A Somogy megyei település a Balaton déli részén, az M7-es autópályától egy karnyújtásnyira található. A kicsi faluba egy hosszú, szabályos, egyenes főút torkollik, amelyet két oldalról gondosan művelt szántók, hófehérre vakolt borospincék, szőlőtőkék, kézzel hajtott sorompók, a távolból pedig a Badacsony látképe ölel. Ekkor még nem tudom, hogy ez csak a kezdet, helyi idegenvezetőm, a 70 éves Matula bácsi (megesküdtem neki, hogy valós nevét nem írom le, arcát le nem fotózom, nem akar ő hírös lenni) azonban olyan mesés pontokra visz, hogy arról álmodni sem mertem volna.
Matula bácsi otthonában fogad, tűzhellyel fűtött kis konyhájában kínál helyet, és a fejét vakarja: mit is mesélhetne ő Buzsákról. „Nem vagyok én tanult ember!” Ezt a mondatát aztán négy átautózott, átbeszélgetett óra követi, ami még most is tartana, ha nem szólít el a kötelesség.
Nosztalgikus emlékei a múltba repítenek, azokba az időkbe, amikor az emberek még szerették az életet: „Volt bennük életkedv, amitől úgy csillogott a szemük, mint a tied!” – mondja nekem ragyogó szemekkel. „Tudod, én itt születtem, ezen a helyen 1942-ben. Azóta itt élek. Jó életem volt nekem. Se hazát, se asszonyt, se hitet nem cserélünk!” – nevet hangosan, majd beül mellém az autóba, és Buzsák olyan meseszép pontjaira kalauzol, hogy néha el sem hiszem, hogy Magyarországon járunk. Újra megsimogat A FALU érzése, a frissen szántott föld illata, az istállók bukéja, a ragadozó madarak tánca, malacok kacsintása, a Buksi ugatása, a biciklis falusiak látványa, és a sok Adj Isten! hatására úgy érzem, hogy így jó élni.
Tőle tudom, hogy a falut kevesen lakják, ezerháromszázan, ha lehetnek, és míg a helyi fiatalok nem térnek ide vissza lakni, egyre több a külföldi. Németek, osztrákok, angolok vásárolják itt a házakat, takarosan felújítják őket, és nyaranta ide teszik át a székhelyüket. Jó időben megelevenedik Buzsákon az élet, jön sok turista és átutazó, akiket a gyönyörű vidék, az építészeti látványosságok, a híres népművészeti hagyományok (hímzés, tánc, fafaragás), a közeli Csiszta-fürdő és a falusi lét nyugalma csalogat vissza évről évre.
A faluban élnek még asszonyok, akik ismerik az ősi buzsáki hímzéseket – a kék-piros vagy fekete-piros fonallal varrt „vézás”, a „rátétes” és a színes „boszorkányos” technikát –, és ha jó az idő, kiülnek az utcára, és ott alkotnak. „Ha ők már nem lesznek, ez a hímzés is elveszik” – mondja Matula bácsi szomorúan, a fiatalokat már nem érdeklik a régi hagyományok, senki nem akarja eltanulni, továbbvinni ezeket.
És míg a fiatal felnőtteket rég elsodorta az internet és az okostelefonok világa, a kicsik még nagyszüleik árnyékában, az állatok között, minitraktorjaikon érzik a legjobban magukat, miközben kergetik a kacsákat, a galambokat, beszélgetnek a pacikkal, és szaporán kortyolják a tehén frissen forralt tejét.
Bármerre megyünk a faluban, szinte mindenütt takaros porták, felújított házak, múltat idéző épületek váltják egymást, a falu szívében dolgos emberek seprik a gallyakat, a lehullott faleveleket, a szántóföldeken pedig megállás nélkül dolgoznak a traktorok. Matula bácsi mindenkit név szerint ismer, vidám és szomorú történeteiket egyaránt. Sokszor elmondja, falun sincs kolbászból a kerítés, kemény itt is az élet, de megnyugtat, amíg humor van, addig nincs baj. Aztán már mondja is, hogy a templom mellett kanyarodjak jobbra, megmutatja, hol vannak a földjei és azok a pincék, amiknek a csodájára lehet járni.
A falu határában húzódó szőlőhegyek – a Kálvária- és a János-hegy – kötelező látványosság Buzsákon, az itt fehérlő pincesorok, a nádfedeles műemlékek tulajdonosai jó időben helyi borokkal várják a látogatókat és a jövendőbeli pincetulajdonosokat, sok építmény ugyanis új gazdára vár.
A pincék után egy a falu egyik legrégebbi nevezetessége, a 13. századi, román kori Fehér Kápolna felé navigál, amely ugyan a település legszélén, szinte észrevétlen rejtőzködik, ám a Dunántúl egyik legszebb műemléke.
Ahogy Matula bácsi állatait és földjeit nézem, eszembe jutnak gyerekkori emlékeim, dolgos nagy- és dédszüleim, akik hajnali 4-kor keltek, hogy ellássák az állatokat, összeszedjék a tojást, beszedjék a terményt, hogy megfejjék a tehenet, hogy szántsanak, karózzanak, kötözzenek, permetezzenek, trágyázzanak, fosszák a kukoricát, hogy biztosítsák a mindennapi betevőt.
Gyerekként boldogan vettem ki a részem a munkából, felnőttként azonban rég elfelejtettem, milyen érzés, ha az ember nem a számítógépen keresztül tartja el magát, milyen a kapu előtt csevegni, politizálni, pletykálni, termékeket cserélni. Újra tudatosult bennem, a városi élettel észrevétlenül ugyan, de mennyi mindenről lemondtam. A csend, a levegő, az ízek, a kétkezi munka, a természet hangjai hosszú évek óta nem társaim, pedig mellettük nőttem fel. Persze tudom, a megélhetés, a boldogulás a városhoz köt, de a szívem mélyén vissza akarok térni oda, ahonnan indultam.
