A Facebookon jött velem szembe egy kép, amelyen egy fiatal anya látható, aki az asztalra omolva kimerülten alszik, miután 16 órán keresztül gyufásdobozokat készített. A lábánál alvó, betakart kisgyerek.
A fotó a kelet-londoni Bowban, a Bryant and May gyufagyárban készült, ahol 1400 nő és gyereklány gürcölt szörnyű körülmények között, az ipari forradalom korában. Ekkoriban a munkajogok jóformán nem léteztek, a nők ráadásul jóval kevesebbet kerestek, mint a férfiak, és még kiszolgáltatottabbak voltak a körülményeknek és a munkaadóknak. Ők végezték a legalacsonyabb státuszú munkákat, csupa monoton és nehéz munkafolyamattal.
A XIX. század második felétől a textilipar szinte teljes egészében női iparággá vált, így a textilipari bérszínvonal lett a legalacsonyabb az iparágak között. Nagy számban dolgoztak nők a dohány- és élelmiszeriparban is, illetve az egyik legrosszabb körülmények között gürcölők, és a leginkább alulfizetettek a gyufagyárban dolgozó nők voltak, akik elsőként léptek fel a szörnyű helyzetük ellen.
Szegény gyufás lányok
Érthető volt a kétségbeesésük, hiszen a 14-16 órás munkanapért nevetségesen alacsony fizetést kaptak, és tovább csökkentették a bérüket, ha valaki beszélgetett vagy kiment a toalettre. Ennél is rosszabb volt, hogy az egészségük, sőt, az életük is veszélyeztetve volt, többen a borzalmas foszforállkapocsban szenvedtek, és haltak meg. A betegség a megfelelő védőöltözet hiánya, másrészt a fehérfoszfor miatt alakulhatott ki, hiszen akkoriban a gyufafejekben jellemzően még nem a ma használt vörösfoszfor, hanem a jóval veszélyesebb fehér, más néven sárgafoszfor volt. Ez a módosulata a foszfornak rendkívül mérgező, lenyelve már akár 0,05 gramm is halálos lehet, és mivel könnyen oldódik zsírban, ezért könnyen bejutott a szervezetbe. Kruppa Dezső és Freund Gyula Élők a pokolban címmel írt a temesvári gyufagyárban tapasztaltakról:
„Persze a megbetegedett munkás az utolsó pillanatig kénytelen dolgozni, mert másnap már az éhség kopogtatna ajtaján. Az így is úgy is csekély kereset folytán a betegsegélyző pénztár oly kis összegű táppénzt nyújt, hogy abból alig- alig telne a puszta kenyérre. Így hát dolgozik, ameddig tud. A fertőzés végre a csontvelőkhöz ér és akkor már nincsen mentség. A munkás arcát a nekrózis eltorzítja, arcán, nyakán tátongó sebeket nyit, hogy a gége és a légzőszervek szabadon vannak; az ilyen szerencsétlen teremtés állkapocs, foghús és fogak hiányában nem hasonlít emberhez. Megborzadunk ha látjuk. Arca, nyaka mindig fel van kötve, mert az állkapocs hiánya az arc alsó részén lévő húst teljes leszakadással fenyegeti. Több hónapi, sőt évi keserves kínlódás, munkaképtelenség és ennek nyomán borzasztó nyomor vár ezekre az emberekre, míg végre a halál beköszönte vet véget a rémes kínoknak” – írták.
Fotó: Wikimedia Commons
Ezek az emberek, ahogy azt az írás is mutatja, szörnyű fájdalmak között haltak meg, miközben a gyár vezetősége nem vett tudomást a munkakörülmények miatt kialakult borzasztó betegségről, amelyben sokan bele is haltak. Mint ahogy vélhetőleg az a 22 éves munkásnő is életét vesztette a kórban, aki szintén a gyufagyár alkalmazottja volt. Róla így írnak a könyvben:
„P. Helen, jelenleg 22 éves, hajadon, 17 éves korában került a gyárba, hol mint »kirakónő« dolgozott.
