„A területet a szlovén államtól és néhány erdőtulajdonostól béreljük, a pálya alját tudjuk hóágyúzni. Ahhoz, hogy felül is működjünk, természetes hó kell. Egy-két év, és meglesz fentre is a hóágyúrendszer. Kicsik vagyunk, ez egy maszek síközpont, a nagyok közt viszont egyeseket teljesen vagy részben az állam üzemeltet. Ljubljanából azért sokan járnak fel hozzánk” – mondja Polona Golija, a Soriska Planina Alp Venture vezetője, aki elhivatottan küzd azért, hogy a síelés a legtöbbek számára megfizethető legyen. A Soriskán az árakat úgy alakítják, hogy a kevésbé tehetősebb emberek is síelhessenek náluk a családjukkal. A központ Ljubljanától autóúton 60 kilométerre található, amikor január közepén ott jártunk, épp egy ljubljanai óvoda csoportja tanult síelni.
Szlovéniában a síelés óvodában opcionális, iskolában kötelező, a gyerekek 8-9 éves korukra magabiztosan siklanak. Pályarendszer sok van az országban, a legtöbb nagyváros, kisváros és falu 50 kilométeres körzetében találni legalább egyet. A pályák minősége, az ellátás színvonala Ausztriával vetekszik, az árak viszont jóval barátságosabbak, mint északi szomszédjuknál.
Január közepén megmagyaráztuk, hogy a síelés már nem számít úri sportnak, jelen írásunkban megfizethető szlovéniai síközpontokat mutatunk be. Az első megállónk a Budapesttől 340 kilométerre fekvő Maribor, az utolsó a már említett Soriska.
A pályáról lelátni a városra (Fotó: slovenia.info)
Külvárosból kabinossal
Maribor azon kevés szlovén városok közé tartozik, amelyeknek építészetéről lerí a kommunista nemtörődömség. Belvárosát könnyedén beemelhetnénk a Budai várba, mert ahogy Budapest „felett”, úgy Maribor „belsőn” is előfordul, hogy a 300 éves épületek közé beékeltek egy betondarabot ablakokkal – a második legnagyobb szlovén városban mindezt azzal magyarázta a jugoszláv kommunista vezetés, hogy a ’45 előtti bombázások miatt (Mariborra napi 650 bombát dobtak) gyorsan kellett helyreállítani a várost, és nem volt idő figyelembe venni, hogy a műemlékek közé miket ékelnek. A történelmi belváros így is látnivalóval teli, például itt van a világ legrégebbi, ma már 343 éves és máig termő szőlőtőkéje (kép eggyel lejjebb a galériában), ami hosszan kígyózik egy Dráva-parti épület oldalán.
A maribori székesegyház építésekor minden téglát nők hordtak az építkezésre (Fotó: slovenia.info)
Szőlőben és borban a környék (meg egész Szlovénia) erős, kedvenc saját fajtájuk a malvazija, ezt nagyjából az összes borbárban megtalálod, például Maribor főterén, vagy a Grajski Trg téren, ahol egyébként 1896-ban felvillantak Szlovénia első elektromos közterületi lámpái is. A múltra méltán büszkék a mariboriak, a jelen rejt néhány furcságot, például hogy Kínából importáltak gránitlapokat egy hatalmas térre, miközben 10 kilométerre van egy hatalmas gyártóüzem, és hogy a belvárosba a fák egyenesen Hollandiából érkeztek.
Mariborsko Pohorje
41 kilométernyi sípálya, ebből 23 kék, 13 piros, a maradék 5 fekete jelzésű. A pályarendszer 325 méterről indul, a teteje 1327 méter magasan van. Felnőtt napijegy 31, gyerek 18 euró.
Hasonló értelmetlen döntések Budapesten is bőven születnek, és ha már ismét a Maribor–Budapest párhuzamra tévedtünk, akkor bele is állunk, mint síbakancs a kötésbe, tehát: visszarepülünk az időben 30 évet, és azon morfondírozunk, hogy Budapest belvárosától tömegközlekedéssel 40 perc alatt elérhető a Normafa, ahol a nyolcvanas években még sífelvonó működött, majd féltékenyen figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Mariborban ugyanez még most is megvan, azaz a belvárosból pik-pak a hegyoldalban találod magad, a Mariborsko-Pohorje síterepen. Kabinos, ülő- és tányéros, illetve csákányos liftek is viszik, húzzák a síelőket. A városlakók rém boldogok, hogy felettük pályarendszer húzódik, egyesek munka közben, ebédszünetben mennek fel csúszni, hát milyen jó élet ez már. A síközpont hátránya, hogy alacsony szintről indul, és sokszor csak január közepe tájékán nyitnak meg minden felvonót. A nemzeti bajnokságok és néhány kisebb nemzetközi verseny miatt viszont addigra (ha máshogy nem megy), kénytelenek ellátni minden pályát műhóval.
