nlc.hu
Utazás
És akkor elmentem anyámmal nyaralni – túlélőtúra vagy örömteli nosztalgiázás?

És akkor elmentem anyámmal nyaralni – túlélőtúra vagy örömteli nosztalgiázás?

Felnőttként napokra „összezárva” az anyánkkal izgalmas, megindító vagy akár borzasztó is lehet. Egy utazás nem teljesen fekete vagy fehér tanulságai.

Anyám sok-sok év hajléktalanellátásban töltött év után idén januárban nyugdíjba vonult. Ennek kapcsán még tavaly télen eldöntöttem, megajándékozom egy „köszi, hogy felneveltél, és értem is güriztél” úttal. Hat napot töltöttünk együtt Portugáliában, amire egy 3 napos külföldi karácsonnyal melegítettünk be. Az élmények meglehetősen vegyesek voltak, de mint kiderült, nem csak nálam kattantak be gyerekkori élmények, traumák és persze örömök.

Az a bizonyos pudingpróba

Szeretem anyámat, nemcsak hálás vagyok neki, hogy egyedülálló szülőként nélkülözéstől mentes, ráadásul szórakoztató gyerekkort biztosított számomra, de ahogy mondani szokás, még csípem is a nőt. Nincs közöttünk az az igazán szoros, ölelkezős, minden titkot megosztós anya-lánya kapcsolat. Érzelemkimutatásban neki és nekem sem kedvezett a csonka családban való nevelkedés. Nagyon hasonló sérelmeket és fájdalmakat hordozunk magunkban kiskorunktól fogva, épp ezért értem, amikor az őrület és a könnyekkel terhes viták mögött sokszor nem az adott szituáció, hanem egy-egy mélyebb trauma áll. Tehát nagyjából képes vagyok olvasni a sorok között, ha irracionális félelmek és panaszkodások bukkannak elő, más kérdés, hogy az ezekre adott válaszaim az évek során egyelőre csak csiszolódtak, nem tökéletesedtek.

Egy kanadai terapeuta ismerősöm mondta először, felejtsem el az apámon való rágódást. Hatni ugyan kihat rám, de az anyai ággal való kapcsolatom sokkal többet nyom a mindennapjaim kapcsán a latban, mintsem gondolnám.

Tény, 25 évig éltem együtt anyámmal, napi szinten tapasztaltam meg az ő megoldóképletét a konfliktusokra, a belső kétségekre, míg apám egy távoli kis ideaként lebegett körülöttem.

Talán épp ezért volt könnyebb megbocsátani az elhagyatásért az apámnak, hiszen nem igazán tudtam valós személyt rendelni hozzá (még úgy sem, hogy hétvégi apukaként néhány évig magával vitt az otthonába, igaz, ott már nem sokat láttam belőle: vagy dolgozott, vagy kimerülten aludt). Anyám ilyen szempontból rosszabbul járt, hiszen a kezdeti istenkép (a gyerek számára a szülő sokáig egy tévedhetetlen entitás) leomlása után ő közvetlenül kapta és kapja a kritikát.

Azt éreztem, egy kislányt vittem el nyaralni, aki teljes mértékben ki van nekem szolgáltatva (Képünk illusztráció – fotó: istock)

Nem voltak hatalmas csörtéink, nem volt kamaszlázadás, ami talán a 3 éves koromtól megtapasztalt magamra utaltság eredménye is. Ha annyi idősen már egyedül hagyják az embert (ezért ma már lehet, felelősségre vonnák), tinédzserként már nincs miért harcolnia. Otthon mindent lehetett, mert megbíztak bennem. Pont. A kisebb súrlódások pedig mindig feloldódtak, ami mai napig kitart, az meg jó eséllyel örökké velünk lesz, csak hogy ne unjuk halálra magunkat az egyébként virágzó nagy egyetértésben. Ennek egyébként a legfőbb oka, hogy extra intelligens és humoros nőnek tartom, tehát megvisel, amikor maga ellen dolgozik. Mondjuk ki: megőrjít olyankor! Ez szerintem egy bizonyos mértékig természetes, valahogy mindenkinek van egy ilyen anyatriggere. Figyeljük csak meg, ahogy időnként felvesszük a telefont és beleszólunk:

Igen anyaaaa, mi vaaan?

