Palik László interjú munkáról, családról

Tavaly tavasszal önök voltak az egyetlen külföldön forgó magyar televíziós produkció. Mit gondol, az akkor szerzett tapasztalatok közrejátszottak abban, hogy idén ki mertek menni harmadik évadot forgatni? Ha tavaly a pandémia nem pont ott éri önöket, idén bele mertek volna vágni a harmadik évadba?

A tavalyi év valóban egyedi volt, az egész stáb emberfeletti munkát végzett. Az akkor szerzett tapasztalatokat mind beépítettük az idei évad előkészületeibe, a forgatás megszervezésébe és napról napra hasznosítjuk az eddig megélteket. Legyen szó akár a pandémiáról, vagy akár más forgatási és műsorkészítési tapasztalatról. nem szoktam azon gondolkozni, mi lett volna, ha. Itt vagyunk és azon dolgozunk a harmadik évad alatt is, hogy a nézők, akik az Exatlon Hungaryben a Bajnokok és Kihívók örök harcát követik, izgalmas és szórakoztató versenyeket, műsort lássanak.

Harmadik éve csinálja az Exatlont. Vannak még helyzetek, melyek ennyi idő után is meg tudják lepni? Maradt benne még az ön számára kihívás?

Minden nap egy új kihívás, az Exatlonban nincs egyetlen unalmas nap sem, ezért is szeretem annyira. Folyamatos alkalmazkodást, koncentrációt igényel ez a kaland nemcsak a versenyzőktől, hanem tőlünk, műsorkészítőktől is. Ez egy három földrészen készülő produkció, több száz ember közös, összehangolt munkája.

Palik László (Fotó: Sajtószoba)

Ki szokta próbálni az Exatlon pályáit? Ön is sportember: mit gondol, van még olyan formában, hogy ha úgy adódna, eredményesen szállhatna be versenyezni a fiatalok közé?

Egy-két ügyességi feladatot kipróbáltam már, de a pályák, ahogy az a futamokban is látható, nem könnyű játszóterek, még a legkomolyabb sportembereknek is kihívást jelentenek. Hiába a napi sport, ezt a terepet én meghagyom a versenyzőinknek.

Korábban említette már, hogy Dominikáról is nap mint nap figyelik, milyen nézőszámokat hoz a műsor. Majdnem mindig nagyon jókat. Amikor néha mégis kevésbé jókat, arra hogyan próbálnak meg reagálni? Lehet ezt onnan befolyásolni valahogy?

Azt gondolom, ezekből a számokból élünk televíziósként, ezekből az adatokból ki lehet nyerni a nézői véleményeket. Reagálni erre mindig kell, akkor is, ha pozitívak, és akkor is, ha negatívak. A pozitívumokra úgy, hogy még jobban erősíteni kell a pozitívumokat, a negatívakra pedig úgy, hogy meg kell fejteni, mi az oka annak, ha valamilyen szám korcsoport szerinti, nem szerinti, érdeklődési kör szerinti elégedetlenséget mutat. Addig nekünk televíziósunknak nem szabad megnyugodnunk, amíg a számok által hordozott információkra választ nem találunk és az adott kérdést nem oldjuk meg. A mi szakmánkban ezek a számok beszélnek.

Azt már mondta korábban, hogy semmi okot nem lát arra, hogy az Exatlon ne olyan legyen, mint mondjuk a Forma 1 versenysorozat, amit minden évben megrendeznek. Ha így lenne, ön meddig látja a jövőjét benne?

Az, hogy egy televíziós meddig lát el egy feladatot, azt alapvetően nem ő maga dönti el. Ebben a mindenkori televíziósnak – így nekem is – két főnöke van. Az első és megkérdőjelezhetetlen főnök természetesen a tévénéző, aki az előbb említett számokkal szavaz rólunk televíziósokról is és az ő szavazatuk megkérdőjelezhetetlen. Azt szoktam mondani, hogy egy tévésnek a végefőcímmel vége a munkájának, onnantól kezdve a tévénéző ítél, az ő kezében van a távirányító, ő hozza a döntést, nekünk pedig semmilyen jogunk, lehetőségünk, érvelési lehetőségünk nincs. azt gondolom, hogy elsősorban a nézők döntik el, hogy egy tévés meddig látja el a dolgát és a számokkal üzennek. Másodsorban pedig az adott televízióst foglalkoztató csatorna joga, hogy akár a számok, akár más szempontok alapján eldöntse, hogy valakivel akar-e dolgozni, mit és hogyan. Amikor ez a két döntés megszületett, akkor lehet a televíziósnak véleménye, hogy el tudja-e fogadni vagy sem. Szóval mindent a maga idejében kell tudni megválaszolni.

