„Aki azt állítja, hogy a nők rosszabb vezetők, az hazudik”

Szabó Zoltán útja a Magyar Autóklubhoz a szomszédján keresztül vezetett, aki az egyik első főállású kolléga volt a cégnél. „Milyen jó a Gusztinak, hogy az a feladata, hogy lemegy Siófokig, meg vissza. Nem egy gyárban az esztergapad mellett van egész nap, és még segít is az embereknek” – gondolta Zoltán, akit még gyerekként egyszer-kétszer elvitt magával a szomszéd. „Gyere, Zoli, fürödhetsz egyet, míg megfordulunk” – mondta. „Ültem a Steyr-Puchban, még láda volt a jobb első ülés helyén, a biztonsági övről meg senki sem hallott, és mentünk.” Zoltánnak nagyon megtetszett a szabad élet, ahol járt a szolgálati gépjármű, egész nap lehetett szaladgálni, és hol a Balatonra ment az ember, hol a hegyekbe.

„Nagy büszkeség számomra, hogy 100 autóból 73-at életre tudunk kelteni, nem maradnak az út szélén” – meséli Szabó Zoltán, amikor arról faggatom, mi is pontosan a feladatuk. „A sikeres segítségnyújtás az, amikor az autó önerejéből el tud indulni – magyarázza. – Persze ez nem jelenti azt, hogy később már nem kell szervizbe vinni a járművet. Ha nem kell trélerre tenni vagy vontatni, az már siker.” 

A Magyar Autóklub központjában állunk, a fogadótérben régi gépjárművek sorakoznak, kint már zöld rendszámos kisteherautó parkol. Nosztalgiával nézzük a régi kocsikat.

Arról faggatom a mestert, mik is az igazán izgalmas történések számukra, egyáltalán mire emlékszik a sok ezer esetből. Az egyik kedvenc sztorija, amikor egy új autó tulajdonosa hívta, aki előző nap vette át a kocsiját. Az elmondás szerint a jármű jobb első kerekének káváján állt a fékolaj, legalábbis így vélte a pánikoló tulaj, aki bele is nyúlt a folyadékba, sőt meg is nyalta. A két fél között komoly konfliktus alakult ki, mert a segítségkérő nem hitte el, hogy nem fékolajat, hanem csak kutyavizeletet nyalogatott.

A szórakoztató eseteken túl azonban ott vannak a bosszantó dolgok is. A leggyakoribb problémák közé tartozik a gyerek- vagy kulcsbezárás – előbbi stresszesebb, a szülők gyakran pánikolnak, ami érthető is –, de a lemerült akkumulátor bebikázása is a napi rutin része. Nem a taxis bikázza be őket 3000-ért? – csodálkozom rá. De, de feleli Zoltán, „de ne felejtsük el, hogy hiába gyors meg olcsó, ha nem sikerül, akkor súlyos károkat lehet okozni az autónak, ami akár több százezer forintra is rúghat. Nem egyszer megyünk úgy, hogy a taxis már megpróbálta, mi meg látjuk a következményt.”

És persze nem is csak vidám történetek vannak. „Aki lerobban, az mindig krízishelyzetet él meg. Elveszettnek érezheti magát az ember, ha az éjszaka közepén az út szélén kell megállnia, hiába nem nagy a baj” – magyarázza Zoltán. Ráadásul nem is csak a lerobbant autóban ülők kerülnek krízishelyzetbe, hanem gyakran a sárga angyalok is. 

„Egy kolléga letérdelve javította az elektromos hálózatot egy autón, amikor hátulról jött egy Suzuki, belement a kocsiba, és elütötte az embert, aki a jármű ajtaját tartotta. A kolléga hallotta a csattanást, felkelt, és azt látta, hogy se autó, se ember nincs körülötte – meséli. – Egy másik kollégát a Szentendrei úton ütöttek el. Beállt a saját autójával a javítandó mögé, lévén az is plusz védelem, és beleszállt egy másik autó. Mindkét lába eltört. A harmadik kollégával is ez történt, csak neki szerencséje volt, mert esett az eső, és beültek kitölteni a papírokat a segélykérő autójába, amikor hátulról beléjük mentek. A sárga angyal és a mentett autó is az árokban kötött ki. Nem mondom, hogy naponta, de előfordulnak ilyenek, egyáltalán nem ritka esetek.”

Szabó Attila és Szabó Zoltán

Zoltánt arról is faggatom, mit látnak ők, milyen állapotúak a magyar utakon rohangászó autók. „Akik klubtagok, azok odafigyelnek az autóikra, az a fajta ember, aki gondoskodik magáról, az tán az eszközeire is jobban figyel, ha mondhatok ilyet. Mi tehát az autópark jobbik felét látjuk – személy szerint úgy gondolom, jó irányba haladunk, de én valószínűleg torzított képet kapok. Sokan mondják, hogy milyen szomorú, hogy külföldről jönnek be az autók, de azt nem veszik figyelembe, hogy lehet, hogy egy húszéves autót cseréltek egy tízévesre. Még mindig nem vagyunk a fejlettségnek azon a fokán, hogy ötévente vegyünk új autót.” 

Van-e abban különbség, hogy nők vagy férfiak hívják őket?– szegezem neki a sztereotip kérdést, feltételezve, hogy a nők hívják őket gyakrabban. „Nincs, nagyon sok talpraesett nő van – hangzik a válasz. – Nem egyszer fordul elő, hogy kihívnak kerékcserére, és mire odaérek, ki van pakolva, ott az emelő, csak nem tudja lelazítani a kerékcsavart, mert légkulccsal húzták meg. Még ő kér elnézést érte. És férfiaknál is van, hogy nem mernek hozzányúlni az autójukhoz. Sőt én úgy gondolom, hogy nagyon sok nő nagyon profin vezet. Aki azt állítja, hogy a nők rosszabb vezetők, az hazudik.”

Zoltán egyébként továbbadta az autóklub szeretetét fiának, Attilának is, aki szintén a cégnél dolgozik. Egy műszakban, de külön autóval mentenek, napi 12 órában, legyen nappal vagy éjszaka. Nincs húsvét, nincs karácsony, ha menni kell, akkor menni kell. Zoltán lassan már szeretne nyugdíjba menni, „az 50 év munka elég lesz. Nagyon szeretem ezt csinálni, imádom, de azért jó lenne már abbahagyni, átadnám a fiataloknak a munkát” – mondja nevetve. Persze az Autóklubnál sincs sok fiatal, a kemény mag az idősebb korosztályból kerül ki, ahogy Attila fogalmaz: nem minden autószerelő vágyik arra, hogy télen-nyáron, hóban-sárban az utcán szereljen. Viszont vonzó a heti váltás, vagy az, hogy otthon van a bázis.

„Régen hálás dolog volt, mindenki örült, hogy segítünk, ma már sokan úgy érzik, ez egy szolgáltatás. A múltkor egy hölgy hívott ki, és mondtam neki, hogy menjünk egy próbakört, hogy kiderüljön, minden rendben van-e. Közben beszélgettünk, és megkérdezte, miért csinálom. Mondtam, hogy milyen jó olyan munkát végezni, amivel másoknak segítek. Látszott rajta, hogy akkor gondolkodott el rajta, hogy ő valójában segítséget kapott. Régebben ez sokkal egyértelműbb volt. Pedig az egész Autóklubnak ez a filozófiája, azt valljuk, hogy nem az autónak segítünk, hanem az embereken próbálunk segíteni.”