Vendégek rengetegen érkeznek a környékről, és persze Magyarországról is elég sokan járnak át, a Pohorje Resort hotel értékesítési menedzsere, Nina Marusic annyit elmond a magyar vendégekről, hogy a sípályán udvariasak, de a hotelekben képtelenek értelmezni azt a szaunakultúrát, ami az osztrákokhoz hasonlóan náluk is dívik, miszerint a szaunába meztelenül kell/illik belépni. Ha így nem megy, tényleg hagyd a wellnessrészleget, és ha kisíelted magad itt, indulj tovább a fővárostól alig 20 kilométerre fekvő Krvavec síterepére.
Ez már a Júliai-Alpok
Krvavec hosszú évek óta rendre megkapja a Szlovénia legjobb síközpontja-plecsnit: pályái világversenyeknek adnak otthont, illetve egy, a nemzetközi gasztronómiában is népszerű, és egyenesen Ana Ros séf (és egykori síbajnok) által celebrált gasztrofesztiválnak, amiről 2018-ban röviden mi is beszámoltunk. A Júliai-Alpok területén fekvő pályarendszerhez hatüléses kabinos visz a völgyből, jó 15 perc az út, aztán mehet a muri. A pályán sok a magyar, aminek nyilvánvaló oka, hogy odafent áll a Hotel Krvavec, ahol viszonylag elérhető áron lakhatnak a csoportok. Itthonról szinte minden héten visznek ki táborozókat, a helyi síiskolának pedig magyar oktatója is van, aki 2018-ban előszeretettel emlegette nekünk a Szlovénia síelő szubkultúrájában híres vogeli vaddisznóragut. Ahogy a Pohorjére Mariborból, úgy a Krvavecre is sokan járnak fel a közeli Ljubljanából, mivel a főváros alig húsz perc autóval.
Krvavec
A 30 kilométernyi pálya 1450 métertől felfelé található, nagyrészt piros és fekete jelzésűek, csak 7 km a kék. Kilátás a Triglavra és a Karavankákra. Felnőtt napijegy 33, gyerek 18 euró.
Természetes látvány, hogy iskolás csoportok lógnak a felvonókról, mint azt egy helybéli elmondta: egy egyhetes sítábor egy gyerekre étkezéssel és szállással úgy 150 euróba kerül. Hát csoda, hogy így megy ez odaát, hogy síelnek kedvükre? Ha akarnak, még késő este is lécre állnak, bár ehhez Krvavec kevés, egy esti, vagy éppen kora éjjeli sízésért nyugatra kell autózni 88 kilométert, egyenesen a Triglav Nemzeti Park északi oldalán fekvő Kranjska Gorába. A 800 méter magasan fekvő völgyet a szlovén teleken elsőként lepi el a hó, ami a tengerszint feletti magasságot tekintve érdekes. „Ilyen itt a mikroklíma, hogy akár már november végén elfehéredünk, és decemberben indulhatnak a felvonók” – mondja a közeli Planica Nordic Centre munkatársa. A Planica a világ egyik legismertebb síugró és sífutó központja, tessék, itt van pár kép is róla, a továbbiakban viszont maradunk az alpesi sínél.
Szóval sötétben? Hát persze.
Kranjska Gora bájos alpesi falu (inkább kisváros), a pályák részben alkotnak összefüggő rendszert, egymás mellett futnak a völgyből felfelé. Családi központ, hétvégenként erős tömeggel, de gyorsan fogyó sorokkal a felvonók alján. Aprés skiből tengernyi, kocsmából és étteremből még több található, a pályák vagy reggel, vagy az esti sízésen a legjobbak, a nap végén ugyanis felkészítik őket a lámpás csúszásra, végigdarálja őket a ratrak.
A napijegy 34 euró felnőttnek, 21 a gyereknek, a családi kedvezményeket a gyerekek száma és kora függvényében ömlesztik, pont úgy, mint az írásunk elején említett Soriska Planinán.
Zsebből, de tényleg zsebből
Soriskán ugyanis úgy bedöntik az árakat, mint itthon a sertéshús áfáját. Oké, mindössze egy ülőliftet találsz, és további négy csákányosat vagy tányérosat, de a pályák gondozottak, a felvonók felső állomásától, az 1500 méter magas Lajnar csúcstól pedig átlátsz Olaszországba, míg ha a pályák felé nézel, a Karavankákig bámulhatsz.
Soriska Planina
9 kilométer pálya, ebből 2 fekete, 3 kék, 4 kilométer pedig piros jelzésű. A felnőtt jegy 21 euró, a gyerekekből az első 12 éves korig ingyen kap bérletet, a második 40 százalék kedvezménnyel.
