Öt napot töltöttem Lettországban, ebből hármat Rigában, és minden egyes alkalommal belemásztam az éjszakába. Az éjszakai élet nagyrészt a történelmi belvárosban és az ahhoz közel eső részeken, azaz a Vecríga területén folyik. Gyalog bejárható környék, lesétálható távolságok.
Ahogy a legtöbb nagyvárosban, Rigában is van fancy szórakozóhely, ilyen például a Rock Café. Annak ellenére öltözik szinte mindenki Depeche Mode-tagnak (a ki nem mondott dress code a fekete-fehér), hogy a zenét a Nirvana–Metallica–Aerosmith hármasának metszetében keverik. A Rock Café a legbelebb belvárosban van, a lányok szépek, a fiúk kinyalják magukat, azaz a közönség teljesen elüt attól, amit közhelyesen a név mellé képzelnél. Azt mondják a helyiek, hogy ez amolyan randihelyszín, ezt megelőzően jellemzően a Tokyo Sushi franchise éttermébe mennek a Tinder online világából, ott dől el, hogy továbblépnek-e. A sushiért a lettek megvesznek, a hal annyira alapélelmiszer náluk, mint egy átlag magyarnál a parizer.
A Rock Cafénak megvan az ellentéte: a tehetősnek tűnő Baltikum-főváros lepattant kocsmával is el van eresztve, kétsarkonként szembejön egy koszos bár. A Cinema például ez a vonal, a wurlitzerből lett, tangóharmonikás metál bömböl, ami három percig szórakoztató, aztán nem, azaz egy fokkal jobb, mint a nemzeti italuk, a Balsam, ami egy ócska gyomorkeserű – pont három másodpercig szórakoztató, aztán nem.
A bal oldalt álló, az angolt tökéletes szigetországi akcentussal beszélő, oroszgyűlölő pultos sem szereti a Balsamot, ő a vodkára szavaz. „Egyébként is, aki itt lakik, és bejön ide, nekem lettül beszéljen.” A középső fiú lettül beszélt, pedig orosz. Hangosan röhögtek együtt, egész álló este.
A magyarokban (általában) él az a tévhit, hogy a romkocsmát mi találtuk ki / valósítottuk meg, és tőlünk tanulta a világ, de ez annyira igaz, mint hogy a magyar bor alapvetően világklasszis, vagy hogy az Újlipótváros tényező lehet Budapest gasztronómiai térképén.
A Kaņepes Kultūras Center Riga kedvelt helye, a pesti Fogasházra emlékeztet, csak szűkebb, keskenyebb, barátságosabb és emberközelibb. Vasárnap is olyan élet van, hogy őrület, abból kiindulva el sem tudjuk képzelni, micsoda muri lehet péntek este. A hét utolsó napján is telt ház volt, 18 éves diáktól a negyvenes családapáig volt itt minden.
Először arcokat mutatunk, és elmondjuk a történetüket, a sort Ilsével kezdjük. Oroszul tud, amikor ötödikben választani lehetett, hogy németül vagy oroszul tanuljon, az utóbbira voksolt, azt mondja, ebben az országban nem árt beszélni azt a nyelvet is. Szeptember végén utazik Londonba közgazdaságtant tanulni. A lett fiatalokra jellemző, hogy érettségi után legalább egy évre dobbantanak. 
Ő Ilse barátnője, Michelle, szibériai felmenőkkel. Fájt neki, amikor átlőtték az orrnyergét, de azt mondja, lényegtelen. Az ékszer miatt kérdezték már tőle, hogy indián-e, de mindig mondja, hogy nem az. Utál orrot fújni.
Nikola hobbiszínész, 43 éves, három gyereke van három nőtől, de vasárnap esténként általában egyik sincs nála. Az oroszokkal nincs baja, de Putyint nem csípi. Láncdohányos. Az esőben is kint állt.
– Nem álmos?
– Nem.
Mármint a kislány nem az. Az apuka Giorgio, ő olasz, a felesége lett, és Rigában élnek. Azt mondja, a lánya bioritmusa az övé, mivel délután nagyot pihen, este pedig sokáig van ébren, és imád ide járni. Olaszországba csak nyaranta és karácsonykor megy a család. „A klímát azért meg kellett szoknom, cefet hideg van itt télen.”
„Tényleg fotózol? Komolyan mondtad?” Asher Londonban élő, dél-afrikai származású dzsesszdobos, Rigában egy hónapot tölt egy színházi workshopon. Focizás közben elszakadt az Achillese, járni alig bír, a pult és a széke közt is biceg, de sűrűn teszi meg a távolságot, rutinos vendég itt. Azt mondja, még sosem volt másnapos. Még.
És közben megjelent egy zenekar.
És a rezes leült a bárszékre.
Aztán a klarinétos fújni kezdett.
A telefonokat bekapcsolták. REC.
Az arcokra mosoly ült.
A vonós a nő(k)nek húzta.
A harmonikás a pénzre ment.
Ha már arra ment, meg is kapta.
A dobos verte.
Vigyorogta.
Majd lecsengették.
Élvezték.
Vége? Nincs vége.
Dehogy van vége! Ez nem az a hely, és nem az a vasárnap.
Ők a Dobranotch:
A Dobranotch zenészei vodkáznak, a zenekarnak lett és orosz tagjai is vannak. Az emberbaráti érzéseikben nincsenek, a vodkaivási szokásaikban viszont vannak különbségek: a lettek egy kanálnyi nem túl erős tormát kapnak be a vodka mellé (jó recept, működik), az oroszok viszont nem tökölnek a tormával, csak isznak, mint a halak.
Pont úgy, mint ez a lány, akinek a neve rejtély, csak annyit mondott magáról, hogy hamarosan külföldre megy tanulni, és hogy nem tud oroszul, mert a szülei németre adták (ő is ezt akarta). Miután ezt hat mondatban elmesélte, elkérte a sörömet, és egy húzásra kiitta. Aztán ugyanezt egy másik korsóval. „Úgy iszol, mint az oroszok” – mondtam neki. „Az oroszok? Azok menjenek a p.csába” – közölte, majd elhúzott az éjszakába. Viszlát, szevasz.