Halász Vivien karate bajnok az Exatlon 3. évadában (Fotó: Sajtószoba)

Dominikán a külvilágtól eléggé elzárva élnek a csapatok és a stáb. Van lehetőségük ott védőoltást kapni, vagy erre csak azután kerülhet sor, miután már hazatértek?

Nagyon egyszerű a válasz, tényleg zárt körülmények között élünk, tulajdonképpen egy buborékban hosszú hónapokon keresztül és a versenyzők és mi is a nap 24 órájában az Exatlon világát éljük. Itt sem jogi, sem technikai lehetőségünk nincs, hogy felvegyük az oltásokat és látván, hogy Magyarországon egyre nagyobb az átoltottság, ráadásul folyamatosan növekszik, azt gondolom, mire hazaérünk, aki regisztrál, nagyon hamar meg fogja kapni az oltását otthon. Én még nem hallottam senkiről az Exatlon családon belül olyat, hogy valaki azt mondta volna, nem kérne oltást. Szerintem túlnyomó többségünk regisztrálni fog és igényelni fogja az oltását, ha hazaértünk.

Említette már korábban, hogy Dominikán nehezen viseli a pihenőnapokat, mert azt érzi, hogy azért van ott, hogy dolgozzon. Ezeket mivel szokta tölteni?

Pihenőnap nincs, olyan nap van, amikor nem forgatunk versenyt, de akkor sem unatkozunk, mindig van min dolgozni egy ekkora produkcióban. Bár sokan azt gondolják, mi ebbe a csodálatos országba nem nyaralni jöttünk. Itt minden nap arról szól, hogy a feladatunkat a lehető legjobban elvégezzük és Magyarországon izgalmas műsort lássanak a nézők. Ehhez pedig az kell, hogy a munkánkra fókuszáljunk és azzal foglalkozzunk, amiért idejöttünk.

El szokta mondani, hogy idővel a játékosok közel kerülnek önhöz odakint, és sokukkal a műsor után is tartja a kapcsolatot. Ebből a közel kerülésből a műsorban nem sokat látni. Mit gondol, nem lenne érdekes a tévénézőknek az, hogy többet lássanak a játékosokkal való kapcsolatából?

Azt gondolom, hogy itt közel kerülünk egymáshoz óhatatlanul. Hosszú hónapok összezártsága, együttműködése, napi harcai után itt komoly emberi kapcsolatok születnek. De egyet ne felejtsünk el, nekem ebben a műsorban középen kell állnom. Nem állhatok közelebb sem a kékekhez, sem a pirosakhoz, nekem megvan a feladatom és a szerepem. Valójában én a teljesítményük okán minden versenyzőnket színtől függetlenül ugyanúgy szeretem és tisztelem, mert látom a küzdelmeiket, a szenvedéseiket, az örömeiket, szóval látom őket nagyon közelről embernek lenni és létezni. Ami ez elmúlt évek alatt kiderült, ők is pontosan ugyanilyen egyszerű emberként látnak engem ott középen. Itt mindenki tudja a maga dolgát és szerepét, amíg ez a versenysorozat tart. Amint véget ér a sorozat, ezek a gátak egy pillanat alatt lebomlanak és átalakul egy nagyon furcsa viszonnyá, ugyanis ha és amennyiben bármikor találkozunk otthon vagy akár a világban, az természetesen egy azonnali ölelést, pacsit vált ki, hiszen mi tudjuk, mi az, amit átéltünk az Exatlonban együtt. Ugyanabból a tapasztalati bázisból gazdálkodunk, azaz ugyanabban a kevesek által megélt rendszerben léteztünk, így mi ha bármikor egy légtérbe kerülünk, az egy ösztönös összekacsintás, mert tudjuk, ki-min ment át, és éppen ezért ezek számomra eddig elszakíthatatlannak tűnő kapcsok a közösen élmények és tapasztalatok okán.

Fotó: Sajtószoba

A Forma 1 idején sokszor hangsúlyozta, hogy nem voltak kedvenc pilótái, mert kommentátorként pártatlannak kellett maradnia. Az Exatlonban vannak kedvenc játékosai? El lehet kerülni ennyi együtt töltött idő közben, hogy valaki/valakik szimpatikusabbá váljon/váljanak, mint a többiek?

Sportkommentátorként függetlennek kell maradnom, ez itt sincs másképp. Az Exatlon egy nagyon komoly sportverseny. Egy pillanatra sem engedhetem meg azt, hogy bárki szimpatikusabb legyen, nem lehetek részrehajló. Minden egyes versenyzőt ugyanúgy tisztelek és becsülök. Azok az atléták, akik ezeken a pályákon futnak, fantasztikus teljesítményt nyújtanak napról napra.

