Bródy János üzenetei, dalszövegei generációkat átívelően hatnak a közönségre. Koncertjein valamennyi korosztály érti és érzi szavainak súlyát, mélységét. Mondanivalója örök érvényű. A magyar rockikon a többi között a pályán megtett első lépésekről, az alkotás folyamatáról és a szeretet hatalmáról is nyilatkozott az Előadóművészi Jogvédő Irodának. A zenész édesapja közgazdász volt, édesanyja tanár, így eléggé meglepődtek, amikor a zenei pályát választotta.
Bródy Jánost féltették a szülei a zenei pályától (Fotó: Előadóművészi Jogvédő Iroda)
„Zeneszerető családban nőttem fel, édesanyám gyakran énekelt nekem magyar népdalokat, és zongorázni is tanultam gyerekkoromban. Dóra nagymamám egyik ezotériára hajlamos barátnője a kezemet vizsgálgatva azt jósolta, hogy nagy művész lesz belőlem. Senki nem vette komolyan. Amikor a ’60-as évek elején megbabonázott az új zenei hangzás, és gitározni kezdtem, nem volt felhőtlen a fogadtatás, de megállapodtunk, hogy amíg rendesen tanulok, addig nem szólnak bele, hogy mivel szórakozom. Később már a szüleimre is hatással voltak a zenei sikerek, és elfogadták a döntéseimet, de persze féltettek is, különösen azokban a helyzetekben, amikor konfliktusba kerültem a rendfenntartó erőkkel. Az apám elég ideges volt, amikor 1973-ban államellenes izgatással vádoltak meg, és valami olyasmit mondott, hogy a falig el kell menni, de csak az ostobák mennek fejjel a falnak” – emlékezett vissza Bródy János, aki arról is mesélt, hogyan érintette, amikor ugyanebben az évben betiltották a Jelbeszéd című lemezüket.
„Nehéz úgy alkotni ebben a műfajban, ha az ember arra gondol, hogy hiába írja meg a dalt, nem fog eljutni a közönséghez. Természetesen a betiltást és minden korlátozást könnyebb úgy elviselni, ha közben érzem, hogy a közönség mellettem áll, és keresi azt a dalt, amiben a saját lelkét hallja. Az én igazi támogatóim azok, akik megveszik a lemezeimet, és eljönnek a koncertekre. Nélkülük én már rég nem állnék a színpadon.”