A Soriska tényleg családi központ: rendhagyó kedvezményük, hogy egy felnőtt bérletet akár két felnőtt is használhat, és cserélhetnek, ha felváltva csúsznának a gyerek(ek)kel. A másik meglepetést a pálya alján álló fapanzió, a Brunarica árai jelentik: egy 4 fős apartmanban két gyerek és két felnőtt alig 54 euróból megúszhat egy éjszakát a főszezonban hétvégén – ez nagyjából egy mátrai vendégház ára, de az nem biztos, hogy 3 évvel ezelőtt épült. A Soriska körüli erdőben sífutó pályát is találsz, két kilométeres kört futhatsz, ha bírod. „Nem akarunk tömegturizmust, a ház és a pályarendszer sem alkalmas rá – mondja a fent már idézett Polona Golija. – A növekedéshez talán már fákat kéne kivágni, a természetet pedig eszünk ágában sincs károsítani. Mivel tavasszal, nyáron és ősszel is nyitva vagyunk, fontos, hogy megőrizzük az erdő közelségét.” A szálláson és a bérleten túl a sífelszerelés bérleti díja sem vészes. Polona hozzáteszi, eszük ágában nincs árakat emelni, ők egyszerűen így gazdálkodnak. „Húsz évvel ezelőtt a síelés roppant népszerű volt Szlovéniában, sokkal többen síeltek, mint manapság. Pont azt szeretnénk, hogy megint sokan jöjjenek fel a hegyre, ehhez pedig a kevésbé tehetőseknek is lehetőséget kell adnunk.”
Az olcsósághoz pedig hozzátehet, hogy a síközpont könnyedén megközelíthető tömegközlekedéssel. A Soriskától alig 15 kilométerre fekvő Bohinjska Bistricába vonat és busz is visz Ljubljanából, Bistricából pedig ingyenes síbusz jár Soriskára. Szlovénia az Európai Unió legzöldebb országa, sokan voksolnak vonatra vagy buszra az autójuk helyett, az állam ehhez remek infrastruktúrát alakított ki.
Megennél egy lovat? Jó, egyél, aztán irány haza!
A síelés koncentrációt igényel, a mozgásforma terheli a combizmokat, 6-8 óra csúszás után szükséged van fehérjebevitelre – mondaná a szakértő. A húsban akad fehérje bőven, a szlovének eszelősen jó kolbászokat csinálnak (kevésbé darálják meg a húst, mint a magyarok, és szárazabbra füstölik), szabályozottan lövik ki a vadakat (majd sütik meg a húsukat), és megeszik a lovat, mármint leginkább a csikót. A ló- és a csikóhús közti különbséget nagyjából úgy képzeld el, mint a marha- és a borjúhús köztit, tehát a csikó jóval lágyabb, puhább, mint a megtermett, koros ló, utóbbi húsát jobb kolbászba darálni. Nem sok, de azért akad pár étterem a környéken, ahol többféle módon is elkészítik a lovat, a legjobb steaknek kérni, ha lehet, közepesen átsütve.
Edd meg, aztán dőlj le szépen, másnap pedig menj el síelni, hacsak nem az a szomorú érzés jár át, hogy haza kell indulnod, mert akkor ülj be az autóba – de állj még meg Radovljicában. Radovljica belvárosát 2011-ben részben a Norvég Alap és az EU pénzügyi támogatásával újították fel, a város turizmusa azóta megugrott, a közeli Blednél ugyanis jóval kedvezőbbek a szállásárak. A Radovljica Tourist Board vezetője, Natasa Mikelj azt mondja, hogy 2018-ban 117 ezer vendégre 279 ezer vendégéjszakával számoltak. „Nyáron többen jönnek hozzánk, mint télen, az augusztus a legzsúfoltabb hónapunk, télen viszont jó áron tudjuk adni a szállásokat. A síterepek, például Vogel és Soriska pedig autóval közel vannak. Érdemes itt megszállni” – teszi hozzá.
Ha Radovljicában végeztél, a városon túl térj le az útról a Rudi Finzgar alapította Elan gyárnál. Finzgar 1949-ben, összesen nyolc emberrel hívta életre az üzemet, harminc évvel később már a világ egyik vezető sílécgyártója voltak, 1988-ban pedig megépítették az első klasszikus carving lécet, aminek köszönhetően a síelés könnyebb lett, mint valaha – a gyárban kanyargó kiállítás részletesen szemlélteti ezt a sztorit.
A sísport és Szlovénia történelme egybeforr, nem meglepő, hogy a jövőt is sípályákon, síléccel a lábukon képzelik el. Az alábbi térképen egy sornyi pályarendszert, kocsmát, (csikóhúsos) éttermet és hotelt jelölünk. Nagyíts bele, nézz körül és menj csúszni. Helló.