Belépése alkalmával teljesen ép fogazata volt, soha fogfájásban nem szenvedett. Három évi dolgozás után az egyik alsó zápfog tövében szúró fájdalmakat érzett. Ε miatt többször volt is az orvosnál, ki a zápfog odvas voltán kívül semmit sem konstatált. Az orvos tanácsára végre kihúzatta a rossz fogát, melynek helyéből vér helyett geny kezdett folyni, mely foszforszagú volt. Az arc e műtét után hatalmasan megdagadt. A foghúzást követő pár hét után P. Helen fogai lazulni kezdtek, két foga evésközben hullott ki, még további négy fog köhögés közben esett ki a szájából, a többi még meglevő fogait ujjaival távolította el. A megdagadt arc mindvégig tovább dagadt addig, míg nyaka alsón két részén nyílás nem keletkezett, amelyeken a bűzös geny áradt ki. A genyfolyás jelenleg szünetel, ami annak a jele, hogy az az alsó állkapocsról már teljesen lemállott a foghús. Arca mostan iszonyúan el van torzítva. Állkapcsa még nincsen eltávolítva. Ez azért nem történt meg, mert Ρ. Η. eddig félt orvoshoz menni, és így a betegség kezdete óta orvosi kezelésben nem részesült. Azon tanácsra, hogy távolíttassa el az állkapcsát, határozottan nemmel felelt. Pedig nagyon panaszkodik, hogy homloka tájékán nagy fájdalmakat érez. Orvosi vélemény szerint ez a koponyacsontnak nekrózisos állapotba való átmenetelének jele, mi ha igaz, úgy rövid időn belül vagy az őrültek házába, vagy a – temetőbe kerül. P. a gyártól semmiféle kártérítést nem kapott.”
Gyufagyári lányok a Bryant and May’s-nél, nem sokkal a sztrájk előtt, 1888 körül (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)
A fiatal nő esete nem volt egyedi, sem itthon sem más külföldi gyufagyárban. De visszatérve Angliához, az ehhez hasonló szörnyű munkakörülményeket elégelte meg Annie Besant, a nők jogaiért küzdő aktivista, aki a The Link című hetilapban kipakolt a gyári munkások helyzetéről. A vezetőség természetesen magán kívül volt a felháborodástól, ám a munkások ennek ellenére nem voltak hajlandóak cáfolni a cikk igazságtartalmát. Sőt, amikor aztán az egyik munkást kirúgták, a “gyufa-lányok” azonnal sztrájkba kezdtek. A közvélemény szimpátiája és támogatása óriási volt, ami meglepte az akkori vezetőséget: ez egy korai példája volt annak, amit ma egyszerűen PR-katasztrófának nevezünk.
Néhány héttel később beadták a derekukat, és javítottak a fizetésen és a feltételeken. Pár évvel később pedig felhagytak a foszfor halálos formájának használatával.
A textilgyárakban sem volt jobb a helyzet
Ugyan pár évtizeddel korábban (1824), de hasonló okok miatt kezdtek sztrájkban a világ túlsó oldalán, Amerikában, a Rhode Island-i textilgyárban. Az ellen tiltakoztak, hogy csökkentsék a béreket és meghosszabbítsák a 15 és 30 év közötti nők munkanapját. Ekkoriban Amerikában (is) a nők vajmi hatalommal és még kevesebb joggal rendelkeztek. Az amerikai társadalom arra volt berendezkedve, hogy otthon maradnak, gyermekeket nevelnek és kerülik a politikai gondolkodást. Ugyanakkor a gazdasági körülmények egyre több alsó és középosztálybeli nőt kényszerített az otthonból a munkahelyekre, ahol nehéz munkakörülmények között dolgoztak és tisztességtelen munkaügyi gyakorlatokkal szembesültek. A társadalmi korlátok ellenére sok nő nem volt hajlandó csendben tűrni, ahogy a Rhode Island-i textilgyár munkásnői sem.
Pedig a tulajdonosok úgy vélték, hogy a fiatal nők majd passzívan elfogadják a bércsökkentéseket, ám tévedtek. Amikor a szövőnők értesültek a tulajdonosok döntéséről, azonnal megtagadták a munkát. Május 26-án 102 munkásnő szimpatizánsokkal és munkatársak kíséretében összegyűlt a gyárak bejáratai körül, és megakadályozta, hogy bárki belépjen.
Elhatározták, hogy addig nem mennek vissza dolgozni, amíg vissza nem állítják a régi munkaidőt és béreket.
