A legextrémebb magyar… utazó!

A sokak által hivatásos világutazó újságíróként emlegetett Belényi Dani az utóbbi bő évtizedben szinte minden helyen járt, amit egy átlagember legfeljebb térképen merne megnézni. Afganisztán, Szudán, Guinea, Líbia, Pakisztán és Irán már-már kisrutin neki, olyannyira, hogy tapasztalatait, élményeit egy könyvben összegezte. Dani 2001-es első útján szokott rá, hogy hetente-kéthetente körbeküldi az egyre szélesedő címlistára a beszámoló leveleket, de ahogy a stílus finomodott, az érdeklődők köre is egyre tágabb lett. Saját – azóta Goldenblog-díjas – blogot indított, ami a „személyes világtörténet” címkét viseli.

A látványosságoknál ezek szerint jobban vonzanak a spontán kialakuló, személyes sztorik?

Igen. Az egzotikumok egy idő után elvesztik varázsukat, én sokkal inkább a személyes kis történetekre, a sztorigyűjtésre próbálok meg rámenni. Persze egy buddhista sztúpa megnézése az első pár alkalommal még érdekes, de aztán kiderül, hogy nagyjából mind egyformák. Különösen Afrikára igaz ez, ahol az épített környezet elhanyagolható, turisztikai és élvezeti szemszögből is. A legjobb program, amihez hozzá lehet férni, az az emberekkel való kommunikáció, a helyiek történetei, a természetjárás.

Utalt erre bármilyen családi előrezgés, hogy a te utad a profi csatangolás lesz?

Talán csak annyi, hogy én néha jártam vándortáborban, sátrazni a Bakonyban, a Fertő tó mentén, de a szüleimnek soha nem volt hasonló mániájuk.

Ők mennyire értékelték, hogy itthonról nézve extrém helyszíneken barátkozol?

Először kiakadtak meg nagyon izgultak, aztán már nem akadtak ki, csak nagyon izgultak. Ha nekem lesz gyerekem, bízom benne, hogy bele fog születni ebbe. Abba, hogy különböző helyeken élünk, jövünk, megyünk.

Ezek szerint a párod is aktív utazó. Szoktatok együtt is menni?

Igen, de kevesebbet, inkább külön-külön. Az viszont tényleg elengedhetetlen, hogy az ember párja partner legyen ebben.

Úgy tűnik, jobban szeretsz egyedül utazni..

Az első néhány utam 2-3 emberes volt, de azóta, ha lehet, inkább egyedül megyek, ami sok szempontból szórakoztatóbb. Ha többen vagyunk, az már társaságnak tekinthető, ami inkább befelé fordulással jár, ha viszont egyedül vagyok, akkor csakis kifelé tudok fordulni. Ilyenkor aztán többet dumálok a helyiekkel, hagyom magam meghívni, ha szállást kínálnak, vagy hozzácsapódom máshoz. Teljes a szabadság, senkivel nem kell egyeztetnem, senkihez nem kell alkalmazkodnom.

Az első „extrém” utad hova vezetett?

Az egyik barátommal az egyetemi évek alatt bevállaltuk, hogy kimegyünk Nepálba busszal és vonattal egy hónapra. Teljesen amatőrként vágtunk neki, nem olvastunk utána, nem szerveztünk semmit, csak az iráni, pakisztáni meg az indiai vízumokat szereztük be.

Egyetemistaként miből finanszíroztad?

Szerencsés voltam, az EU-csatlakozás előtt tanulmányírásból kerestem némi pénzt, plusz abból, amivel a szülők beszálltak és a diákhitelből. Az év során összejött annyi, amiből nyáron simán el tudtam menni hónapokra.

Hogy választottál akkoriban úti célt?

Kirgizisztán például úgy jött, hogy láttam róla egy dokumentumfilmet. Addig nem is tudtam, hogy van ilyen ország, gondoltam, tök jó, tök érdekes, és nekivágtam.

Vannak tiltólistás helyek, ahová nem mennél, vagy nem mehetnél, ha akarnál sem?

Mindig el lehet menni mindenhová, ahová el akarunk. Ha kitalálod, hogy elmész, mondjuk Szomáliába, ahova a több évtizedes polgárháborús helyzet miatt tényleg nagyon nehéz bejutni, akkor csak kapcsolatok kellenek hozzá, pénz és találékonyság.

Nem szoktál félni?

Nem. Én mindig tudom, hogy túl nagy baj nem történhet velem, mert tudok magamra vigyázni. Alapvetően legális úton járok, sosincs nálam nagy érték, nincs semmi okom arra, hogy bármitől tartsak.

Kerültél már életveszélyes helyzetbe az utazásaid során?
 