Mindezen ismeretek ellenére (vagy pont ezért) nem mertem úgy egy hosszabb, közös külföldi útba belevágni, hogy nem néztem meg, képesek vagyunk-e egymással egyáltalán több napig mit kezdeni. A karácsony kapóra jött. Mivel addigra már fél éve külföldön éltem, eldöntöttem, idén a hegy jön Mohamedhez. A régi gyerekkori fészek már amúgy sincs meg, a közös tradíció, amit a vacsora jelképez, viszont Csehországban is ugyanúgy megoldható (ahogy ezek a pontyot árulják az utcán… a Nébih dolgozói a tíz ujjukat megnyalnák…). Anyám novemberi születésnapján tehát az egyik ajándék egy szentestét is magába foglaló oda-vissza jegy volt Brnóba. Kitört a pánik, a megajándékozott pedig első körben kategorikus nemet mondott. Nem is feltétlenül amiatt, hogy „idegenben” karácsonyozik, hanem mert megijedt ő is.

37 éves vagyok, régóta nem töltöttünk együtt hosszabb időt, a randik egy-egy kávé vagy ebéd erejére szóltak. Ilyenkor mindig elröhögcséltünk, és anélkül váltunk el, hogy már „egymás agyára mennénk”. Jó eséllyel anyámnál is azonnal bekapcsolt a vészvillogó, hogy ez ennél intenzívebb esemény lesz, úgyhogy az ellenállás jogosnak tűnt, igaz, nagyjából négy óra alatt levertem a hisztit. És lőn, hirtelen izgatott készülődésbe csapott át az egész.

Karácsony – 3 nap együtt

Mivel az emberem hazament szentestére az ő (szintén egyedülálló) anyjához, így csak egymás társaságát élvezhettük a magyar szülővel, nem zavarta meg semmi a magyarul karattyolást, a húslevesfőzést és a pontysütést. Mivel anyám nem járt még Brnóban, próbáltam izgalmassá tenni a kiruccanást: külvárosi túraútvonalakat és sörözőket is útba ejtve abszolváltuk a hosszú hétvégét.

Aztán eljött a kardinális pillanat: átadtam a Portugáliába szóló jegyeket. Újabb pánik, újabb tiltakozás: „Ez mi??? Gyerek, ezt nem lehet! Ez kizárt!” Ahogy fogyott a száraz cseh pezsgő, úgy tűnt egyre érdekesebbnek a „jutalomút”. Anyám pontosan tudta, milyen fantasztikus másfél hónapot töltöttem az országban, a nagy kékséget pedig ő maga is nagyon szereti. Az anyagi részén való sopánkodás elmaradt, nyugdíjazás ide vagy oda, anyám mindig is nagyvonalúan állt a pénzhez, vagy legalábbis sosem görcsölt rajta, talán ezért is volt mindig annyi, amennyi kellett.

Brno karácsonyi fényei (Fotó: Istock)

A nagy sokk után a Van, aki forrón szereti klasszikusával hűtöttük le a kedélyeket, másnap reggel pedig, amikor nekivágtunk egy kisebb túrának a helyi tóhoz, már gyanús volt, hogy minden sínen van. Anyám számára hirtelen felvillant egy kissé távolabbi cél, amire készülni lehet, ami fizikailag is kihívást jelent. Portugáliát azért választottam, mert szerelemország számomra. Szerettem volna megmutatni anyámnak, meg felkészíteni egy esetleges későbbi kiköltözésre, ha én végül az óceán mellett ütnék tanyát. De a Lisszabont és Portót érintő 6 nap egyben fizikai kihívás is volt. A dimbes-dombos városrendezés, a kanyargó, szűk utcácskák megmászására fel kellett készülni. Nekem lélekben és agyban, megtervezve a programokat, anyámnak fizikailag is, mert a könyveket mindig jobban szerette, mint a sportot. Egyszóval a friss nyugdíjas pár hónapra elfoglalhatta magát, utánaolvashatott a történelemnek, a kultúrtörténetnek, de derekasan fogyókúrázni is elkezdett, hogy bírja majd a kihívást.

Eljött az a bizonyos 6 nap…

Előzetesen meg kell említenem: anyám nemrég lett újra egyedülálló. Az előtte lévő évek során ilyen hosszú programnak még csak a lehetősége sem merült fel, a barátja ugyanis olyan ragaszkodó és persze érzékeny volt, hogy lehetetlen lett volna családi dráma nélkül ilyesmit véghezvinni. Miközben tiszta szívből örültem anyám boldogságának – vagy látszatboldogságának –, nem fért a fejembe, hogy miért retteg egy felnőtt férfi attól, hogy a párja a gyerekével minőségi időt tölt együtt. Mindez azért is érdekes, mert egy néhány évvel ezelőtti próbálkozásom az apámmal való kapcsolatfelvételre szintén egy hasonló, önbizalomhiány miatt „kizárólagos felügyeletre” törekvő nő miatt hiúsult meg. Tudom, kettőn áll a vásár. De van, amikor az az egy kicsit túl nagy nyomást gyakorol.