A sztrájk már egy ideje váratott magára, hiszen a munkakörülmények a londoni gyárhoz hasonlóan, itt is borzalmasak voltak. A tulajdonosok a legkiszolgáltatottabbakat dolgoztatták éhbérért, gyakran toboroztak gyerekeket a legszegényebbek közül. Ellátogattak olyan területekre, ahol nagyon nehéz körülmények között éltek az emberek, és ott próbálták rávenni a szülőket, hogy a gyermekeiket munkába küldjék. A befogott gyerekek körülbelül 40-60 centet kerestek hetente, a sötétebb hónapokban napi tizenkét, nyári időszakban akár 16 órát is dolgoztak. Fiúkat és lányokat egyaránt foglalkoztattak, bár a fiúknak már ekkor is magasabb bért fizettek, mint a lányoknak. 1820 és 1831 között aztán a gyermekek aránya 70 százalékról 40 százalékra csökkent, míg a nők aránya 16-ról 30 százalékra nőtt. A fennmaradó részt felnőtt férfiak tették ki, akik képzettebb pozíciókban dolgoztak, több pénzért.
A tüntetést az ország első gyári sztrájkjaként tartják számon, a fiatal amerikai textiliparban még nem történt korábban ehhez hasonló. A nők erőteljes fellépése ráadásul egy nagyobb ellenállási hullámot indított el Pawtucketben, valamint az egész régióban, és a jobban kereső férfiak nagy része összezárt nőkkel, ösztönözték őket az akcióikban.
Nem úgy, mint a new york-i szabónők sztrájkja esetében
A United Tailoresses of New York szakszervezet 1600 tagja sztrájkba lépett igazságosabb béreket követelve, ám a férfiak nem voltak hajlandók támogatni a nőtársaikat. Az 1820-as évekre a nők a textiliparban a munkaerő kemény magjává váltak. Számuk jóval meghaladta a férfiakét: egyes üzemekben a nők az alkalmazottak több mint 85 százalékát tették ki. E nők többsége vidéki közösségekből származott, gyakran toborzó ügynökök csábították őket a városokba, hogy aztán a legalacsonyabb szintű munkakörökbe helyezzék. A férfiak a képzettebb, és főleg a felügyeleti munkákat kapták. Mindemellett a nők előre meghatározott bért kaptak, míg a férfiak tárgyalhattak a fizetésükről. Sokszor kevesebb mint feleannyit kerestek, mint férfi társaik. A műszakok általában 12 vagy 13 órásak voltak, a nyári hónapokban néha hosszabbak, a megdöbbentő munkakörülmények pedig általában veszélyesek és egészségtelenek voltak.
A munkáltatók hírhedtek voltak például arról, hogy a páratartalom fenntartása érdekében bezárták a munkatermek ablakait, megakadályozva a fonalak károsodását.
Ennek eredményeként a munkások folyamatosan elájultak. A fegyelmi eljárások figyelmeztetés és emberség nélkül történtek a legegyszerűbb vétségek miatt is. Mivel a vállalatok a női panziókat is ellenőrizték, a gyáron kívüli tevékenységek elbocsátást, kilakoltatást vagy fizetéscsökkentést vonhattak maguk után.
Voltak olyan varrónők, akik az otthonaikban dolgoztak, napi 15-16 órákat, ugyanakkor darabonként fizették őket, nem óránként. Philip Foner Women and the American Labor Movement című könyvében egy szabónő így nyilatkozott:
Gondoljunk csak egy szegény nőre, aki huszonnégyből tizenöt órát ül a helyéhez kötve, hogy elkészítsen egy nadrágot, amiért csak huszonöt centet kap. És valóban, a legtöbbjük nem képes két napnál rövidebb idő alatt elkészíteni egy darabot.
Textilgyári munkások sztrájkja (Fotó: MPI/Getty Images)
A munkaadók ráadásul rendszeresen kifogásolták a munkát, és a felére csökkentették a nők fizetését, vagy teljesen visszatartották azt. A szabónők egyik szószólója, Matthew Carey philadelphiai publicista és aktivista megdöbbenésének adott hangot, hogy ezek a nők milyen megaláztatásokat szenvedtek el munkájuk során. Egyik vezércikkében, amelyet Foner Women and the American Labor Movement című könyvében tárgyal, Carey így fogalmazott: „Ismertem olyan hölgyet, aki harminc-negyven dollárt is fizetett egy főkötőért, és ötvenet egy kendőért; mégis kemény alkut kötött egy varrónővel… akinek tizenhárom-négy órát kellett a tű mellett dolgoznia… hogy a megélhetését biztosítsa.” Ez idő alatt néhány női bizottság felvette a kapcsolatot Careyvel, hogy tájékoztassák őt arról, hogy az iparról alkotott, komor ábrázolásai még mindig messze állnak az igazságtól. Szerintük a valóság még ennél is durvább. A szabónők átlagosan heti 1,12 dollárt kerestek. A heti fizetésük kétharmadát a bérleti díjra költötték, így ezeknek a nőknek alig maradt több mint 40 centjük az élet egyéb szükségleteire, beleértve az élelmet és a ruházkodást. Egyes városokban, például New Yorkban a bérleti díjak még ennél is magasabbak voltak. Érthető, hogy sok nő koldulásra, lopásra, sőt prostitúcióra kényszerült.
