Megbeszélés a nyomorról
El lehet képzelni azt a tompa, lassan induló hétfő reggeli megbeszélést, ahol az Emoya szállodaigazgatója szívlapáttal fenyegeti az ötlethiánytól már teljesen kiégett agyú marketingosztályt, hogy ugyan találjanak már ki végre valamit, amivel megkülönböztethetnék magukat az egymáshoz oly hasonló luxusszállodáktól. Már mindenki unja az aromaterápiás piperecuccokat, a jacuzzit és a kaviárt. És akkor az ablakon bambán kibámuló munkatárs előtt feltűnik a bloemfonteini nyomornegyed sziluettje. Ez az: játszótér felnőtteknek! Végre a gazdagok is kipróbálhatják, hogyan tengeti életét több millió dél-afrikai honfitársuk nap mint nap az emberi lét peremén.
És lőn: megszületett Shanty Town (szerényen csak Kalyibaváros), ahol igazán nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a nyomornegyed fílinget a lehető legélethűbben visszaadják: a rozsdás falakat kekszes dobozok címkéi díszítik, a pléhedények zsinóron lógnak, a rádiósmagnó még Kolumbusz előtti. A tucatnyi bádogviskó dizájnjához képest bármelyik pesti romkocsma deluxe kategóriás. Persze a zsebesbandák és a késelők, a patkányok, az eső után áradó szennyvíz, a bűz vagy a járványok nem részei az idillnek, pedig az lenne igazán a kaland. Van viszont áram, tiszta folyóvíz, sőt padlófűtés és vezeték nélküli internet is! Soha rosszabb szegénységet.
18ezer a nyomor / éj
| 163 gyerek jövőjéért fogott össze a Facebook |
Ha a pottyantós vécén ülve megelégeljük a valóságot, azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy legalább a wifi működik. Az Emoya arra bátorít, hogy a vizet a szabadtéri kályhán forraljuk fel – gyújtósnak valószínűleg nem szemétdombon guberált műanyagot adnak, amelynek rákkeltő a füstje. Pedig a hitelességhez minimum hozzátartozik, hogy azt is kipróbáljuk, milyen, amikor a várható életkorunk jó 15 évvel kevesebb. Mindezt éjszakánként 82 dollárért (18 ezer forint), az átlag dél-afrikai havi fizetésének a fele.
Ilyen kalyibavárosok természetesen nem léteznek a valóságban. Dél-Afrikában emberek milliói élnek nem hivatalos lakónegyedekben, ahol ha elkezdődik az esős évszak, a gettó lakói fogják az összetákolt otthonukat, és az elárasztott vidékről szárazabbra vonulnak, ha tudnak. Míg a csillogóra glancolt luxusputri víz- és valószínűleg cunamiálló, a valódi kalyibában nem dísznek van a vödör a tákolmány közepén, hanem azért, hogy felfogja az esőt. Máskülönben reggel majd lapátolhatják kifelé a bokáig érő piszkos vizet.
Sok turistának ez elég. Aki nem szegénységkutató, szociológus vagy kampányoló politikus, az vajon miért is menne el a valódi szegények közé, ha egy kirakatban is láthatja, amire kíváncsi, és majdnem olyan, mint az eredeti? Van, akinek ez olyan, mint a jéghotel vagy egy fára épített házikó: egyszerű környezetváltozás. A nyomorturizmus nem új: az utazók válogathatnak, Bloemfontein mellett Mumbaiban és Rio de Janeiróban is személyesen átélhetik életük „feledhetetlen kalandját”. Nairobiban egyáltalán nem finomkodnak, a túrák fő attrakciója a csatornázatlan gettó bűzös iszonyata. Az ott lakókat úgy bámulják, mintha állatkertiek lennének, és az egyetlen szuvenír, amit innen haza lehetne vinni, a „repülő vécé” lenne, az ürülékkel teli nejlonzacskók tömege, amely az utcákat szegélyezi.
Profit az emberi kínokból
A WHO számításai szerint 828 millió ember él a világ nyomornegyedeiben. A nagyvárosi luxusnegyedekből sokszor a palatetős kalyibavárosokra lehet látni. A szegénységnek ez a foka annyira rémisztő és fájdalmas, hogy legszívesebben elfordítjuk a fejünket, csak ne lássuk a szenvedést. Álszentség lenne azt kérni bárkitől, hogy ahelyett, hogy luxusgettóba jár, inkább küldje el a pénzt a nélkülözőknek – mindenki azt csinál a pénzével, amit akar.
De az igenis elvárható, hogy akármilyen elviselhetetlenül nehéz szembenézni a szegénységgel, legalább a róla való beszédmód és gondolkodás ne legyen leereszkedő, érzéketlen és ízléstelen. Látványosságot és profitot csinálni milliók kínjából embertelenség. Egy díszletvárosban megtapasztalni a nincstelenséget hazug és nevetséges. Ha már nincsenek eszközeink megszüntetni vagy enyhíteni a nehézségeken – ami valóban emberfeletti feladatnak tűnik –, legalább kezeljük a nyomorgókat emberként. Ez nemcsak a turizmusra vonatkozik: bunkóság a Vogue-ban hajléktalannak öltöztetni a modelleket, vagy a magyar dizájnernek arról nyilatkoznia, hogyan inspirálják a homelesseken látott „szettek”.
Nekik nincs választásuk
A legsértőbb üzenet az, hogy az ötletgazdák úgy tekintenek ezekre a bádogvárosokra, mint az eszkimók iglujára vagy a mongol jurtákra: mintha ez lenne a dél-afrikai, brazil vagy indiai nemzeti építészeti jellegzetesség, és nem szegénység, a legtöményebb formájában. A kalyibában élők nem azért laknak ott, mert a tengerpart vagy az elitkerület helyett inkább odaköltöznek, ahol sem áram, sem folyóvíz, sem semmi emberi nincs. Senki az égvilágon nem akar gettóban élni.
A nyomor, a szükség visz rá embereket arra, hogy rozsdás vaslemezeket és műanyagtáblákat tákoljanak össze, és ezt hívják otthonuknak. A luxusputri látogatói viszont eldönthették, hogy vállalják a hűvös éjszakákat és a pottyantós vécét. Miután kipihenték és kiszörnyülködték magukat, összepakolnak, és business osztályon ülve visszatérnek ötcsillagos luxuséletükbe. Milyen jó nekik, hogy van választásuk! Szemben azzal a 828 millió emberrel, aki nyomortelepeken tengődik.
