A nyári szabadság után a hétköznapokba való visszatérést általában kis szomorúság kíséri, van neki neve is, ez a post vacation blues, magyarul vakáció utáni lehangoltság. Ez egy elég kellemetlen állapot, létezik azonban a nyaralásnak egy olyan fajtája, amit nemhogy nem követ bánat, hanem hetekig tartó euforikus hangulatba kerül tőle az ember: a már-már teljesítménytúrának is beillő, aktív pihenés. Amikor minden percben történik valami, amiért jól megküzdöttünk, és ezért olyan értékes.
Bringás körökben hatalmas népszerűségnek örvend az olaszországi Tarvisiótól Gradóig tartó, 180 kilométer hosszú, festői Alpok-Adria útvonal. Habár Tarvisióról (bizonyos életkor felett) mindenkinek a bőr- és farmerpiac jut eszébe, valójában ez egy festői alpesi városka. Innen indul az a klasszikus bringaútvonal, amit nagyjából bárki végig tud tekerni egy kis edzést és nagy elhatározást követően. Akár gyerekkel, akár idősebb korban is, legfeljebb nem három nap alatt teszi meg, mint mi, hanem több pihenőt is beiktatva, esetleg némi elektromos rásegítéssel. A célállomás pedig a tengerparti Grado, ami egy klasszikus adriai nyaralóhely, sekély, meleg, homokos tengerparttal, gigantikus méretű leanderekkel és más mediterrán növényekkel, kikötővel, és szintén bájos óvárossal.
A túránkat Bea, az edzőnk szervezte (magamfajta negyvenes anyuka, csak edző testben, a szuperképessége, hogy mindig tud minket lelkesíteni) és amellett, hogy hétköznaponként úgy meghajt, hogy a nyelvünk is lóg, időnként kifundál ilyen pár napos, sportos programokat. Nekünk csak a bringánkat kellett hozni, minden mást, beleértve a szállásokat és a buszt, a mögé akasztott bringaszállító trélerrel, Bea szervezte a húsz fős csapatunknak. Ez roppant kényelmes megoldás volt, a csomagokkal nem kellett törődnünk biciklizés közben, mivel azt szállásról szállásra hozták utánunk a busszal.
Alpok-Adria kerékpárút
Felettünk a több ezer méter magas hegyek
Mielőtt az ember nekilódul a nagy biciklitúrának, ráhangolódásként érdemes megnézni Tarvisiónál a Fusinei tavakat. Ez egy kellemes, negyedórás séta az erdőben, ahol az út mellett a hegyekből lezúduló olvadékvíz búvópatakként tör elő, időnként ijesztően nagy vízhozammal. Aztán megérkezünk a tavakhoz, ami fölött ott tornyosulnak a kopár, itt-ott még mindig hófödte szirtek, és akkor, ebben a percben éreztük, hogy amit itthon, a síkvidéken megszoktunk, azt most el is felejthetjük, itt most más szabályok jönnek. Például a tó vize sem a nálunk megszokott posványbarna, hanem a smaragd és a türkiz árnyalataiban ragyog, és itt be is fejeztem a szóvirágkötészetet. Elvileg lehet fürödni a tóban, de az a 15 fokos víz végül mégsem bizonyult annyira vonzónak, úgyhogy gyorsan kimenekültünk a kockára dermedt lábainkkal, és inkább jéghideg fröccsel hűtöttük le magunkat az egész napos, izzasztó buszozás után.
Fusinei tavak
Az út első szakasza tehát az Alpokban visz, méghozzá a millenniumi vasút vonalán. Ezt a vasútvonalat még I. Ferenc József császár építtette feleségének, Sissinek, hogy közvetlenül el tudja érni a tengert, és amikor a vasút megszűnt, ahelyett, hogy hagyták volna, hogy az elhagyott síneket benője a gaz, felszedték, és kerékpárutat építettek a helyükre. Zseniális ötlet volt, akárki fejéből pattant is ki. Kulturálisan ugyanígy meghatározó ezen a részen, hogy az első világháború alatt itt húzódott a front, így nagyjából minden állomáson találhatunk világháborús emlékeket, utalásokat.
