Miért menjen bárki az olasz Adriára ősszel, ha a tengerben már egyáltalán nem esik jól a fürdés? Szeptember utolsó hévégéjén tipikusan lábujjbedugós a víz, ennél nagyobb testfelületet már csak az a kései nyaraló kockáztat, aki köti az ebet a karóhoz: Riminiből úgy nem megy haza, hogy nem fürdött meg legalább egyszer a tengerben. Mit lehet csinálni az egyébként népszerű üdülőhelyen akkor, amikor már csak elvétve akad kinyílott napernyő a hosszan elnyúló, homokos strandon, a turisták és így a kedvükért a partra települt szórakoztató és kiszolgáló egységek felszívódtak, a belvárosi korzózás pedig dupla fagyival is csak egy délelőttöt tesz ki?
Tudok egy jó tippet: érdemes Fellini nyomába eredni. Rimini másfél-két nap alatt még egy kényelmetlenebb cipőben is könnyedén bebarangolható. Terek, épületek, szobrok, bármi szóba jöhet, hiszen az Országúton, Az édes élet, az Amarcord és még egy rakás legendás és szeretett film rendezője, Federico Fellini 1920. január 20-án itt látta meg azt a híresen verőfényes kék eget.
Federico Fellini fotója a róla elnevezett parkban, Riminiben
Persze, nem véletlen, hogy Felliniről először mindenkinek Róma jut eszébe, nyilvánvaló, hogy a rendező nem Riminiben, hanem a fővárosban, sőt, még inkább a Mussolini által alapított filmstúdióban, a Cinecittában érezte igazán elemében magát. Ez már csak abból látszik, hogy még a szülővárosában játszódó filmjeit (például az Amarcordot) is a Cinecittában forgatta le; inkább felépítette a tengerparti település tökéletes és monumentális díszleteit pár száz kilométerrel odébb, mintsem hogy egyszer is Riminiben filmezett volna.
Ugyanakkor mégiscsak ez az egykoron gazdag ókori kereskedő- és kikötőváros, jelenleg császárkori műemlékekkel büszkélkedő település volt tizenkilenc éven át az ő otthona – 1939-ben költözött végleg Rómába. Fellini az első erotikus fantáziáit és meghatározó filmélményeit köszönheti Rimininek, de itt látott először cirkuszban bohócokat is, akik aztán – hogy a szavaival éljünk – a későbbi nagy filmrendező „hivatásának nagykövetei lesznek”. Fellini Riminiben szeretett bele a képregényekbe, és kezdett el a hatásukra rajzolni is, ami aztán egész életének egyik állandó tevékenységévé vált a rendezés mellett.
Rimini tipikus látképe, a Római Birodalomból fennmaradt Tiberius hídja a város szimbóluma
Ez már elég ok egy tematikus sétára Riminiben, de úgy tűnik, hogy sajnos nem elég ok egy Fellini-múzeumra, ugyanis hiába keressük, jelenleg nincs ilyen intézmény a városban. Rimininek nagy tartozása, hogy az 1993-ban elhunyt rendező emlékét, szellemi és tárgyi hagyatékát egyelőre nem igazán sikerült strukturálnia, és így a tisztességes felliniesque élményért nekünk, turistáknak egy passzív múzeumi látogatáshoz képest jól meg kell dolgoznunk mind szellemi, mind fizikai értelemben.
Ez azt jelenti, hogy egyrészt Riminin keresztül-kasul kell majd gyalogolnunk, másrészt meg azt, hogy a városnézésünk előtt érdemes utánaolvasnunk a dolgoknak: a Fellini on Fellini című interjú-, cikk- és esszégyűjteményben sok szó esik a rendező Riminiben eltöltött éveiről, de talán még autentikusabb élményt nyújt, ha hozzáférünk a La mia Rimini című könyvhöz, amelyben Fellini emlékei játszanak össze a barokkos fantáziájával. A lustábbaknak mondjuk, hogy természetesen akadnak cikkek is a neten (például itt), amelyekből szemezgetve szintén jó kis támpontot kaphatunk a tervezett kirándulásunkhoz.
