Ventimiglia – egy színes, de nyugis olasz város, amibe azonnal beleszerettünk
Hajnalban indultunk autóval Budapestről, és délután négykor érkeztünk meg Ventimigliába, ebbe a festői, színes, minden ízében olasz határvároskába. Már a tengerparti sztrádán odavezető út során olyan mesés tájakat láttunk, hogy pillanatok alatt feledésbe merült a 14 órás vezetés minden fáradalma. Takaros kis hotelben szálltunk meg hat napra, közvetlenül a tengerparton, semmi pucc, mégis tisztaság és kényelem, kontinentális reggeli és nagyjából hazai árak. A fekete kavicsos strandon jórészt helyiek fürdőztek a fodrozódó habokban, ahogyan a város híres piacán is leginkább az olaszok vásároltak. Rengetegféle friss hal és egyéb tengeri teremtmény, zamatosra érett zöldség és gyümölcs kínálta magát, alig drágábban, mint itthon, így örültünk, hogy csak reggelit kértünk a szálláshoz.
A parti étteremben is 16 euróért élvezhettük a fejedelmi, négyfogásos turistamenüt, amihez még jóféle olasz bor is járt. (La Grotta vendéglő, egészen hihetetlen a spaghetti alle vongoléjük és a panna cottájuk is.) Érkezésünk másnapján ruhavásár volt a parti sétányon, ahol fillérekért juthattunk egyedi, jó minőségű olasz holmikhoz – igazi fellegvár ez a nőknek. Az óváros színes, szűk, kanyargós utcácskái is hívogatóan mosolyogtak ránk, és miközben felfedeztük őket, közvetlen közelről figyelhettük a késődélutáni olasz életet. Férfiak kártyáztak és beszélgettek a teraszokon, nők hajoltak ki az ablakokból, hogy két épület közé teregessék a frissen mosott ruhát, az utcán sihederek kiabáltak egymásnak egy-egy motoron száguldozva. A városnak van egy kedves, kopottas bája, amitől azonnal ellazultunk. Ventimiglia az a hely, ahol nyugodtan kimehetünk pizsamában is a közértbe – nem fognak bennünket kinézni. Imádtuk a város hangulatát, annyira laza!
Monte Carlo – az illúzió királynője
Nem úgy, mint a félórányi vonatútra lévő Monte Carlo, ahol minden polgár olyan, mint akit skatulyából húztak ki. Plasztik világ, ahol minden és mindenki tökéletes, mintha a filmbeli Stepford világváros megfelelőjébe csöppentünk volna. A kikötőben csilliárdnyi vagyont érő jacht tanyázik, úgy kukucskálunk a partról, mint vásott kölykök, ha palotát látnak. Séta közben megcsodáltuk a híres Forma 1-es pálya hajtűkanyarjait is, ahol percenként feltűnik egy – egy Ferrari vagy Lamborghini.
Persze, nem maradhatott ki a város védjegye, a fényűző kaszinó sem. A fényűző előcsarnokba mi is bemerészkedtünk, hogyha már itt vagyunk, meghúzzunk egy félkarú rablót. Hatalmas sétát tettünk Monaco tökéletesen zöld és virágos parkjaiban, majd útba ejtettük a festői japánkertet, aztán elbuszoztunk Monte Carlo hegyoldalban található kaktuszkertjébe, ahonnan páratlan kilátás nyílik az óvárosra és a hercegi palotára. Legnagyobb meglepetésünkre a város felkészült a turistákra, az árak emberiek, 10-20 euróból bárhol megebédelhetünk, ha különösebben nem vágyunk vesepecsenyére. A nap végére hozzászokott a szemünk a már-már álomszerű tökéletességhez: Monte Carlóban még a kutyavécé is úgy fest, mint Budapesten a Szent István Park, nem beszélve a nyilvános WC tetején virító murvafürtzuhatagról. Monaco olyan, mintha folytonosan szakemberekből álló csapat gondoskodna a tökéletesség fenntartásáról – valószínűleg így is van. Amikor az állomáson találtunk egy rozsdafoltot egy elektromos dobozon, rendesen meg is sértődtünk. Mégis, hogy képzelik?
Nizza – ahol a lélek megpihen
A következő napon elvonatoztunk Nizzába is. Ekkorra már megtapasztaltuk, hogy érdemes igénybe vennünk a tömegközlekedést, mert viszonylag olcsó (Ventimiglia–Nizza 16 euro/ fő oda-vissza), sűrű és pontos. Ráadásul a vonat a város kellős közepén tett le minket, ahonnan egy hosszú, üzletekkel teli sugárút vezet a tengerpartközeli részre és az óvárosba, ahol megcsodálhatjuk Nizza egészen lenyűgöző építészetét, látványos szökőkútjait és kozmopolita hangulatát. Az óváros szívében található a világ egyik leghíresebb fagylaltozója, a Fenocchio, ahol 94 féle fagylaltot kóstolhatunk meg, akár egészen bizarr ízekben is.
Én paradicsomos-bazsalikomosat ettem, a férjem pedig ibolyásat, plusz bevállaltunk egy-egy klasszikus csoki-vaníliát is. A sztárfagyi nem olcsó, egy gombóc 3 eurót kóstál, de nagyon megéri, mert hihetetlen különleges. Az pedig, hogy a hemzsegő belváros egy eldugott, csöndes utcácskájában, egy kőlépcsőn ülve nyaljuk a sztárfagyit, a hajunkat összeborzolja a tengeri szél, miközben az utca végén ott a Côte d’Azur végtelen kéksége, életre szóló élmény.
Tömegturizmusnak nyoma sincs
Az olasz–francia határ települései azok, ahová azóta is bármikor visszamennék, sőt ha tehetném, már holnap csomagolnék. Rendkívül kellemes a klíma (általában 24-26 fok van nyáron), ösztönösen kedvesek és udvariasak az emberek, a látnivalóknak és élményeknek pedig se szeri, se száma. Ventimigliában, Nizzában és Monte Carlóban nincs az a futószalagon közlekedő tömegturizmus érzés, ami mondjuk egy tipikus, mediterrán országban engem annyira zavar. Míg a környéken voltunk, úgy éreztem, a három tengerparti város összefogott azért, hogy mentálisan tökéletesen kipihenjem magam és új erőre kapjak. Ráadásul, ha hajlandók vagyunk időt és energiát szánni a netes utazásszervezésre, egész kedvezően kihozható!