A tengerig nagyjából 700 méteres szintcsökkenésre készülhetünk, ám ez nem egészen úgy van, hogy felülünk a bringára és legurulunk, habár a túravezetőink úgy emlékeztek, hogy az első, hetven kilométeres szakasz ilyen lesz.
Nyilvánvalóan az idő szépítette meg nekik az emlékeket, mert ehhez képest 10 kilométert felfelé, 160-180-as pulzussal tekertünk, de egészen jól elterelték a figyelmünket a hirtelen szívhalál gondolatáról az hegyoldalban felbukkanó alpesi gazdaságok, a kedves kis indóházak, meg a viaduktok alatt hol hömpölygő, hol éppen csak csordogáló, szintén türkizkék színű hegyi folyók meg a fehér köves medrek, sőt, a vízesés látványa. Tulajdonképpen minden méteren csodát láttunk, kivéve az alagutakban, mert ott tök sötét volt. Minden pillanatért, minden egyes természeti és épített csoda látványáért kőkeményen megdolgoztunk. Na, ezért tart még mindig az eufória.
Lehet jókat enni, inni
Szerencsére, habár nyilván nem véletlenül, a környék tökéletesen felkészült a kerékpáros idegenforgalomra. Abszolút megszokott látvány a kávézók, éttermek teraszán ücsörgő, csatakosra izzadt, tiritarka kerékpáros szerelésben pompázó, laza fröccsöt kortyolgató vagy a túlhevült testét fagyival hűtő turista, sőt, mintha minden értük lenne. Érkezzen bárhonnan, beszéljen bármilyen nyelven, a vendéglátás magától értetődően, olaszosan szívélyes lesz. Még azon sem rökönyödött meg senki, amikor Venzonéba érve megrohamoztuk a főtéren álló kút medencéjét, mint valami középkori itatóvályút, és jól megmosakodtunk benne. Ott az ilyesmi a normál ügymenet része, majd pedig kulturáltan kiültünk a napernyők alá aperolozni.
Prosciutto e melone, sárgadinnye sonkával. Ez így egy előétel
Ha már vendéglátás, beszéljünk az ételről is! Váncsa István jegyezte meg, igen helytálló módon, hogy olyan, hogy itáliai konyha, nincs, hanem itáliai konyhák vannak. A Friuli-Venezia Giulia régióban például egészen másmilyen az étel, mint mondjuk Toszkánában, sőt, ha lehetek szubjektív, szerintem sokkal jobb. Levesekben ugyan nem bővelkednek, a dehidratált bringások nagy bánatára, viszont az első fogásként érkező, lágy ízű paradicsomos tészta mindenhol finom (és ugyanolyan), a helyi eledel pedig, a sajttal összesütött krumpli (frico) puliszkával, szintén nagyon jó. Sajnos zöldségekkel szintén nem kényeztetnek agyon, volt, ahol a reggelihez is sárgadinnyét kellett enni jobb híján, viszont szarvast és fürjet bárhol ehettünk, a parthoz közelítve pedig a különböző tengeri herkentyűket és halakat kínálnak, igen fantáziadúsan és ízletesen elkészítve. Meg persze tésztákat és pizzákat minden mennyiségben, de igazából a tökéletes minőségű alapanyag mindennek az alapja, két összetevőből is egészen ínycsiklandó fogást tudnak rittyenteni. A kulináris örömöket bármeddig tudnám részletezni, de haladjunk inkább, vár a túra második része.
Vegyes előétel tengeri herkentyűkből
Mögöttünk az Alpok, mégis most tekerünk felfelé
Az első nap Gemonáig tekertünk, nevezhetjük ezt a beetetésnek a második, kevésbé látványos, ám fizikailag sokkal megterhelőbb, középső rész előtt. Itt már nem kerülgettük egymást az osztrák nyugdíjas csoporttal, akik egyébként e-bike-kal tekertek az Alpokban, csatlakozott viszont hozzánk két párkányi magyar srác, akik tiszteletbeli csapattaggá váltak egy napra, ők a Huszonkettő és Huszonhárom nevet kapták a minden indulást megelőző Szent Létszámellenőrzésben. Ugyanitt a férjem Ottóvá változott, mivel ő volt a nyolcas, ami olaszul otto.
