Az első néhány hétben minden gondolatomat a kisbabám töltötte ki. Állandóan őt figyeltem, aggódtam, és közben igyekeztem ellátni a háztartást is. Sokszor azon vettem észre magam, hogy már dél van, de én még mindig hálóingben rohangálok, a lakás rendbetételére pedig csak akkor tudtam időt szakítani, amikor a babám aludt. Sokszor lelkiismeret-furdalásom volt ezért, igyekeztem hát minden otthoni feladatot ellátni. Aztán belejöttem a dologba, amikor a fiam aludt, megfőztem, megfürödtem, felöltöztem, kitakarítottam. Sokat virrasztottam vele éjjelenként, ezért borzasztóan fáradtnak éreztem magam, és a második hónap végén úgy gondoltam, hogy jó lenne egy-két órát kikapcsolódni, jó lenne egy kis gyerekmentes szabadidő.
Amint felmerült bennem ez a gondolat, szinte azonnal el is szégyelltem magam, hiszen milyen anya az, aki a pici babáját ott akarja hagyni, akár még órákra is? És egyáltalán kire bízzam őt? Aztán teltek-múltak a hetek, és egyre jobban éreztem, hogy muszáj kiszakadnom néhány órára. Az egyetlen ember, akire rá mertem bízni a kisfiamat, az az anyukám volt, ezért megkérdeztem őt, hogyha lefejek elegendő mennyiségű tejet, akkor elvállalja-e, hogy vigyáz a kicsire. Természetesen azonnal igent mondott, és megnyugtatott, hogy teljesen normális, ha egy kis felnőtt időre vágyom, menjek nyugodtan, minden rendben lesz, mindenkinek szüksége van egy kis szabadidőre. A férjemmel kinéztünk a moziműsorból egy filmet, és úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, elmegyek. Anyukámhoz átvittük a gyereket, megszoptattam, lefektettem, és utána elindultunk a nagy kalandra: kettesben moziba. A film alatt viszonylag nyugodt voltam, bár sokszor néztem az órámra, hogy vajon a kisbabám alszik-e még, vagy már felébredt, és eszik.
Ahogy kiléptünk a moziból, azonnal az anyukámat hívtam, aki megnyugtatott, hogy Berci fiam jól aludt, ahogy felébredt, megette az otthagyott tejet, most pedig nyugodtan szemlélődik a kiságyban. Meglepő módon ettől nem megnyugodtam, hanem elkezdtem szorongani, hogy vajon hiányzom-e neki, és mit érezhet, hogy nincs ott az anyukája. Közben a kihagyott szoptatás miatt a mellem is fájt, belövellt a tej, úgy szaladtunk vissza a gyerekhez, mint az őrültek. A férjem hiába nyugtatott, én csak akkor tudtam újra mosolyogni, mikor láttam, hogy a kisbabám jól van. És szó sincs arról, hogy nem bíztam meg az anyukámban, egyszerűen csak nehezen éltem meg a külön töltött 3 órát. Később már nem volt ennyire fájó, ha nagyon ritkán elmentem otthonról a kicsi nélkül, bár alapvetően igyekeztem szinte állandóan vele lenni. Sokat levegőztünk, nagyokat sétáltunk együtt, ahogy cseperedett, egyre élvezetesebb volt vele minden perc. Imádta az éneklést, pedig nekem annyira nincs hangom, hogy az döbbenetes, és sosem találok el egyetlen dallamot sem. Ma 16 éves a fiam, és ugyanúgy aggódom minden külön töltött percben érte, mint akkor, kiskorában. Valószínűleg ez teljesen normális, ez az anyák sorsa. Viszont megtanultam, hogy kell külön töltött idő, és neki is kellenek saját, szabad programok, hiszen már nem kisbaba.
A legjobb barátnőmről kiderült a várandóssága első hónapjaiban, hogy veszélyeztetett terhes, ezért nagyjából 5 hónapot gyakorlatilag ágyban fekve töltött az orvosa nyomatékos kérésére. Mivel akkoriban viszonylag jó anyagi körülmények között éltek, felvettek egy asszonyt, aki segített neki a házimunkában, mosott, főzött, takarított, vasalt. Márta nénit annyira megszerette mindenki, hogy nem is volt kérdés, marad, ameddig csak tudják fizetni.
A mai napig jóban vagyunk, pedig a kislányom már elmúlt 11 éves. Márta nénivel nagyon jól kijöttünk, pedig eleinte nagyon féltem, hogyan fogom kibírni egy idegen egész napos jelenlétét a lakásban. Szerencsére alaptalannak bizonyult a félelmem, igazán aranyos társaság volt, nélküle talán nem is bírtam volna ki, hogy 5 hónapon keresztül feküdjek. Amikor megszületett Dorka, akkor is maradt, segített babázni, és mivel ő már többszörös anyuka és nagymama volt, hallgattam a tanácsaira. Az én anyukám sajnos nagyon korán meghalt, ezért egészen egyedül éreztem magam. A barátnőm kisfia már 3 éves volt, mikor az én első gyerekem megszületett, ő is sokat segített, ő fürdette meg először a kislányomat, amikor hazahoztuk a kórházból, hogy megmutassa nekem, hogyan kell csinálni. Ezt a mai napig sokat emlegetjük, és utána pedig ott volt nekem Márta néni, aki ellátott jó tanácsokkal, és ő volt az egyetlen, akire rábízhattam a lányomat, ha valamilyen dolgom akadt. Eleinte nagyon izgultam, ha elmentem otthonról, később már tudtam, hogy jó kezekben hagyom őt. Márta néni nálunk nem alkalmazott volt, hanem afféle pótnagyi, és a mai napig hálás vagyok neki a sok-sok segítségért és szeretetért, amit kaptunk tőle
– mesélte el Virág az NLCafénak.
A fenti történetekből is kiderül, hogy igenis van olyan helyzet, és szükséges is, hogy ha csak egy pici időre is, elmenj valahová a kicsi nélkül. Ilyenkor nyugodtan rábízhatod az apukára, ha ő el tud szabadulni a munkahelyéről, vagy az édesanyádra, ha elvállalja azt. De lehet találni egy helyes pótnagyit is, aki segít mindenben, vagy meg lehet kérni a másik nagymamát is, aki az anyósod, hogy ő vállalja be egy kicsit az unokáját. Sokszor nehéz összeegyeztetni a programokat, hiszen sok nagyi még aktív, de munkaidőn kívül a legtöbben biztosan boldogan unokáznak, és senki sem gondol rólad rosszat, ha egy picit saját magadra is időt szánsz. Segítséget pedig biztosan lehet találni, akár egy barátnő, akár egy rokon, vagy akár egy babysitter személyében, a lényeg, hogy megbízz benne, hogy szeresse a babádat, és te nyugodt legyél a külön töltött időben.
Nyitókép: Thinkstock
Szponzorált tartalom