Figyeli a nézői visszajelzéseket és a kommenteket a közösségi oldalakon? Találkozott már olyan nézői véleménnyel/kritikával, amit megfontolandónak tartott?

Természetesen folyamatosan figyeljük a nézői reakciókat, hiszen fontos, mit gondolnak azok, akiknek a műsort készítjük, számít a véleményük.

Tart még a néhány éve elkezdett életvitel, amiben minden egyes nap sportol valamennyit? Hogy viseli a szervezete?

Igen, ez az elhatározásom kitart és ezen semmi nem változtat. Nem telhet el nap sportolás nélkül, másképp elképzelni sem tudom az életem és azt gondolom, hogy a szervezetem is jelezné a sport hiányát. Én ezzel vagyok teljes és kiegyensúlyozott.

Miben talál több örömet: az Exatlon közvetítésében, a Forma 1-es futamok közvetítésében, vagy a rallyzásban? Össze lehet ezeket hasonlítani egyáltalán?

Én nem tudom összehasonlítani őket. Azt tudom, hogy van egy furcsa érzés bennem, ami végigkísér engem az egész felnőtt koromban: úgy érzem, hogy egy nagy mázlista vagyok, mert én még soha nem dolgoztam. Megszámlálhatatlan órát töltök el azzal, amit épp csinálok. Ha ez a Forma 1, akkor azzal, ha az Exatlon, akkor azzal, ha maga a sport, a versenyzés, akkor pedig azzal. Amikor valamit csinálok, sosem tudom nyilvántartani az abba belefektetett energiát, munkaórát, mert nem munkának és kötelességnek élem meg, hanem szenvedélynek. Engem egész életemben az éppen aktuális szenvedélyem hajtott. Immáron harmadik éve az Exatlon a szenvedélyem, ez tölti ki az életemet, ennek az előkészítése, lebonyolítása, megvalósítása az, ami ma mindennapi örömmel, adrenalinnal és ambícióval tölt el. De ugyanezt éreztem, amikor fő foglalkozásom a Forma 1 volt, vagy amikor éveken keresztül járhattam a sivatagot és a világ versenypályáit autóversenyzőként, tehát ebből a szempontból, ha nem pejoratív lenne egy kicsit, azt mondanám, hogy én hobbista vagyok, és az a szerencsés ember, aki ugyan sok-sok órát tölt el a szenvedélyeivel, de soha nem veszi ezt tehernek.

Fotó: Sajtószoba

Az Exatlon most sok elfoglaltságot ad önnek. Amennyiben egyszer csak véget érne, maradna valamilyen formában a tévézés mellett, vagy ismét visszavonulna, hogy civil életet éljen?

Sajnos bármennyire szeretnék, nem tudok erre a kérdésre válaszolni, mert ahogy azt sem terveztem, hogy én még valaha visszatérek televíziózni, így azt sem tervezem, mi van akkor, ha ismét nem televíziózom. Az előbbi kérdésre visszautalva engem általában annyira hajt a szenvedélyem, hogy én csak az adott napnak, feladatnak, és a feladat megvalósításnak élek és nem látom a jövőt. Továbbmegyek: nem is akarom látni a jövőt. Általában az én életemet az a furcsa logika határozza meg, hogy nekem nincs múltam, nincs jövőm, csak jelenem van, mert ha elrévednék a múltban, akkor az visszahúzna, mert azt gondolnám, hogy a múltban elért bármilyen eredményem vagy teljesítményem segít a jelen feladatainak megoldásában, pedig ez nem igaz, nem segít. Aki aktív életet él, pláne ha tömegkommunikációval foglalkozik, nem építhet a múlt eredményeire. A tévénézőt ugyanis nem érdekli, hogy mit csináltam a múltban, a tévénézőt az érdekli, hogy én ma mit csinálok. Ha azt jól csinálom, megnézi, ha nem, akkor elkapcsol, bármit is tettem a múltban. Tehát ezért nem tudok a múltamra támaszkodni. A jövőt pedig nem tudom megfejteni, a jövő útjai a jelenben köveződnek ki. Amit a jelenben meg tudunk oldani a magunktól elvárható legmagasabb szinten, az nyitja meg a jövőt. Ezért nincs lehetőségem arra, hogy kitaláljam, mit hoz a holnap, a holnapért ma dolgozom.

Ismert emberekkel beszélgettünk: 

• Exkluzív interjúnk Milla Jovovich-csal: „Jobban örülnék, ha továbbadhatnám a stafétát a lányomnak”
• „Ez már nem fog megváltozni köztünk, mi együtt toljuk ezt végig” – Szabó Győző és a nők
• „Úgy éreztük, hogy ez az égben köttetett” – Gömöri András Máté és a nők