Azt írja szerzőnk, Lehoczky Rella, hogy: „A velem egykorú harmincasoknak és a fiatalabb generációnak talán már fogalma sincs arról, mi az az országhatár. Mi már bátran utazhatunk szinte akárhová, és sok esetben ehhez még csak az útlevelünk sem szükséges. Szüleim gyerekként örültek, ha a fővárosból eljuthattak nyaranta vidékre, arról pedig könnybelábadó szemmel meséltek, milyen is volt betenni a lábukat az akkori NSZK vagy az NDK területére. Azóta ezer és ezer ajtó nyílt ki. Nekünk pedig nincs más dolgunk, csak világot látni, amennyiben van erre lehetőségünk.”

Rella most 32 éves, az egyetem megkezdése előtt úgy döntött, hogy Angliában próbál szerencsét. „Nem telt bele egy hónap, és máris ott álltam az egyik legcsodálatosabb angol kisváros, York kellős közepén. Kissé félénken, 2-es angol érettségivel a kezemben, útlevéllel, vízum nélkül. Úgy ment minden mint a karikacsapás. Egy pecsét itt, egy lehelet ott, és máris szállhattam a repülőre. Néhány évtizeddel ezelőtt ez a gyakorlatban elképzelhetetlen volt.”

A korabeli sajtó november 28-án számolt be arról, hogy az Elnöki Tanács előző napi ülésén megszületett törvényerejű rendelet szerint 1988. január 1-jétől az „útlevél a világ összes országába többszöri beutazásra jogosít”. Fotó: MTI

Sztoj! Passzport!

A mai harmincasok még emlékeznek rá, hogy milyen volt utazni a Kádár-rendszer évtizedeiben, erről hosszasan írtunk tavaly októberben, az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán: 1957-ben a határt lezárták, miután 56-osok tömkelege szökött át Ausztriába. Nyugatra utazni nem lehetett, maradt a keleti blokk és a belföldi nyaralás. A 60-as években némileg enyhültek az állampolgárok utazásához fűződő jogok, de külföldre így is alig egy-két ezren mehettek: politikusok, művészek és sportolók, esetleg üzletemberek, talán idegenvezetők.

Nincs abban semmi meglepő, hogy Ausztria irányába a kifelé forgalmat lezárták, mivel az államvezetés félt, hogy akik visszajönnek nyugatról, azok majd arról áradoznak, hogy odaát bezzeg Wurstból van a kerítés, Gold Fasslből a sör és Milkából a csoki.

1965-ben a külföldi desztinációkat két csoportra osztották, és ezzel be is lőtték, hova mehetünk: a keleti tömb, azaz  a „baráti” országok határa nyitva állt, de az olyan „nyugati, imperialista, ideológiailag és minden egyéb szempontból visszamaradt helyek”, mint például Ausztria, Svájc, Belgium, Olaszország vagy Lichtenstein, nagyon távolinak tűntek. 1970-től így is megnőtt a határátkelések száma, de barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy kinyílt a világ, a vasfüggöny még mindig zárt a Coca-Cola irányába. Keletre viszont könnyű volt menni: 1965-ig egy betétlapot kellett igényelni a személyi igazolványhoz, kiváltani vele a valutát, és irány, ezt a módszert nevezett évben kiváltotta az útlevél. A piros.

A gyerek beütve a szülőébe

Rellának előbbiekről a férje egy története jut eszébe: „1985-ben (még hírből sem ismertem őt)  a férjem és a családja Berlinbe és Prágába utaztak repülővel, csodás kék útlevéllel. Kicsit megalázónak érezte 11 évesen, hogy saját okmánya akkor még nem volt, csak az édesanyja útlevelébe illesztettek egy külön lapot egy fekete-fehér igazolványképpel és egy erőteljes pecséttel. 1986-ban Drezdába látogattak szintén repülővel, majd onnan az NDK kétütemű csodája, egy Barkas repítette őket Sehmába. Szocialista országba utazni akkor már nem volt nagy kunszt, viszont repülőre szállni maga volt a csoda.” 

Szimpla

A XXI. században külföldre utazni talán már egyszerűbb, mint sorban állni a BKV-jegypénztáránál, 2018-ban pedig kiderült, hogy a magyar útlevél világjáró lehet. Év elején készült egy rangsor, hogy melyik a világ első számú útlevele, a kritérium egyszerű volt:

annál értékesebb az útlevél, minél több helyre lehet vele eljutni vízum nélkül.

Hazánk az előkelő 10. helyre kerültünk a Henry és Társa nevű cég összeállításában. Összesen 168 országba tehetjük be a lábunkat az útlevelünkkel, és elmondható, útlevél terén elég jól teljesítünk: 2006-ban ezen a listán csak a 19. hely jutott nekünk, 2007-ben eggyel előrébb ugrottunk, 2008-ban pedig már a 17. helyen szerepeltünk.

Adatok, tények

Idén az első helyen ismét Németország landolt: ők 177 országba utazhatnak vízum nélkül. Őket követi 176-tal Szingapúr. A 3. hely erősen megosztott: Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország, Franciaország, az Egyesült Királyság, Olaszország és Japán 175 ország határát léphetik át saját útlevelükkel vízum nélkül. Magyarországot Málta előzte meg: ők a 9. helyre kerültek 169 beutazható országgal.

A vízumigénylésnél egyébként több szempontot is vizsgálnak: ha a két ország jó viszonyt ápol, akkor könnyebben kiállítják az okmányt, viszont, ha a két állam között feszült a helyzet, sokkal több és szigorúbb kérdést tesznek fel az utazni vágyónak, de az sem ritka, hogy elutasítják a beutazási kérelmet.

A lista végén Afganisztán kullog, mivel ennek az államnak a lakosai csak 24 országba utazhatnak útlevelükkel vízum nélkül. De még őket is alig „nyomja le” Pakisztán, Irak, Szomália és Szíria: ezekből az országokból ugyanis csak nagy nehézségek árán vagy nagyjából lehetetlenség kijutni.

Jellemző, hogy az utolsó helyen szereplő országokban általában magas a terrorveszély, és hogy jelen pillanatban háború folyik, vagy a közelmúltban háború folyt.

A beutazók közt is kevés a nyaraló, sokan csak azért mennek az említett helyekre, mert például segélyszervezetnek dolgoznak, esetleg önkéntesként érkeznek. 

Na de mire volt jó Anglia?  

„A 2-es matek érettségim végül nyelvvizsgát hozott, és bár 4 hónapig egyetlen magyar szót sem hallottam Angliában, aztán a következő 7 hónap sem volt fenékig tejfel, mégis 12 év távlatából azt mondom: ez volt életem egyik legjobb döntése. Három óvodás korú gyerekemet is arra ösztönzöm majd, hogy próbálják ki magukat külföldön is – teszi hozzá Rella. – Amikor ők érettségiznek, talán már vízumra sem lesz szükség. Lássanak minél több csodát, ismerkedjenek megannyi kultúrával, tapasztaljanak mást is. Aztán siessenek haza idősödő szüleikhez a világ 10. legértékesebb útlevelével!”