Judit, 42 – „Mindig is szorongó anyag voltam, de szerencsére azért van bennem önkritika és hajlam a humorra is. Dávid fiam kezét szó szerint mindig szorítottam, főleg a játszótéren. Az elsőszülött férfiasságának megnyirbálását látta ebben persze a férjem, így tudatosan igyekeztem némi szabadsággal megajándékozni az egyébként botrányosan fürge gyerekemet. Valamilyen vízszintes vasrácson mászott épp át halált megvető bátorsággal, így az addig kordában tartott idegrendszerem felmondta a szolgálatot, és úgy döntöttem, legalább a nadrágövét markolászom. Több másodperc is eltelt, mire felfogtam, hogy nem is az én villámgyors gyerekem nadrágját szorongatom, hanem egy másik, kicsit lassabb hasonmásét. Az én fiam addigra már békésen eszegette a homokozóban a homokfagyit….”
Foto: Thinkstock
Marcsi, 44 – „A nagyobbik fiam tavaly lett 21 éves, és egy vasárnapi ebédnél közölte, hogy nem jön a közös, hagyományos nyaralásra. Konkrétan hányinger fojtogatott, hogy a legszuperebb közös éves programunkat szabotálja néhány eszetlen haverjáért és újabb bulikért. Ekkor közölte, hogy nem velük lesz, hanem a 3 hónapja megismert legújabb kislánnyal néztek ki valamilyen akciós olaszországi utat. Azt hiszem, ez volt a második pillanat (életem első pozitív terhességi tesztje után), amikor fel kellett nőnöm. Remélem, hogy amikor a kisebbik lep meg hasonló hírrel, már jobban fogom bírni, bár gyanítom, hogy engem tipikus fiús anyának teremtett a jó Isten. Tény, hogy nehezen adom át a fiaimat az önálló, anyamentes életnek.”
Tündi, 39 – „Mátét viszonylag későn szültem, már-már le is mondtam az anyaságról. Bár nem vagyok kifejezetten fiatal anyuka, úgy érzem tudatosabban, mélyebben megéltem a pillanatokat vele, néha talán túlságosan is. A bölcsődei beszoktatás, a tonnányi könny, orrfújás, kapaszkodás rémálmával az egyik legnehezebb időszak volt az életemben, amikor úgy jártam be a munkahelyemre, hogy a kollégák összesúgtak a hátam mögött. Utólag derült ki, hogy mindenki azt hitte a hozzám kevésbé közel álló kollégák közül, hogy a férjemmel zátonyra futott a kapcsolatunk. Pedig csak kicsit jobban megkönnyeztem az átlagnál az első komolyabb elszakadást.”
Rozi, 52 – „A gyerekem áldott jó kislány volt, a bátyjával ellentétben nem feleselt, jó tanuló volt, szorgalmas. Csakis a legjobb tinédzserkort reméltem tőle. Nem kellett óriásit csalódnom, de azért a bulizós korszak alatt rendesen felállt a szőr a hátamon, ha elhangzott, hogy »Anya, pénteken elnézünk táncolni!« Budapesten azért hallani lehetett akkoriban rémsztorikat, és mivel csinos, nyílt, úgy éreztem, bármi megeshet. Sosem bírtam éjjel aludni, ha elment, sokat szemeztem ébren a rezgőre állított telefonnal, amikor is egyszer éjjel háromkor hívott. Mindenem elzsibbadt, nyikkanni sem volt erőm, hogy felébresszem az apját, baj van. Csak felvettem. Hamar kiderült, hogy totál becsípett. Valószínűleg véletlenül tárcsázott részegen, állítása szerint csak félrészegen, miközben vidáman ecsetelte a barátainak, hogy felhívta véletlenül az anyját, aki majd reggel biztos szívrohamot kap, mint mindig mindentől. Ő ordas nagy leteremtést kapott másnap, én pedig megtanultam, hogy ne essek ennyire túlzásokba.”