Indul a második nap, Gemona
Gemonától Udinéig ugyan csak 45 kilométer az út, és bár magunk mögött hagytuk az alpesi tájat, itt vált a terep szakszóval kiegyensúlyozatlanná, a gyakorlatban meg súlyos emelkedőkkel tarkítottá. Elvileg gazdagította volna a programot (ez a csodálatos túraszervezőnk, egyben edzőnk, Bea szófordulata, a program „gazdagítása” nála azt jelenti, hogy lógni fog a nyelvünk, de még a nyálunk is a fáradtságtól), szóval megálltunk volna Osoppo erődjénél, de mivel pont elromlott a navigáció, ez a látványosság kimaradt.
A túraútvonal egyébként jól ki van táblázva, az FVG1 jelzésű táblákat kell követni, és akkor már nagy bajunk nem lehet. Többnyire jó minőségű aszfaltút vezet végig, ám időnként vannak földutak és úgynevezett strada biancák, ami messze nem sztrádát jelent, hanem fehér murvát. Ezzel együtt országúti bringával is simán végigtekerhető a táv, de a többség trekking biciklivel jött.
Középső szakasz, kétoldalt szántóföldekkel
Ennél a középső szakasznál hasonlít a klíma leginkább a hazaihoz, ennek ellenére néhányan (a kevésbé edzettek) úgy véltünk, hogy a növényzet behatóbb tanulmányozása a bicikli nyergéből lehetetlen. Na jó, a valóságban eddig bírtuk cérnával (tüdővel) és a jó hosszú emelkedőkön páran inkább feltoltuk a bringát. Ez is belefér. Annál is inkább, mert itt már kevesebben járnak, és a sziesztát is jobban tartják a városkákban, vagyis nagyjából 35 kilométert bicikliztünk anélkül, hogy akár egy nyitva tartó kávézót is találtunk volna. Még a kulacsunkat is valami közösségi ház kerti slagjából töltöttük újra.
Végül bekönyörögtük magunkat Udine közelében egy étterembe, ahol először közölte a signora, hogy inni kapunk, de a konyha zárva, ám amikor meglátta, hogy húszan vagyunk, hirtelen kinyitott a konyha is. Az üzlet az üzlet.
Középső szakasz vége, Udine este
Győzelmes bevonulás a tengerhez
A harmadik, Udinétól Gradóig tartó szakasz valóban a kiegyensúlyozottság jegyében telt. Itt már nincsenek nagy szintkülönbségek, vannak viszont itt is festői városkák. Olaszországban minden település város, főtérrel, jó nagy templommal és olyan ódon házakkal, mint Sopron belvárosa. Városépítészethez értő útitársunk ki is találta a „szemlegelő” kifejezést, valamint megtudtuk tőle, hogy a települések építészetileg messze nem egységesek, viszont harmonikusak. Én ehhez nem értek, de ha mondjuk összehasonlítom az 1700 lakosú, kilenc szögletű Palmanovát a szintén 1700 lakosú Nyársapáttal, zongorázni lehet a különbséget (nem mintha bajom lenne Nyársapáttal, finom a szamócájuk).
Utolsó szakasz, Palmanova, a kilencszögletű város
Ezen a részen már eléggé érződött a mediterrán hatás, és nemcsak a növényzet változásán, hanem a napsütésen is. Habár igyekeztünk mozgatni a biciklisnadrágunk szárát, hogy ne egy sávban váljon el a fedett, fehér rész a barnára sülttől, igazából csak azt értük el, hogy több, különböző színű sávban válik el, úgyhogy most úgy néz ki a combunk, mint a Pride-zászló szépia effekttel.