A Dolce Vitától az Amarcordig
Azért pozitív hozadéka is van annak, hogy Riminiről nem ordít már messziről a fellinizmus, mert a szuvenírboltok így legalább nem az amarcordos, dolce vitás hűtőmágneseikkel csúfítják az utcaképet, és szerencsére nem találtam a mesterről elnevezett süteményt vagy fagyit sem a városban. Ezzel ellentétben van viszont egy izgalmas városrész a Tiberius császár korában megépült – és építészeti remekműként a rajta áthaladó autós forgalmat ma is stabilan kiszolgáló – boltíves híd túlsó hídfőjénél, ez a Borgo San Guiliano. Ez az apró, egykoron halászok lakta negyed idilli, színes kis házakból áll, és különlegessége, hogy a helyi művészek többek között Fellini-filmek jeleneteit festették az itteni házfalakra. Például ilyet:
Borgo San Giuliano, részlet egy házfalon az Amarcordból
Meg ilyet is:
Másik házfal, rajta az Amarcord hajójával
Ráhangolódásnak a sétánkhoz a Borgo éppen tökéletes, és passzol ahhoz a kávéhoz is, amit a belvárosban fogyasztunk el. A központban meglepetésemre csak egyetlen olyan kávézóba botlottam bele, amit Dolce Vitának hívnak, ezúttal szentségtörés lenne ezt kihagyni.
Nem messze a stilizált Anita Ekbergtől áll a város legendásan fehér Malatesta-temploma (érdemes belülről is megnézni), vele szemben pedig a templomhoz képest jóval jelentéktelenebb, Piazzetta Teatini nevű kis terecskére jutunk. Ez egy látszatra valóban teljesen semmitmondó zug két épület között, ahol még egy könnyebb őszi szellő is megállás nélkül halad tovább, viszont Fellini életében fontos szerepet játszott. Állítólag a rendező Rómából gyakran úgy látogatott haza, hogy este érkezett, barátjával, Luigi (Titta) Benzivel átbeszélgették az éjszakát a Teatinin, majd egy kora reggeli vonattal már utazott is vissza a fővárosba. Valószínűleg annak idején ez a piazzetta bensőségesebb hangulatú tér lehetett, mint manapság.
Innen, ha a város szíve felé vesszük az irányt, akkor áthaladunk a Tre Martiri téren, amely az ókori Római Birodalom óta vásártérként is szolgál, ottjártamkor is egy remek bolhapiacba botlottam bele. A Tre Martiriről a Corso d’Augustón haladva – amely egy nyáron valószínűleg elviselhetetlenül túlzsúfolt, hosszú bevásárlóutca – több, a mi szempontunkból nagyon fontos részt is érintünk.
Ott van rögtön a Piazza Cavour, aminek a látványa egészen biztosan a könnyekig érzékenyíti a tisztességes Fellini-rajongót, ugyanis ez az emlékekből és látomásokból építkező film, az Amarcord ikonikus jeleneteinek egyik színhelye. Ez az az elvarázsolt tér (pontosabban ennek a stúdióban felhúzott ikertestvére), amelyet a filmben beborít a különös tavaszi hó. Boltívei azonnal ismerősek lehetnek az Oscar-díjas alkotásból, igazi középkori tér ez, nagyjából a 13. századtól kezdve központi szerepet játszik Rimini életében. Itt áll a város színháza, a városháza, és állnak még a falai egy több száz éves halpiacnak is, amely jelenleg nem tűnik teljesen kihasználtnak, csupán néhány virágárus rendezkedett itt be. A mi szempontunkból azonban nem is az árkádos piac a legfontosabb, hanem a tér szélére szorult Pigna-kút, amely az azt ékesítő fenyőtobozról kapta a nevét, és amely sokak szerint a filmtörténet egyik legigézőbb pillanatának színhelye: ide száll le az Amarcord pávája a csendes hóesésben.
A Pigna-kút, mögötte a halpiac épülete
Riminiben az említett film díszleteit ihlető terek és épületek összemosódnak Federico Fellini életének valós színhelyeivel, ami nem véletlen, hiszen maga az Amarcord is a rendező gyerekkori éveiben, a fasizálódott harmincas években játszódik. Noha Fellini mindig is tagadta, hogy önéletrajzi munka lenne a szóban forgó alkotás, ezt elég nehéz neki elhinni annak alapján, amit látunk séta közben. Ott van mindjárt a Corso d’Augustóra nyíló Cinema Fulgor, annak a mozinak az épülete, ahol Fellini visszafordíthatatlanul beleszeretett a filmekbe, és ahol karikatúrákat rajzolt a mozisztárokról ingyenjegyért cserébe. A Fulgor nem mellesleg szintén visszaköszön az Amarcordban is. A rossz hír a kívülről nézve kedvesnek tűnő mozival kapcsolatban, hogy az sajnos jelenleg nem üzemel. A jó hír viszont az, hogy a tervek szerint ebben az épületben hozza be Rimini a lemaradását, és leghamarabb fél, legkésőbb egy éven belül a Fellini Alapítvány jóvoltából itt nyitja meg kapuit a város első állandó Fellini-múzeuma. Úgyhogy jövőre visszajövünk!