Az 1831-es sztrájk során tehát a lehetetlen bérek és munkakörülmények ellen próbáltak fellépni. A szakszervezet képviselői a munkáltatók elé terjesztették a szolgáltatásaikért járó minimálbérek listáját. Követeléseikben az írták, amennyiben a munkaadók nem értenek egyet ezekkel a javasolt bérekkel, az UTS tagjai általános sztrájkba kezdenek. A munkaadók nem voltak hajlandóak elfogadni a követeléseket, erre válaszul 1600 szabónő lépett sztrájkba, ám az elkeseredett küzdelem után a nők magasabb bérek nélkül tértek vissza a munkába. A sztrájk sajnos nem kapott teljes támogatást a lakosság részéről, a munkaadók pedig azzal magyarázták a kevesebb bért, már ami a nőket illeti, hogy nekik a nemükből fakadóan nem kell családot eltartaniuk, nem úgy mint a férfiaknak.
A sajtó nagy része egyetértett ezzel a nézettel, míg az UTS titkára nyilvánosan azt válaszolta, hogy igazából sok nő egyedül tartja el a családját, és ehhez nem kap megfelelő díjazást, míg a nem házas férfiak a magasabb bérüket senki másra nem költik, csak magukra. A New York Daily Sentinel és más munkásújságok nyílt vitát folytattak arról, hogy a szabónők hogyan tudnák érvényesíteni erőfeszítéseiket. Egyes tudósítók arra kérték a férfi szakszervezeteket, hogy bojkottálják azokat a szabókat, akik nem hajlandók eleget tenni az UTS bérköveteléseinek. Mások arra kértek, hogy a férfi szakszervezetek, és a papság álljon ki a sztrájkoló nők mellett, és ha tudják, anyagilag támogassák az ügyüket. A nyilvános segítségkérés ellenére a férfi szakszervezetek és a papság nem volt hajlandó kölcsönadni az UTS-nek, a munkaadók pedig kitartottak a bármiféle béremelés elutasítása mellett. 1831. július 25-ig az UTS nők nem bírták tovább bevétel nélkül, megszavazták a munkába való visszatérést. Mielőtt ezt megtették, nyilvánosan az ígérték, hogy folytatják harcukat a bérek közötti egyenlőtlenség és az embertelen munkafeltételek felszámolásáért, ez azonban nem így történt, az UTS tevékenységének utolsó dokumentált ismertetése 1831. szeptember 5-én történt, ami alig volt több, mint egy értekezleti bejelentés.
Ettől függetlenül fontos sztrájk volt az övék is, hiszen megteremtették a textiliparban a jövőbeni szakszervezeti munka alapjait, és megalapoztak további fontos tevékenységeknek, szervezetnek. A munkanap meghosszabbítására válaszul 1844-ben a munkásnők megalakították a Lowell Female Labor Reform Associationt, amely az ország egyik első sikeres női munkásszervezete lett. A csoport segített abban, hogy a gyapotgyárakban a munkanapot 10 órára csökkentsék 12-13 óráról, valamint biztonságosabbá és higiénikusabbá tegyék a gyárakat.
Kapcsolódó cikkek
Anyaotthonba került a 17 éves anya, akinek a kisbabáját patkányok harapdálták össze
Megszólalt az ócsai polgármester Koltai Róbert kitiltásáról
Liptai Claudia megmutatta lányát, Pankát gyönyörű szép esküvői ruhába bújva
Meghalt Azahriah menedzsere, Ferich Balázs
Csillagjegyek, akik remek hétvége elé néznek
Nőként kezdett új életet Németországban a megasztáros Szecsődi Kari
Ezek a csillagjegyek a legkedvesebbek
