A feleségemmel sokáig abban a hitben éltünk, hogy nyaralni minimum másfél-két hétre kell elmenni, hiszen egyetlen hét túl kevés ahhoz, hogy kipihenjük magunkat: mire teljesen magunk mögött hagyjuk fejben a munkahelyet, már mehetünk is vissza. Minden megváltozott, miután először mentünk gyerekkel nyaralni, de a változás az után lett igazán látványos, hogy már két gyerekkel indultunk útnak.
Egyrészt a gyerekek jelenléte gyorsabbá tette a munkahely elfelejtését, másrészt csak nem akart eljönni az idilli, lelazult állapot, amikor a fejünkből kifelé bambulva egyszerűen csak élvezzük a napsütést és a tengert. Merő stressz voltunk ilyenkor éveken át, és ha valami csoda folytán néha összejött egy-egy jó, gondtalan napunk, azt éveken át emlegettük. Nagyon gyorsan egyetértettünk abban, hogy ebből a típusú nyaralásból a másfél-két hét pokolian sok, bőven elég, ha egyetlen hétre megyünk. Hogy akkor miért utaztunk egyáltalán? Mert ha mi nem is (annyira), azért a gyerekeink többnyire jól érezték magukat, és élményekkel gazdagodva tértek haza.
Megjártuk a gyerekpoklot
Kezdjük azzal, hogy amennyiben nem egy csodával felérő, szupernyugodt, jókat alvó, kiegyensúlyozott gyerekkel áldott meg a sors, legalább három-négy éves korig felejtsd el a pihentető nyaralást. Ebben a korszakban már a délutáni alvás összeszervezése a vakációzással is komoly mutatvány, ráadásul a babakocsival közlekedés is erősen korlátozza a lehetőségeket. Máig élénken él bennem a strand homokjában elakadó kerekek réme, ahogy az is, hogy az úgynevezett városnéző sétáinkon a macskakövekkel és a lépcsőkkel küzdünk. A babakocsi könnyed sétákból tudott túlélőtúrákat csinálni, ugyanakkor a hiánya még ennél is fájóbb: szülőként az ember szerez némi rutint a gyerekei cipelésében, de mindezt harmincakárhány fokos hőségben izzadva, hosszú távon művelni már tényleg haladó szint.
Ráadásul ebben a korban az étkezés is maga a rémálom. Nemcsak azért, mert a gyerekek pokoli válogatósak (ez valószínűleg még sok éven át így marad), hanem azért is, mert képtelenek egy helyben ülve maradni. Kellemetlenül sok olyan emléket őrzök, amikor egyedül ülök az étterem asztalánál, miközben a feleségem a két gyerekkel szaladgál fel-alá, vagy éppen én szaladgálok velük, amíg a feleségem vár minket az asztalnál. Szaladgálás közben egy-egy falatot bekapni nem éppen az a fajta ebéd- vagy vacsoraélmény, amire vágyik az ember.
Fotó: Getty Images
Máig élénken él bennem az a két évvel ezelőtti pulai nyaralásunk, amikor az utolsó este a feleségemmel elhatároztuk, hogy benevezünk egy kétszemélyes haltálra. Az étteremben töltött bő egy óra alatt a gyerekeink egyrészt a gazdája figyelmeztetése és a mi óvásunk ellenére mindenképp ismerkedni akartak a két asztallal arrébb az asztal alatt fekvő, nem túl barátságos kutyával. Emellett felfedezték a tolókocsisoknak kialakított rámpát, melyen fáradhatatlanul szaladgáltak fel-alá, amivel csak az volt a gond, hogy a kerthelyiségbe igyekvő, tányérokkal és poharakkal megpakolt pincérek útjában álltak és folyton sor került kisebb ütközésekre. És végül, de nem utolsósorban mindkét gyerekünk abban az egy órában találta ki, hogy neki mindenképp kakilnia kell, amit az étterem szűk, nem teljesen tiszta, fullasztó levegőjű wc-jében kellett abszolválni. Ha jól emlékszem, a végére annyira idegesek voltunk, hogy utána egy fél éven át nem mentünk étterembe.
Délutáni alvás a lelki békénkért
A kisgyerekekkel való nyaralást idővel persze ki lehet tanulni, és előbb-utóbb jönnek ugyan a működőképes módszerek, de a régi problémák megoldása után úgyis újakkal kell majd szembenéznünk. Vannak azért „szabályok”, amikre érdemes odafigyelni. Például amíg kicsik, a délutáni alvással a lelki békénk érdekében érdemes számolni. A szerencsésebbeknek persze a kiterített pokrócon vagy a napágyon is elalszik a kicsije az árnyékban, azonban a hozzánk hasonló szerencsétleneknek ez nem megy. Márpedig ilyenkor mindig abszolválni kell a strandról a szállásra, majd a délutáni pihenő után vissza a strandra programot. Ez mondjuk egy all inclusive tengerparti szálloda esetében nem nagy gond, de például egy horvátországi, a parttól némi autózásra lévő apartmannál azért jelent némi megpróbáltatást már csak a ki- és bepakolások száma miatt is.
További fontos tényező, hogy a programok számát szorítsuk a legminimálisabbra. Lehet, hogy nekünk természetes egy egész napos strandolás után kora este egy könnyed séta és vacsora az óvárosban, de a kicsiknek ez már simán lehet túl sok, ezért nem érdemes erőltetni. És bármennyire is szeretjük a túrázást vagy a városnézést, jobb, ha beletörődünk, hogy a gyerekeink sokáig nem látnak ezekben semmi jót, csak a mászkálással járó nyűgöt.