Letérve a város ütőerének számító korzóról, egy utcával odébb különös élményben lesz részünk: kézzelfogható tapasztalást szerzünk Fellini telt idomok iránti, már-már fetisizált vonzalmáról. Megérkezünk oda, ahol nagyobb az egy négyzetméterre jutó kerek fenekek és egyéb altesttájak művészi megnyilvánulásainak száma, mint bárhol máshol Riminiben.
Részlet Fellini álomkönyvéből
Az egykori jezsuita kolostorban helyet kapó várostörténeti múzeum elsősorban Rimini ókori múltjára fókuszál, de a kétezer éves mozaikok, cserépedények és oszlopfők közé sikerült beszorítani egy kis szobát Fellini rajzai számára is. Így már nem teljesen igaz, hogy nincs múzeum, amely foglalkozna a rendezővel, habár ez azért messze nem elégíti ki minden kíváncsiságunkat. Ugyanakkor az apró szobában néhány négyzetmétere ellenére is hosszan el lehet időzni, mivel Fellininek az itt kiállított álomkönyvét (Il libro dei sogni) akár egy óráig is el lehetne lapozgatni. Fellini az 1960-as évek végétől kezdve egészen 1990 augusztusáig jegyezte fel álmait, és gondosan kidolgozva, gazdag színekkel le is rajzolta azokat. Így maradhattak fenn az utókornak pusztító rémálmai, hatalmas mellű nőbálványai, mindenféle testnedvektől burjánzó, obszcén éjszakai látomásai is, amelyek közül több motívum a filmjeiben is megjelenik.
Részlet Fellini álmaiból
Nem kell sokat menni hozzá, hogy a fenékfétis eredetére is fényt derítsünk (vagy legalábbis szeretnénk azt hinni, hogy fényt derítünk rá). Közvetlenül a múzeum szomszédságában, a Piazza Ferrarin áll Bernardino Boifava 1926-ban készített háborús emlékműve, amelynek különös sajátossága az, hogy a tér közepe felé van fordítva a szobor hátulja, ami ez esetben azt jelenti, hogy egy szép nagy fenék vet árnyékot a járókelőkre, és vethetett annak idején a serdülő Fellinire is. Erre a szoborra is van utalás az Amarcordban.
Fellini mint egy monumentális hajóorr
Ha Rimini, akkor kihagyhatatlan az ősszel is szikrázó tengerpart, de még inkább annak ékköve, a közvetlenül a Fellini-park mellett álló elegáns Grand Hotel. Érdemes a történelmi városrészből a büszke mediterrán palotákkal díszített Viale Principe Amadeón lesétálni hozzá, de aki nagyon elszánt, az tegyen egy kis kitérőt a párhuzamos Via Dardanellára, annak is a 10-es számú háza felé. Állítólag itt született a rendező, azonban a ház azóta jelentős átalakuláson eshetett át, és még egy emléktábla sincs a falon, úgyhogy mérget ne vegyünk erre az információra.
Erről lenne itt szó
Annál biztosabb pont azonban az impozáns szálló, ahova 1906 óta érkeznek pihenni a tehetős olasz és a külföldi turisták. A Riviérán tündöklő épületről gyerekként Fellini is csak álmodozott, remélte, hogy majd egyszer az ide elvonuló gazdagok közé tartozhat. Az álom valóra vált, Fellini később gyakran vett ki szobát a Grand Hotelben, sajnos azonban a végzete is itt érte utol: lakosztályában esett össze telefonálás közben 1993-ban, agyvérzéséből pedig már nem tudott felépülni.
A Grand Hotel és parkja
Fellinit 1993 novemberében temették el, sírja és emlékműve pedig Rimini köztemetőjében nézhető meg. A temető mindentől távol esik ugyan, de így is csak 30 perc gyalog a központból, és igazán megéri a fáradságot, hogy szépen, itt zárjuk le a sétánkat. Sokat nem is kell a sírok között keresgélnünk, rögtön a temető főbejáratánál magasodik egy hatalmas bronzháromszög, ez Fellini síremléke, alatta van eltemetve rajta kívül a felesége, Giulietta Masina, valamint a csupán néhány hetet élt, egyetlen közös gyermekük is.
A csillogó síremlék – alkotója szándéka szerint – egy hajó orrát szimbolizálja, amely „épp úgy jelöli ki az utat a víz, a levegő és a föld között”, ahogy Fellini munkássága is átível időn és történelmen keresztül. Ezt mi sem mondhattuk volna szebben.
