A Teleki térnek mai napig nincs jóhíre, pedig Budapest egyik legszebb, legjobban karbantartott, őrzött parkjának is otthont ad napjainkban. Persze nem volt mindig így, a tér, csakúgy mint Józsefváros, megélt sokkal rosszabb, de legalábbis sokkal izgalmasabb napokat is.
A fuvarosok gyakran a piac szélén vártak ügyfélre (Fotó: Fortepan)
Sokat elmond a piac történetéről a tér eredeti neve, ugyanis az 1850-es évek városrendezése során kialakított vásártér a Baromvásár tér nevet kapta, csak 1874-ben nevezték át Teleki László térre. A marha- és lókereskedők piaca helyén 1897-től működött a budapesti használtcikk-piac, a Tangó, ahol naponta akár tízezer látogató is megfordult.
Mintha táncoltak volna egymással
A Tangó becenevet az árusok és a vásárlók különös, táncszerű mozgásáról kapta. Ugyanis a szinte kötelező alkudozás során eladó és vásárló úgy kísérgették egymást fel-alá a piacon, mintha tangóznának egymással. A piacot az 1920-as években már Tangónak nevezték, ahol az árusok a hanglemezeiket le is játszották a gramofonokon, így csábítva a vevőket vásárlásra. Márpedig ahol zene szól, ott előbb-utóbb valaki táncra perdül!
Az őrzött park gyönyörű lett, a kis ágyásokat a környező lakók gondozzák (Fotó: Bodrogi Eszter)
A városszerte hírhedt ócskapiacot 1950-ben az Ecseri útra költöztették, helyén kizárólag élelmiszert árusító piac kezdett működni, amit azóta szintén elbontottak, majd 2010-ben újjáépítettek. A piacot és a kerületet Mándy Iván író is megörökítette novelláiban, de az Eldorádó című film is itt készült, amiben Bereményi Géza nagyszülei is felbukkannak, Monori családként.
A piacon és környékén főként magyar, német és szlovák iparosok béreltek olcsó, pici lakásokat, de jelentős számban éltek itt szegényebb zsidók is, illetve gazdagabb muzsikus cigány családok is.
A tér a századfordulón még csak kopár, külvárosi telek volt, a házak többségét csak ekkoriban kezdték építeni errefelé.
Egy ország szállt itt le a vonatról
A piac környékét meglehetősen vonzóvá tette a Józsefvárosi pályaudvar közelsége, ami a Magyar Állam Vasutak első pályaudvara volt, és 1867-ben adtak át a forgalomnak. 1867 és 1885 között az államvasutak budapesti legnagyobb, főpályaudvaraként működött, a nagyobb és jóval korszerűbbnek számító Keleti pályaudvar megnyitásáig.
Ahol ilyen sok ember megfordul, ott hamar megvetik lábukat a tolvajok és más bűnözők is. A Tangó hírhedt volt a rengeteg zsebesről, akik a vásárlók pénztárcáját akarták megszerezni, de a környező utcákban adtak túl a betörők is a szajrén. A rablás azonban már a befutó vonaton megkezdődött.
A tolvajok a hálókocsik kifosztása után a bőröndökkel azonnal a Tangó környéki utcákba igyekeztek, és megpróbálták a portékájukat nyomban eladni. Tudták ezt a józsefvárosi detektívek is, akik nem hitték el a tolvajoknak azt, hogy az a finom táska valóban az ő tulajdonuk lenne. Ha pontosan fel tudták sorolni a tartalmát, akkor mehettek tovább, de ha fogalmuk sem volt arról, hogy miért rejt a sajátjuknak hazudott bőrönd női bundát, akkor mehettek a fogdába.
Aki ebben az időben leszállt a vonatról Pesten, az alig tudta elkerülni a hatalmas telken elterülő piacot.
Gyakran előfordult olyan eset is, amikor a lopott árut szinte azonnal visszalopták a mit sem sejtő, gyanútlan vidéki vásárlótól, és már adták is tovább egy másiknak. Nem volt ritka az sem, hogy a rendőrök naponta több tucat asszonyt vittek be ezért a fogdára, akiket aztán hamar ki is engedtek, mert kellett a hely a következőknek.