Nem igazán, de persze volt olyan, hogy kicsúsztak a kezemből a dolgok, és olyan szituációba kerültem, amiben nem volt jó lenni, mert csak két rossz megoldás létezett. A legneccesebb a Guinea és Sierra Leone közötti illegális határátlépésem volt, ami végül is a véletlennek volt köszönhető. Amikor ez számomra is kiderült, már nem tudtam visszafordulni a dzsungelben, így végül úgy döntöttem, kiléptető pecsét nélkül megyek Sierra Leonéba ahelyett, hogy kockáztassam a jó eséllyel a világ legrosszabb börtönét Guineában.

Hogyan úsztad meg végül?

Az első Sierra Leone-i járőr elkapott, de 100 euróért adott egy papírt, amivel eljuthattam a legközelebbi, 3-4 órára fekvő városig, ahol további készpénzért szerencsésen megkaptam a szükséges pecsétet. Az egészben az a jó, hogy ilyenkor teljesen magamra vagyok utalva, ha jól döntök, nagyon hamar megoldódhat minden, ha pedig rosszul, komoly bajba is kerülhetek.

Azért ehhez a műfajhoz nem árt a jó idegrendszer is, nem?

Igen, és az is nagyon fontos, hogy mindig legyen elég türelmed, bármi történik, azt el tudd fogadni.

Egyébként mennyire ajánlod ezt az extrém sportot nőknek? Azért nehéz elképzelni, amint hátizsákos magyar turistalányok, nők csatangolnak ezrével a nagyvilágban.

Én nőknek is maximálisan ajánlom. Talán csak azért nincsenek most még annyian, mert a legtöbben keveset tudnak a világról és nem mernek belevágni. Először persze valamilyen könnyebb célpontot érdemes választani, kezdőknek elsősorban Európába érdemes elmenni, vagy Törökországba, ahol jól kiépült a turisztikai infrastruktúra, ugyanakkor mégis egzotikusnak tűnhet. Afrikai, latin-amerikai nagyvárosokban mondjuk különösen éjszaka nem ajánlott egyedül mászkálni, de a Közel-Kelet nőként szerintem teljesen biztonságos. A muszlimoknál az idegen nő néha olyan, mintha egy harmadik nem lenne. A férfiak tisztelik őket, ráadásul a nők is szóba állnak velük, ami azért a férfiak esetében ritkább. 

Megmaradnak az emlékezetes arcok az utazásaidról ennyi év után?

Én sokat fotózom, és akikkel kellemes időt töltöttem együtt, általában megvannak fotón is. A Facebook óta meg különösen egyszerű. Ráadásul nagyon sok helyre visszajárok, nemcsak a hely, hanem az emberek miatt is.

Van olyan közülük, ami kiemelkedő ilyen szempontból?

Igen, Irán. Oda megyek vissza a legtöbbet. Az irániak udvariasak, érdeklődőek, nyitottak, beszélgetnek egymással a tömegközlekedési eszközökön, itthon ez azért ritkán történik meg.

Ilyenkor hol szállsz meg?

Bárhol, nagyvárosokban, de falvakban is meg lehet, különösen amióta van a coachsurfing (kanapészörfölés – ingyen szállást biztosító nemzetközi közösség), amit nagyon jól lehet használni.

Coachsurfing Iránban? Na ne.

De, tényleg, és tök jól működik. Hatalmas közösség van, sok ezer emberrel, szinte bármelyik városban találsz olyat, akinél megszállhatsz. Volt olyan, hogy bejelentkeztem, és amikor látták, hogy épp Iránban vagyok, percek alatt többen rám írtak, hogy lakjak náluk.  

Gasztronómiai szempontból melyik ország volt a befutó?

Számomra Vietnam volt az abszolút csúcs, meg Japán. Előbbi tényleg kiváló, mindenféle levesek, friss tészták, zöldséges és tengeri szószos dolog, jó sok fűszerrel. Mindenhol merek enni, mert csak olyan kaját veszek, amit előttem csinálnak meg. A lényeg, hogy csak olyan helyre szabad menni, ahova sok helyi jár.

Volt olyan hely, ahol szívesen élnél is?

Sok volt, többek között a már említett Irán, de mondhatnám Japánt, Hollandiát, Svájcot, vagyis a kulturáltabb helyeket. Persze nem túl sokáig, mondjuk egy-két évig.

Jelenleg is írsz és utazol?

Nem, egy éve az Ökumenikus Segélyszervezetnél dolgozom, ahol nemzetközi humanitárius fejlesztésekkel foglalkozom. A munkán keresztül természetesen most is sokat utazom.

A hátizsákos utak nem hiányoznak?

Nem annyira, mert a turisztikai rész, a hátizsákozás egyre kevésbé fontos, mert egy idő után elég hasonló dolgok történnek az emberrel utazás közben. Mindig ugyanazokat a köröket kell lefutni. Amit most csinálok, sokkal jobban szórakoztat. Szerintem szervezni, teremteni dolgokat mindig nagyobb kihívás, mint a puszta ottlét.