Az előbb még vígan fotózkodtam a Welcome to Japan táblával, és meg voltam róla győződve, hogy csak néhány semmiség választ el attól, hogy végre jó nagyot szippantsak a japán levegőből. Ehhez képest mi történik? Itt állok a reptér gyomrában hatszázadmagammal, egy katonai hangárnak kinéző, épp felújítás alatt álló, szóval meglehetősen barátságtalan és túlzsúfolt csarnokban, arra várva, hogy a következő egy órában legalább az ujjlenyomat-ellenőrzésig eljussak. És akkor hol van még a szekatúra vége.
Bevallom, a japán utunkat megelőzően sosem jártam még Ázsiában. Sőt Európán kívül sem nagyon. Brüsszel volt a legtávolabbi hely, ahova sikerült eljutnom, így talán nem olyan meglepő, hogy a fent leírt pillanatban szabályosan sokkolt a tény, hogy a friss-ropogós útlevelem Japánban pontosan annyira VIP, mint amennyire a bangladesi, a kínai vagy épp a tajvani. Azaz semennyire. Több mint fél év lelkes készülődés, tervezgetés, álmodozás, plusz tizenkét óra repülés és egy stresszes átszállás után, bevallom, nem egészen ilyen fogadtatást vártam Japántól.
Aztán a következő tíz órában, mondhatni, végigrohantuk a 422 kilométeres Narita-Tokió-Kiotó távolságot, és miközben hol sorban álltunk, hol meg vonatoztunk, egyik sokkból estem a másikba: a pénzváltáskor, a tokiói vasútállomáson hömpölygő tömegtől, a Sinkanszentől, a rizsföldektől és a bambuszerdőktől, a szűk utcáktól és az apró házaktól (hogy a felhőkarcolókról már ne is beszéljünk). Egy ponton, valahol Tokió és Kiotó között félúton még ki is bukott belőlem, hogy Japán egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. Annál sokkal jobb volt.
A Himedzsi várkastély (a szerző fotója)
A legenda szerint Japánt egy kard alkotta. Egy korallkard, amiről, miután az istenek a tengerbe mártották, négy csepp esett vissza a vízbe. Ezek lettek a japán szigetek.
A négy nagy sziget közül mi a legnagyobbon, a központi szigetként is számon tartott Honsún időztünk. Bárcsak azt írhatnám most, hogy minden, de minden négyzetcentijét bejártuk, de ez sajnos ordas nagy hazugság lenne. Annyira, hogy a tizenkét napunkba végül mindössze három nagyvárost (Kiotót, Nagoját és Tokiót) és két kisebbet (Himedzsit és Narát) sikerült belepréselnünk – és ezt is úgy, hogy reggeltől estig mentünk, közben pedig térdig lejártuk a lábunkat. És akkor ezek után jöjjön egy spoiler: nekem Kiotó volt a kedvencem. Meglepő módon nem azért, mert ez tényleg a kétezer templom városa, ahol kis túlzással 100 métert se tudsz úgy megtenni, hogy ne botolj bele egy „aztarohadt” szentélybe, palotába, japán kertbe, vagy a háromba egyszerre. Hogy akkor miért?
Miután hazajöttünk, sokáig gondolkodtam ezen, de még a legjobb pillanatomban is legfeljebb annyival tudtam összegezni az érzéseimet, hogy „mert itt lehetett a leginkább érezni a hely erejét”. Azóta eltelt majd egy hónap, és ha valaki most megkérdezne ugyanerről, már azt mondanám, mert Kiotó az a város, ahol úgy olvad egybe a régi és az új, a hagyományos és a modern Japán, hogy észre sem veszed. És közben mégis magával ragad.
A legjapánabb…
Lassan fél órája próbálom eldönteni, hogy a kinn töltött két hetünk alatt mi volt a legjapánabb dolog, amit volt szerencsénk megtapasztani, de egyszerűen képtelen vagyok dönteni, annyira erős a mezőny. Írjak az italautomatákról? Ez annyira japán, hogy már az érkezéskor, a reptéren is ez volt az első dolog, ami szembe jött velünk. Vagy a Sinkanszenről, a szuperexpresszről, ami amellett, hogy egy Forma–1-es autó sebességével száguldozik várostól városig, évente átlagosan csak 54 másodpercet (!) késik?
Igen, írhatnék ezekről is, én most mégis inkább a Nagoja tőszomszédságában lévő Nabana no Szató botanikus kertről írok, amire teljesen véletlenül, az utolsó utáni pillanatban találtunk rá egy Insta-posztnak köszönhetően. Ide egyébként már önmagában a kijutás is kalandos, mivel egy olyan távolsági busszal kell menni, ami egy felhőkarcoló harmadik emeletéről indult. Ez pedig, lássuk be, nem akármilyen élmény.
Hát még, ami ezután jött. Tény, hogy a Nabana no Szató elsősorban botanikus kert, de tény az is, hogy még a japánok sem csak a különleges virágok kedvéért zarándokolnak idáig egyébként az országuk minden pontjáról.