Az 1920-as évektől a legtöbb nagy üzlet a környékbeli kocsmákban köttetett, ahol a közös ivás egyben áldomás is volt a bizniszre.
Erre a pályaudvarra érkeztek nagy számban a vidéki, szegény zsidók is, akik egy kis jobblét reményében telepedtek le Budapesten, sokszor ágyrajáró bérlőként a környéken.
Az ágyrajárók olyan bérlők voltak, akik a nap bizonyos szakában használhatták a lakás egyik ágyát alvásra. Nem volt ritka akkoriban, hogy egy ágyat hárman is béreltek a nap huszonnégy órájában egyformán elosztva egymás között az időt, és amikor az egyik bérlő kibújt a takaró alól, a másik már feküdt is bele az ágyba.
Az ilyen ágyrajárók a legrosszabbul fizetett munkákat vállalták el a környéken, de nem egyszer a szorgalmuknak köszönhetően pár év után tovább tudtak lépni a társadalmi ranglétrán.
Ilyen ágyrajáró volt nagyanyám barátnőjének, Mara néninek a nagyapja is.
Meggazdagodtak, de soha nem költöztek el
A dédszülők még Kassa környékén éltek, eleinte kocsmabérlők voltak, majd egy ideig malombérléssel foglalkoztak, amikor egy családi tragédia miatt a dédnagymama egyedül maradt a hét gyerekével. A legidősebb lett később Mara néni nagyapja.
„Olyan volt, mint a mesékben a legkisebb gyerek, aki kap egy hamuba sült pogácsát, és elmegy szerencsét próbálni, csak ő a legidősebb volt. Lakott fent Pesten egy unokatestvére, aki egy gyümölcs-nagykereskedőnél dolgozott. Olaszországból hordták a gyümölcsöt, és Pesten eladták. Ez az unokatestvér elintézte a nagyapámnak, hogy bizományba kaphasson pár szem narancsot. Eleinte csak kosárból árulta, ment az utcán, és megszólított embereket, bement üzletekbe, és próbálta eladni a narancsot. Amit keresett abból másnap újabb narancsokat vett, kifizette az ágyat, ahol lakott, és ha szerencséje volt, tudott rendesen enni is.”
A narancsárulás nem volt a legkellemesebb munka, hiszen a legnagyobb hidegben is az utcákat kellett járni egész nap. Mivel a narancs ritkaságnak számított, meglehetősen drága is volt, a nagypapa viszont vézna tizenéves volt akkoriban, így nem egyszer előfordult, hogy erőszakkal elszedték tőle a kosárnyi narancsot, és elszaladtak vele.
Mégis, a következő szezonra sikerült annyi pénzt összespórolnia, hogy kosár helyett már egy kis kézi szekérrel árusíthatta a narancsot és a citromot is, amit sokkal nehezebb lett volna elrabolni. Ezzel azonban egy másik probléma adódott, a kézi szekeret nem lehetett az utcán hagyni, mert ellopták volna. Fel kellett vinni abba a szobakonyhába, ahol ágyrajáróként aludt. A szobatulajdonos pont annyi bérleti díjat kért a kocsiért, mint az ágyért.
Később innen is sikerült tovább lépnie, és előbb saját zöldségüzlete lett a hatodik kerületben, majd miután megismerkedett a feleségével a Teleki téri piacon, aki egy libásnál volt segédeladó, közösen vitték tovább a zöldség-gyümölcs bizniszt. Bár a munkahelyük nem a Teleki téren volt, nem tudtak elszakadni onnan, ott vettek egy kétszobás, akkoriban modernek mondott lakást, ahonnan jól belátták a piacot. Később oda születtek a gyerekek is, és oda jártak a nagyszülőkhöz az unokák.
