Fiatal felnőttkorom, de még harmincas éveim jelentős része is az előítéletek elleni küzdelemben telt. Nem tetszett másoknak a súlyom. Nem tetszett, hogy más vagyok, mint mások, hogy más vagyok, mint ők. Nem hittem volna akkor, hogy ez majd mennyire megváltozik.
„Anorexiás vagy?” – kérdezték, „Biztosan rákos” – súgtak össze mások a hátam mögött.
Mi tagadás, 172 centisen, 52 kilósan valóban jóval vékonyabb voltam az átlagnál, ez azonban soha nem valamilyen betegség, még csak nem is koplalás vagy diéta eredménye volt, egyszerűen így hozták a gének, ehettem szinte bármit, sportolásra még csak gondolnom sem kellett, megmaradtam egyesek szerint karcsú, mások szerint sovány lánynak, majd nőnek.
Blúzt vásárolni soha nem tudtam, hiszen csontos vállam és kicsi mellem miatt kamasz fiúnak vagy lelencgyereknek tűntem az ilyen ruhadarabokban, a strandon általában takargattam magam, előnyeit a kevéske kilóknak csak nagyon ritkán, elvétve éreztem, jóval mélyebb benyomást tettek rám ennél a szabadkozást kívánó helyzetek. Amikor magyaráznom kellett, miért kisebb a méretem 36-nál. Amikor megtanított rá az élet, hogy vékony lányként nem lehetek elégedetlen a testemmel és a formámmal, hiszen csönd a nevem, ha már fogyókúrára nincsen szükségem, legfeljebb akkor szólalhatok meg, ha azzal gyanúsítanak, hogy hánytatom magam. De lehetőleg inkább akkor se.
Eltelt néhány év, megérkezett néhány kiló. Nem is néhány, annál jóval több.
Nyár elején 72-t mutatott a mérleg. Pedig nem történt valójában semmi, nem változott semmi, illetve mégis, de tulajdonképpen csakis én. Már nem eszem meg rosszkedvemben egy teljes pizzát somlóival, már nem ismerem, mely büfék és éttermek tartanak nyitva éjszaka is, odafigyelek az összetevőkre, ügyelek az alapanyagokra, magamnak készítem az ebédet és vacsorát, a mutató mégis lassan, szörnyen komótosan vánszorgott csak lejjebb, egészen 69-ig, ahol megállt.
fotó: getty images
„Egyél kevesebbet” – mondják, „Most csípd el, amíg még nem késő” – tanácsolják mások, „Semmi vész, de azért tényleg meglátszik” – véleményezik. Én pedig kevesebbet eszem, megpróbálom elcsípni és igyekszem, hogy annyira azért mégse látszódjon. A strandon ismét eltakarom magam, a próbafülkéktől újra elszomorodom, a ruhatáramból megint száműzök sok-sok holmit, ami nem illik és nem való.
De mégis miért?
Vajon azok sem lennének elégedettek a látvánnyal, akik korábban kevesellték a súlyomat? Vajon a régi énem tetszene azoknak, akik most látnak? Vajon számít egyáltalán, hogy mit szólnak mások? És vajon tényleg kizárható mások véleménye egyáltalán? Kinek szeretnénk megfelelni? Önmagunk ideális képének? Az önmagunkról alkotott képnek, melyet mások külseje és elvárása befolyásol?
Unalomig rágjuk a csontot, hogy ideje lenne elfogadni önmagunkat. Hemzsegnek a testpozitív tartalmak Tiktokon, Instagramon, Facebookon. De tulajdonképpen ezek sem szólnak másról, mint megnézni vadidegen emberek külsejét, és levonni belőle konzekvenciákat. Pedig valójában semmi másról nem kellene következtetéseket levonnunk, mint arról, hogy mennyire vagyunk egészségesek, mennyit teszünk önmagunkért, és mennyire szeretjük saját testünket, beismerve azt, hogy igen, az évek, az idő, a hormonok nyomot hagynak rajtunk.
És talán már nem leszünk azok, akik voltunk, de lehetünk olyasvalakik, akik megismerik új adottságaikat, és képesek szeretetet adni önmaguknak is.
