és több zsidó honfitársának is segített a menekülésben. Mégis, a világháborút követő döntés értelmében évekre el kellett hagynia hazáját. Amerikába utazott, végigturnézta az államokat, számos városban fellépett kedvenc festményei társaságában, majd miután az ötvenes évek elején visszatért Franciaországba, megpróbálta ott folytatni, ahol annak idején abbahagyta.
Ismét szórakozóhelyet nyitott, színpadán fellépett Marlene Dietrich is, ez a siker azonban már nem az volt, mint korábban. Épp amit a legjobban féltett, amire hírnevét alapozta, végérvényesen megváltozott: a teste, a megjelenése. Már nem az a fiatal, dévaj nő volt, akiért a harmincas évek Párizsa megvadult, és ezt nehezen tudta feldolgozni. Korábbi szexi, fekete szatén estélyi ruháit, melyekben a színpadon ragyogott, férfias ruhákra cserélte, és önmagát Admirálisnak nevezte. Inni kezdett, amitől csak még inkább elveszítette a kontrollt önmaga felett, így ebből a szempontból a mindent eltakaró maszkulin öltözékek álarcok voltak, amik mögé elrejthette magát.
1960-ban úgy döntött, bezárja párizsi kabaréját, és elköltözött a francia Riviérára, Haut de Cagnes városába. Persze itt sem aprózta el a dolgot, megvette a legnagyobb eladó házat a város központjában, és pincéjében szórakozóhelyet nyitott. Mulatója rövid idő alatt a város legnagyobb attrakciója lett, ami a helyi lakosokat és a turistákat egyaránt vonzotta. Suzy Solidor 1983-ban hunyt el, legkedvesebb negyven arcképét haláláig megőrizte. Ma a gyűjtemény a város Grimaldi Vármúzeumában tekinthető meg.