„Nagyon megváltozott a Teleki tér a gyerekkorom óta. Sokkal szebb lett, ez kétségtelen, és hát biztosan a bűn is kevesebb, de nekem csupa szép emlékem van róla mégis. Háború előtt olyan finom szendvicseket hozott haza a nagyapám, amit sehol máshol nem kaptunk. És néha vett valahol marcipánbarackot is szendvics mellé. Olyan boldog voltam! Akárhányszor lementünk, fogta a kezemet a hatalmas meleg tenyerében, és mindenki ismerte őt. Messziről kiabáltak, integettek neki, én pedig nagyon büszke voltam, hogy az ő unokája lehetek. Amikor meghalt, a tér is megváltozott. Hát ilyen csoda volt valaha a Teleki tér.”
Régen akkora volt a zsibpiac, hogy sokan az utcára szorultak a portékájukkal (Fotó: Fortepan)
A tér a második világháborúig a kerületi zsidóság egyik központja is volt. Ahogy 1850 után egyre több vidéki zsidó telepedett le a környéken, úgy volt szükségük egyre nagyobb, a vallást segítő infrastruktúrára, de az igazi fellendülés csak a huszadik század első negyedében kezdődött. A piac környékén megjelentek a kóser sütödék és mészárszékek, de éttermek és kávémérések is nyitottak. Ezek közül a leghíresebb talán özvegy Kertész Lipótné született Hoffmann Ernesztina kávémérése volt a Teleki tér 6. szám alatt. Kertész Lipótné civilben ugyanis André Kertész édesanyja volt.
Akire azt mondták, hogy Teleki téri, annak nem a származásáról, hanem a modoráról beszéltek.
A piacon ekkoriban már nem csak zsibáruval, használt holmival kereskedtek, hanem élelmiszerrel is. Zöldségesek, hentesek, tejesek, fűszeresek, vagy a mostani szupermarket helyén a híres libások kínálták a portékájukat. A piac több részből állt, és mindenki tudtak, hova érdemes mennie, amikor vásárolni szeretne. Sokan vásároltak élő baromfit, amit aztán elvittek a szomszéd utcába a sakterhez, a zsidó mészároshoz levágatni. A vallásos zsidók csak azt a húst ehették meg, amit a sakter vágott le.
Nem véletlen született a mondás: „Ami a Teleki téri piacon nincs, az nem is létezik.”
Hetente egyszer a bolgárkertészek is elhozták a zöldségeiket a piacra, aki igazán szépet akart venni, az akkor ment.
A 2010-ben felújított piac a hangulatát elvesztette, de legalább működik (Fotó: Bodrogi Eszter)
A 2010-ben újranyitott piacon már jóval kisebb a választék, a környező utcákban is mind megszűntek az éttermek, kocsmák és kávézók. Éhen halnunk azonban most sem kell, a piacon egy nagyon jó lángosos működik, mellette szombatonként gyakran élő cigányzenével szórakoztatják a vásárlókat.
Egy lángost ebédelő pár szerint itt kapható Budapest legjobb ár-érték arányú lángosa. „Minden szombaton ezt reggelizzük. Ketten veszünk egyet, de alig tudjuk megenni, akkora. Nem is ebédelünk ilyenkor csak három felé, amikor megéhezünk. Vannak flancos lángosok is, de mi csak a sajtos-tejfölöst kérjük, jó sok fokhagymával. Hol lehet ezer forintból így jóllakni, nem igaz?”
A lángos akkora, hogy ketten is jóllaknak belőle (Fotó: Bodrogi Eszter)
A zsibvásár helyén a gyönyörű parkban pedig szintén szombaton pakolhatják ki a megunt portékájukat a helyiek, ezzel is emlékeztetve bennünket a tér történelmére.
A régi pezsgő zsidó élet sem múlt el nyomtalanul, a Teleki tér 22-ben mai napig működik az ország egyetlen lakászsinagógája. A tér másik sarkán, a Dobozi utcánál pedig egy új muszlim vallási létesítmény, egy mecset kezdte meg a működését nemrég.
A kis játszótér mellett idén már egyre több virágágyás is helyet kapott a kertészek által gondozott fűben. Ezek a virágágyások viszont a környék lakóinak a munkáját dicsérik. A téren ugyanis bárki elültetheti és gondozhatja a saját virágait is, ehhez még segítséget is kap a parkőrtől: kapát, gereblyét és locsolókannát.
Aki nem járt még a Teleki téren korábban, annak megér egy kis kiruccanást a belvárosból!
