A breton csíkos felsők ruhatárunk alapdarabjai közé tartoznak, amik oly természetességgel vannak behajtogatva a szekrénybe, mint a farmer. Nincs bennük semmi különleges, lehet kapni kétezerért is már pamutból, most mégis róluk lesz most szó. Pontosabban a mintázatukról, mely meghatározza őket. A breton csíkok évszázados népszerűségét tucatnyi híresség srófolta egyre csak feljebb az történelem során, miközben a francia hagymaárusok nélkül talán semmi sem lett volna belőlük.
Mégis, honnan ez a lelkesedés a breton csíkok iránt?
Történetük hivatalosan dokumentált része 1858-ra nyúlik vissza, amikor a francia haditengerészetnél bevezették a sötétkék-fehér csíkos, vékony kötött, hosszú ujjú aláöltözetek viselését. A sötétkék csíkozás esetükben 21 részre osztotta vízszintesen a fehér alapot, míg az ujjakon 15 fehér és 14-15 sötétkék csík sorakozott katonás rendben. Úgy tartják, a 21 csíkkal Bonaparte Napóleon 21, a britekkel szembeni, tengeren vívott győztes csatája előtt tisztelegtek, mások szerint a feltűnő csíkozásnak praktikus oldala volt: könnyebben észre lehetett venni a legénységet a fedélzeten, vagy ha a vízbe estek.
Francia haditengerészek 1880 környékén (Fotó: ND/Roger Viollet via Getty Images)
Fun Fact
A tengerészek ruhái már az 1840-es években hatással voltak az öltözködésre. Első képviselői a Viktoriánus kor úri gyerekeinek ruhatárában tűntek fel, köszönhetően annak, hogy maga Viktória királynő adott ilyetén ruhácskát az akkor négyéves Albert Eduárdra, a későbbi VII. Eduárd brit királyra.
Persze a haditengerészetnek is kellett valahonnan az ötletet vennie. Bár a részletek helyenként homályosak, a csíkos, gyapjúból készült, kötött ruházatok megjelenését a 18. század végére datálják, majd konkrétan a breton csík esetén a 19. század közepén terjedt el a viselésük a bretagne-i és normandiai halászok körében, amiket a ma már 130 éves Saint James márka elődjének számító manufaktúrában készítettek elsőként. A halászoknak, akik több hónapot is a tengeren töltöttek, érthető módon olyan ruházatra volt szükségük, ami melegen tartotta őket, mégis könnyű volt benne mozogni a fedélzeten, ezek a felsők pedig megfeleltek ennek a követelménynek. A halászok azonban mással is foglalatoskodtak, amikor nem lehetett halászni, hagymaárusítással kerestek pénzt. Közülük kerültek ki az Onion Johnnie-k (magyarosan nevezzük mondjuk Hagymás Jancsinak őket), akik a bretagne-i Roscoff település környékéről származtak, és árulták a roscoff-i rózsaszín hagymáikat szerte Nagy-Britanniában. A hagymákkal házaló francia férfiak pedig nyilvánvalóan, ilyenkor is ugyanabban a munkásruhában voltak, mint a tengeren, így a csíkos felsők szép lassan a francia férfi máig ismert, sztereotip megjelenésének részévé váltak a beret sapkával egyetemben, amit szívesen csaptak a fejükbe, míg a hagymákkal házaltak.
Pontosítsuk: mik azok a breton csíkok?
Bár létezik ma már piros-fehér és inverz változata is, eredetileg a fehér alapon sötétkék csíkok szabályos váltakozásáról van szó. A vékonyan csíkozott anyagú felsőket tricot rayé-nak (vékony kötött), vagy marinière-nek is nevezik, mely esetén a vállak és dekoltázs területe fehérek, majd a csíkozás a mellrésztől lefelé, illetve az ujjakon díszíti a ruhát.