Szóval megnyílt az út, anyám szingli lett, és már nem kellett a folyamatosan betáblázott táncrendje szerint kávészünetnyi találkákat lopnom. Eljött tehát az utazás, és vele együtt egy meglepő és felrázó élmény: hirtelen egy különös szerepcserében találtam magam. Bár anyám igenis tud angolul, és igenis képes önállóan tájékozódni, 100 százalékig átadta az irányítást, egyszóval a felelősséget. Mivel volt már helyismeretem, ez jó darabig nem volt probléma. Egy idő után azonban bekapcsolt a 2-3 évesekre jellemző folyamatos kérdezgetés is:

  • Hol eszünk?
  • Mivel megyünk oda?
  • Van itt a boltban ez meg az?

Hirtelen azt éreztem, egy kislányt vittem el nyaralni, aki teljes mértékben ki van nekem szolgáltatva. Nos, ez a helyzet eleve nem komfortos számomra, de az újdonság ereje volt az, ami leginkább meglepett. Anyámnak ezt az oldalát nem ismertem. Félt sok mindentől, nem mert megkóstolni dolgokat, azt kereste az üzletekben, amit otthon már jól ismert (már ha nem az otthonról hozott sajtját majszolta).

Egy elárvult gyerek állt előttem, és én nem voltam rá felkészülve, hogy normálisan kezeljem a helyzetet.

El is szakadt egyszer a cérna, különváltunk egy fél napra. A legnagyobb szerencsémre anyám van annyira jó természetű, hogy nem csinált ügyet a dologból, ő próbálta meg a lehető leggyorsabban feloldani a feszültséget. Igaz, a valódi okokról nem beszéltünk.

Lisszabon a magasból (Fotó: istock)

És hogy akkor most mi a tanulság?

Ha az ember jól ismeri a szüleit, még akkor is felbukkanhatnak váratlan jelenségek. Az egyre idősödő szülők kapcsán pedig óhatatlanul is felrémlik az a lehetséges jövőkép, amikor a szerepek véglegesen felcserélődnek: amikor mi, gyerekek látjuk el a már magatehetetlen elődöket. Ideális esetben pont úgy, ahogy ők gondoskodtak rólunk nyivákoló kis újszülöttként. Most először pergett le nekem is valami hasonló a szemem előtt. Pedig anyám igazán ereje teljében lévő valaki, nekem gyanús, hogy engem is simán túlél.

Emellett most érintett meg igazán mélyen az a fájdalom és hiány, ami az ő belső, gyermeki énjében van. Igenis kijárt volna neki a születése utáni gondoskodás és szeretet, csüngeni kellett volna rajta egy szerető apának és anyának. Az élet nem így hozta, és hiába vezeti szépen az életét, ez az űr ott van vele. Én úgy hiszem, nem tudunk felfelé hatni, az elődeink generációjának életében komoly változást előidézni. Emellett azt vallom, nem is feladatunk mindez. Egy szülő lelki keresztje és terhe nem a gyereke gondja. Ami egy utód dolga és kötelessége, az a szeretetben való elfogadás. Anyám olyan, amilyen. Apám olyan, amilyen. Majd én jobban csinálom. Ha ez megvan, akkor sokkal zökkenőmentesebb lesz a kommunikáció, az együttlét.

Akkor a kötelező ünnepeken felül igenis el akarunk majd menni együtt ide-oda. Lehet, hogy a dolog nem lesz „tökéletes”, lehet, hogy melósabb lesz az egész, mint szeretnénk. De hogy megéri, az biztos. A jó pap állítólag holtig tanul. Ahogy a jó gyerek holtig tanulmányozhatja a szüleit. Az ő mintáik bennünk is ott vannak, sosem árt kicsit tudatosítani, honnan jövünk. Ez az a mikroszint, amit szerintem mindenkinek érdemes rendbe tenni, rendben tartani. És akkor kisebb eséllyel szenvedjük meg a saját gyerekünkkel a nyaralást 30 év múlva. Már ha olyan jól csináltunk mindent, hogy szívesen elvisz. Akár újra és újra.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top