Nyílt levél a bunkó utasnak, aki a csomagját maga mellett utaztatja

A szóban forgó embertípushoz sajnos az is hozzátartozik, hogy még ő van felháborodva, ha mégis megkérik, vegye ölébe a holmiját.

nlc

2024. Február 26.

Kedves Utastárs,

Én figyelmes utasnak gondolom magam. Leveszem a hátizsákom, általában akkor is, ha olyan kevesen vannak, hogy semmi nem indokolja. Leszállok, ha az ajtóban tudok csak elhelyezkedni, hogy a mögöttem állók kényelmesen el tudják hagyni a járművet. Nem telefonálok fennhangon, mert én sem szeretem mások beszélgetését végighallgatni. Nem zajongok, nem eszek, tényleg figyelek a környezetemre. Beállok a jobb oldali sorba a mozgólépcsőn, hogy mások tudjanak haladni. Nem magamat akarom az egekig dicsőíteni, de azt hiszem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ne akadályozzak vagy zavarjak senkit.

Veled ellentétben.

A minap a buszra felszállva két hely volt már csak, egyébként rengetegen álltak. Gondoltam, átengedem az első lehetőséget a mögöttem felszálló utasnak és melléd fogok leülni. Akkor még nem láttam, hogy a táskád kényelmesen pihen a szabad ülésen, és arra sem számítottam, hogy kis túlzással életveszélybe kerülök, amiért meg mertelek kérni, hogy vedd az öledbe azt, hogy leülhessek.

A megvető pillantás, amit felém küldtél – miután egyébként kétszer is szóltam, mert arra sem méltattál, hogy felém nézz – azt üzente: most meghalsz.

Hogy még inkább elrontsd a napomat, a szemforgatáshoz még ciccegtél is, aztán úgy vetted magadhoz a táskát, mintha valami végtelenül kellemetlen vagy bunkó dolgot mondtam volna.

Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images/Drazen_)

Azt gondolom, nem érdemeltem ezt. Sem azt, hogy utána a szemed sarkából még felém pislogj, és továbbra is megvetően figyelj. Éreztem a belőled áradó frusztrációt és indulatot. Elérted, hogy én érezzem magam rosszul, holott ebben a szituációban nem én voltam az, aki bunkó volt. Semmi rosszat nem tettem, mégis úgy szálltam le öt megállóval később, hogy gyomoridegem volt az egésztől.

Tudod, én is fizetek a bérletért, nem kevés pénzt. Nem téged állítottalak fel, valamilyen indokkal. Egy aprócska táska volt nálad, nem egy bőrönd, tehát ez sem indokolta a felháborodásodat. Igen, lehet az embernek rossz napja, de ez akkor sem mentség a viselkedésedre! Az nem a te helyed volt, még ha te úgy is gondoltad. Ha veszel külön jegyet pluszba, akkor beszélhetünk róla, de gyanítom erről szó sem volt.

Mi lett volna, ha kismama vagyok? Téli kabátban ezt elég nehéz megállapítani. Vagy ha csak szimplán nem vagyok jól, és ezért kérem, hogy leülhessek? Igazából mindegy is, mert állapottól függetlenül is jogom volt oda leülni. Mélységesen szégyellhetnéd magad, amiért így viselkedtél, főleg azért, mert én a lehető legudvariasabban kérdeztem meg, hogy szabad-e a melletted lévő hely. Még csak nem is utasítottalak semmire, szimplán megkérdeztem.

Nyilván nem te vagy az első és nem is az utolsó, aki velem szemben így tett. Remélem tudod, hogy már megbántam, amiért nem álltam ki magamért, de azon a délelőtti órán úgy voltam vele, hogy nem akarom ingyen cirkuszhoz adni a nevemet.

De, csakhogy tudd, ha legközelebb összefutunk, nem fogom türtőztetni magam.