A sötétkék-fehér csíkozást az utolsó textilszáláig a francia öntudat itatja át, elsőségük pedig a divattörténelemben vitathatatlan: a breton csíkos felsők az első olyan ruhaneműk egyike, amik a munkásruhák világából kerültek át a divatnak köszönhetően a hétköznapi ruhatárba, mi több, az emancipált nő szimbólumává is váltak. Ez utóbbihoz nagy szükség volt Coco Chanelre, aki 1917-es ruhakollekciójában dolgozta fel a csíkos dzsörzé anyagot és a matrózviseletet, ám mielőtt rátérnénk a divat nagyasszonyának érdemeire, érdemes szót ejteni egy másik francia nemzeti kincsről is, Sidonie-Gabrielle Colette írónőről, aki a huszadik század elején a francia irodalmi élet legkiemelkedőbb női alakja volt, nem mellesleg gyakorta és szívesen viselt breton csíkos ruhákat maszkabálokon és varieté-fellépésein a századforduló éveiben.
Sidonie-Gabrielle Colette írónő 15 éves korában (Fotó: Keystone-France/Gamma-Keystone via Getty Images)
A lezser, és a korábbi korszakok divatjaihoz képest végtelenül egyszerű, maszkulin csíkos felsők kiválóan illettek Chanel stílusához, amik ugyan nem az elegáns szalonok világában honosodtak meg, ám tengerparti üdülésekhez kényelmes alternatívát kínáltak. A divatnak pedig az akkori társasági elit köreiben (mondjuk úgy, a kor influenszerei körében) is lettek rajongói, például az Amerikából áttelepült házaspár, Gerald és Sara Murphy, akik dél-franciaországi villája a jazzkorszak francia társasági elitjének egyik kedvelt találkozóhelye volt (nem véletlen, hogy ők inspirálták F. Scott Fitzgerald Az éj szelíd trónján regényének főhőseit). A párocska kedvelte a kényelmes, csíkos felsőket, amikből szívesen ajándékoztak vendégeiknek is, állítólag Fitzgeraldnak is, ily módon terjesztve a trendet.
Pablo Picasso 1955-ben (Fotó: George Stroud/Express/Getty Images)
A csíkos felsők a húszas évektől, főként a művészek körében, a lezser, hétvégi és nyaralós ruhatárak bohém alapdarabjaivá váltak, nem véletlen, hogy Picasso vagy épp Jackson Pollock is kedvelte ezeket a ruhaneműket. A breton csíkok népszerűsége az ötvenes évekre már nemcsak a művészvilágban volt meghatározó, a riviéra-sikk, a tengerparti divat eszköztárában is biztos helye volt. Utóbbi ikonikus alakja volt Brigitte Bardot, aki szívesen viselte dél-franciaországi nyaralásai alatt capri nadrággal és balerinával a csíkos felsőket, mely stílushoz csatlakozott Audrey Hepburn is, nekik köszönhetően pedig nők milliói tettek hasonlóképp szerte a világban. A férfi színészek közül Marlon Brando-t emlegetik szívesen e témában, aki az 1953-as A vad című filmben viselt breton felsőt. A ruhadarab a beatnik stílus meghatározó elemeként ez idő tájt került bele a tömegkultúra repertoárjába is, (ti. a beatnik a beat generáció sztereotip megjelenítése volt a médiában), innentől pedig már nem kellett sokat várni, és a kifutók világában is megjelentek.
1962-ben, Yves Saint Laurent kollekciójában debütáltak a marinière felsők, ám van egy másik dizájner, akinek nevével még inkább egybeforrt a ruhanemű – talán még jobban, mint Chanelével. Ő nem más, mint Jean Paul Gaultier, akinek munkásságától elválaszthatatlanok a csíkozások, a matrózcsíkokat nemcsak férfi és női kollekcióiban dolgozta fel, de ikonikus Le Male parfümje üvegén is megjelennek, nem beszélve saját magáról, szinte védjegyévé tette a breton csíkos felsőt.
Jean-Paul Gaultier által tervezett breton csíkos felső 2007-ből (Fotó: Karl Prouse/Catwalking/Getty Images)
A breton csíkos felsők mint időtlen klasszikusok, máig alapdarabjai a női ruhatáraknak. Egyszerre sikkesek, lezserek, csinosak és kényelmesek. Karakteresek, akárcsak a pöttyök, öltöztetnek, de nem veszik el a figyelmet viselőjükről. A nyári szezonok, a nyaralós szettek emblematikus darabjai, ám tél közepén sem nyúlunk mellé, ha farmerünkhöz, sötétkék blézerünkhöz választjuk őket.