A kezünkre ráégett a kesztyű, az arcunk barna, mint egy komplett tengerparti nyaralás után, a velünk bringázó bőrgyógyásznőben meg komolyan felmerült a kérdés, hogy hogy fogja így a betegeinek hitelesen közvetíteni, hogy óvakodjanak az erős napsütéstől. Pár hétig most sehogy, pedig naptejeztük magunkat következetesen.
A cél előtti utolsó megállónk Aquileánál volt, ami világörökségi helyszín, és szerencsére éppen egy római kori hagyományőrző fesztivál zajlott, ahol a kedves cosplayer gladiátorok megkínáltak egy pohár jóféle proseccóval, a jó ég áldja meg őket érte! Vécé nincs, helyette volt mellig érő kukoricás, ezen a ponton már az is bőven megteszi. Valahogy átalakultak az elvárásaink, kisimultak az idegeink, nekünk már minden jó volt, bármit elfogadtunk. Elégedettek voltunk az életünkkel.
Utolsó szakasz, Aquilea, világörökségi helyszín
Innen már csak 10 kilométerre volt Grado, a célállomás, tekertünk is lelkesen. Egyszer csak megcsapott minket balról a sóillatú szél, majd kitárult a tenger látványa. Már majdnem elkezdtünk örülni, hogy hurrá, megérkeztünk (nem mintha nem élveztük volna a túra minden percét, de úgy az 55. kilométernél, 31 fokos melegben kevés vonzóbb dolgot tudtunk elképzelni a hűs tengeri haboknál), viszont akkor még vagy 5 kilométert kellett befelé biciklizni a földnyelven. És bár ott volt előttünk a város, mintha egyre csak távolodott volna, tisztára, mint a délibáb a sivatagi utazóknak. Nem baj, tudtuk, hogy ezek az utolsó kilométerek, úgyhogy kiélveztük inkább.
Utolsó szakasz, romantikus fahíddal
Végül csak megérkeztünk a városba, majd kimentünk a tengerhez, ami bokáig ért és legalább 30 fokos volt, szóval, ha ezt azt utat csak a tenger miatt csinálnád meg, akkor azért inkább ne.
Nekünk szerencsére akkor már mindegy volt, mert annyi közös élmény, szépség, nevetés, beszélgetés és barátság került a lelki tarsolyunkba, hogy a tenger már annyira nem is hiányzott pluszban.
Ez a túra mindenkiből a legjobbat hozta ki, mindenki barátságos, vicces és béketűrő volt, mintha egyetlen célunk lett volna: hogy jól érezzük magunkat. És, ha jobban belegondolunk, tényleg ezért mentünk, és jobban nem is sikerülhetett volna.
Grado. Víz az nem nagyon van a tengerben
Néhány hasznos jó tanács
- A biciklin legyen világítás, a sötét alagutak anélkül életveszélyesek!
- Sebességváltó, fék! Mindkettőre szükség lesz, legyenek jó állapotban! Ugyanígy a pót kerékbelső is jól jön. Pumpa!
- A fényvédelem nagyon fontos! A kerékpáros felső jó szolgálatot tesz, védi a vállakat a leégéstől, egyben a hátsó zsebekben elfér az összes szükséges holmi. Ami nem fér el, az nem is szükséges.
- Kulacs. Legyen félkézzel nyitható-zárható, benne szénsavmentes víz, mert a kólát nem jó a fejünkre önteni túlhevülés esetén.
- Sisak. Nemcsak az ütéstől, de a napszúrástól is véd.
- Legyen nálunk készpénz is, a terminálok nem mindig működnek.
- Evéssel, ivással csak óvatosan és körültekintően! Nem egy 180 kilométeres biciklitúra a megfelelő terep a kólikára.
- Ha meg tudjuk oldani, jó, ha a holminkat valaki utánunk hozza szállásról szállásra, hogy ne kelljen ezzel törődni tekerés közben. Ha mégis magunkkal visszük a csomagunkat bringás táskában, akkor sincs gond, a biciklisruhát este ki lehet öblíteni, reggelre megszárad, és a városi viselettel sem kell túlzásokba esni, egy szett bőven elég. Csak lazán!