A Nabana no Szató botanikus kert (a szerző fotója)
Tévedés ne essék, a virágok is bőven megérik a 3000 jenes (átszámolva közel 8000 forintos) beugrót; kevés megfelelő szó van arra, ami leírná az élményt, amit a tökéletes alakzatba rendezett nárciszok, a precízen megkomponált látkép, vagy a legkülönbözőbb angol szavakat formázó tulipánok okoztak, ám attól, ami sötétedés után várt minket a parkban, konkrétan még a lélegzetem is elállt. Mutatom:
Fényalagút a Nabana no Sato parkban (a szerző fotója)
Ez az alagút a képen csak egyike annak a két, közel száz méter hosszú, nagyjából 70 ezer LED-ből készült fényalagútnak, amivel a Nabana no Szató büszkélkedhet. És akkor még nem beszéltem a fényjátékról, amit minden este megtartanak a park hátsó, kifejezetten erre a célra létrehozott részében.
A legfinomabb…
Ha a férjemet kérdezném, valószínűleg gondolkodás nélkül vágná rá, hogy Japánban a legfinomabb dolog a „tonhalszusi”, amit szerinte csak és kizárólag itt (sőt még Japánon belül is csak Tokióban) érdemes fogyasztani. Én mégis inkább a rament mondom, még úgy is, hogy a kintlétünk alatt becsülettel végigkóstoltuk a japán specialitásokat a kandírozott hínártól és a tofutól elkezdve az okonomijakin keresztül a wagyusteakig.
Japánban az a legeslegjobb, hogy egyél bárhol is, a kiszolgálás és az ételek minősége mindenhol pontosan ugyanolyan tökéletes, mintha csak egy sok Michelin-csillagos étteremben ennél. Szóval érdemes bátran próbálkozni. És ha már kaja, akkor egy jó tanács: ha sort látsz egy étterem előtt, mindenképp várd végig. Egyrészt mert gyorsan lemegy – nincs még egy nép, ami úgy lapátolna, mint a japán –, másrészt ennél biztosabb fokmérője nincs annak, hogy ami az ajtón belül van, az extrán jó.
A legfurcsább…
Miután hazajöttünk, szinte minden családtagunk, barátunk és ismerősünk a legfurcsább élményünkre volt kíváncsi. Nem hibáztatom őket, elvégre abban az országban voltunk, ahol egyszerre létezik szénsavas-zselés almalé, zacskós vattacukor és halízű cukorka, és ahol az emberek konkrétan könnyesre röhögik magukat azon, ha valaki bitang nagyot taknyol. (Oké, ez utóbbin csak akkor röhögnek, ha a tévében látják.)
A szénsavas-zselés almalé létezik (a szerző fotója)
Szóval voltak furcsaságok. Így például máig sem dolgoztam fel teljesen, hogy a japánok egyszerűen nem köszönnek el, ahogy azt sem, hogy a tokiói Sibuja bevásárlónegyedben a Bosszúállók – Végjáték főcímzenéjét harsogták a villanyoszlopok. Reggeltől estig.
És ha mindez nem lenne elég, akkor ott van még a japánok finoman szólva is problémás viszonya az angollal. A kisebb városokban gyakorlatilag alig-alig akad, aki beszélné a nyelvet, vagy pontosabban, aki meg merne szólalni angolul, de még Tokióban is volt, aki zavarba jött, mikor angolul kértük a segítségét. De megoldják máshogy. Mindig. Az az ügyintéző is, akitől 72 órás metróbérletet igyekeztünk vásárolni, válaszul pedig egy hang nélkül elénk rakott egy kasírozott papírlapot, amin angolul le volt írva, hogy hol találunk olyan jegyirodát, ahol tudnak majd segíteni nekünk.
A legkedvesebb…
A legkedvesebb emlékem egyértelműen a Fudzsiszan, még úgy is, hogy imádtam elveszni a Fusimi Inari-nagyszentély titkos bambuszerdejében, és hogy még most is emlékszem az érzésre, ami elfogott, mikor szembe találtam magam Rjóan-dzsi zenkertjével. Pedig a japánok szent hegyét legfeljebb tíz percig láttam: Nagojából Tokióba menet, a Sinkanszen ablakából. De még így is elsírtam magam, mikor egyszer csak feltűnt előttünk. Valószerűtlenül gyönyörű volt.
A 3776 méter magas Fudzsi (a szerző fotója)
És ami a legjobban hiányozni fog…
Tessék, ismét gondban vagyok, mert nem tudok csak egyet mondani. Egy kicsit minden hiányozni fog, de a legjobban talán a japán emberek. Ők okozták ugyanis a legnagyobb meglepetést.
Egy hónapja azzal a szándékkal mentem Japánba, hogy egy kicsit jobban megismerjem ezt a titokzatos országot. Évezredes épületeket akartam látni, mérnöki pontossággal tervezett és összerakott kerteket, nyüzsgő és hipermodern metropoliszokat. És ez meg is történt. Ám most, hogy visszagondolok az utunkra, mégsem a lenyűgöző látnivalók azok, amiknek az emléke összefacsarja a szívem.
Hanem a házigazdáinké. Amikor elindultunk, azt gondoltam róluk, merev, rideg és távolságtartó emberek. Ehhez képest végül ők voltak azok, akik a kedvességükkel, a szívélyességükkel és a vendégszeretetükkel kinyitották és közel hozták nekem ezt az elsőre szokatlan és furcsa országot. Annyira, hogy már most vissza akarjak menni.