A múzeumokat pedig ebben az időszakban tényleg felejtsük el, úgyis csak a reménytelen küzdelemre emlékszünk majd belőlük. És talán jobban tesszük, hogy beletörődünk: igen, a héten már harmadjára fognak pizzát vagy sült krumplit ebédelni/vacsorázni. És nemcsak a túl sok program jelent bajt, hanem a túl kevés is: amikor egyszer egy viharos napon beszorultunk a szállásunkra, egyszerűen túl sok energia szorult beléjük a négy fal között, és délután már képtelenség volt bírni velük.
Tippek/trükkök szakemberektől
A New York Times a Family Travel Association (Családi nyaralás szövetség) vezetője, Rainer Jenns és a Family Vacation Critic magazin főszerkesztője, Amanda Norcross segítségével szedte össze, mi a békés családi nyaralás titka.
- A kisebb, bölcsődés- vagy óvodáskorú gyerekek szeretik a nagy, nyílt tereket, így az energiájukat leginkább játszótereken vagy vízben/vízparton tudják levezetni, de szeretnek parkokban szaladgálni is.
- Biztosítani kell azonban számukra az elegendő pihenőidőt, és az utazás megtervezésénél oda kell figyelnünk arra is, hogy ne feszítsük túl a határaikat.
- Az esetükben a hotelszobánál sokkal jobb választás egy apartman, egyrészt mert saját konyhája van, másrészt mert nagyobb teret kapunk, márpedig nekik nemcsak kint, bent is szükségük van a nagyobb térre. Ezzel persze lemondunk a hotelek kiszolgálásának kényelméről, de kompromisszumos megoldásként szóba jöhetnek azok a nagyobb, családi szobákat biztosító szállodák, ahol a szobához még konyha is tartozik.
- A kikapcsolódás tervezésekor vigyázzunk a vidámparkokkal és a vízi vidámparkokkal: ebben a korban az ottani attrakciók nagy részét még nem használhatják a gyerekek, ami frusztráló lehet számukra és feszültségekhez vezethet.
- Mindenképp vedd figyelembe, hogy kisgyerekekkel a kevesebb több. Fél naposnál hosszabb programokat semmiképp se tervezzünk velük, sőt van, amiből már ez is túl sok.
- Keress gyerekbarát éttermeket! A nagyon fancy, borospoharas, fehér terítős, ínyencségeket felvonultató helyek ilyenkor nem a legjobb választások.
- Öt-hatéves kortól már meg lehet próbálni bevonni a gyerekeket a közös programok kiválasztásába. Ha érzik, hogy az ő választásukon is múlik, mi lesz a családi program, jobban fogják élvezni.
Merjünk bátorak lenni!
Sajnos kell legalább két-három nyár annak elfogadásához, hogy a vakációink egy darabig biztosan nem lesznek olyan szabadok és gondtalanok, mint régen. A fenti szabályokon túl azonban a legfőbb szövetségesünk az idő. Nálunk például idén jött el a fordulópont (a nagyobb 6, a kisebb gyerek mindjárt 4 éves). Észrevettük, hogy már nem feltétlenül dől össze a világ, ha egy-egy délutáni szunyókálás kimarad, ezért idén már elég volt kétnaponta megejteni ezt a programot. Ezen felül a gyerekeink már sokkal jobban élvezték a vizet, mint eddig, sokszor ki se lehetett őket rángatni onnan. Így amikor végre eljött az ideje a strandbüfének, már nem szaladgáltak összevissza, hanem fáradtan, egy helyben ülve várták az üdítőjüket és a sült krumplijukat.
Fotó: Getty Images
Az igazán nagy áttörést azonban az jelentette, hogy mindketten bírtak sétálni, akár hosszabb távon is. A babakocsin már maximum a strandcuccainkat toltuk, és egyetlen alkalom kivételével egyszer sem hangzott el a szájukból, hogy szeretnének beleülni. Ennek köszönhetően már bejárhattuk a macskaköves sikátorokat, felmehettünk a tornyokhoz vezető lépcsőkön, sőt már némi érdeklődést mutattak a történelmi épületek iránt is.
Hosszan lehetett mesélni nekik mondjuk a tenger felé néző ágyúról, és sokáig nem fogom feledni, hogy egy templomba való betérés után a feleségemnek félórás kiselőadást kellett tartania a misékről, a keresztre feszített Krisztusról, a feltámadásról, és persze arról, mennyire fájhat a keresztre feszítés, valamint hogyan (és miért) csinálták… Életünkben először tapasztaltuk, hogy – legalábbis a nagyobbik gyerek – érdeklődést mutattak a szép kilátás iránt, és bár a gasztronómiai érdeklődésük még mindig konzervatívabb, mint Kövér László bajusza, de végre érdekelni kezdte őket, hogy mit esznek és mit isznak, és néha érdeklődést mutattak az általunk rendelt ételek iránt (például megkóstolták a tintahalat és a durbincsot) is. Hosszú évek után először jöttünk haza kisimult idegállapotban egy nyaralásról a feleségemmel. Azt vettük észre, hogy a hazaúton már arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha jövőre ismét tíz napra mennénk nyaralni…