Míg az élet számos területen hasonló feladatokat ruház ránk, addig anyaként és apaként vannak helyzetek, amelyeket csak mi, szülők érthetünk meg. Azt, hogy mekkora súlya van egy-egy mondatnak, tettnek, érintésnek vagy tekintetnek, jól tudják azok, akik a szülői felelősséget a zsigereikben érzik, és megtapasztalták annak minden mélységét és magasságát. Apák mesélnek arról, mik azok a mondatok, amelyek a legtöbbet jelentik nekik.
Apa, ez már az én dolgom is
Azt hiszem, 7 éves volt Beni, amikor egy nagybevásárlás után nem rohant be a házba a többiekkel, hanem ott maradt velem az autónál. Nyitottam épp a csomagtartót, és azon gondolkodtam, melyik csomagot vigyem be elsőként, amikor odalépett hozzám, és azt mondta: „Apa, ez már az én dolgom is.” Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel, és fel sem fogtam, hogy mekkora súlya van, csak akkor döbbentem rá, hogy valami nagy dolog történik, amikor másodpercek múlva is egymás szemébe néztünk, és én már nem azt a kis cserfes, nagyhangú fiamat láttam ott, akinek a képe bennem élt, hanem valami egészen más volt a tekintetében. Megláttam a férfit, akivé válni akar, akivé válni fog, és éreztem, hogy új időszak kezdődik. Végtelenül büszke voltam rá és valahol magamra is, hiszen fontos visszaigazolást kaptam tőle a világ legegyszerűbb helyzetében arról, hogy apaként jól csinálom a dolgom.
Tudom, hogy vigyázol ránk
Ha a családoddal utazol külföldre, általában nem arról szól a történet, hogy te és a feleséged kipihenjétek magatokat, hanem inkább még fáradtabban érkeztek haza, mint ahogy elindultatok – persze tele millió szép emlékkel. Az én egyik legcsodálatosabb emlékem épp egy ilyen közös nyaralásról való. Már pontosan nem emlékszem, hogy melyik évben volt, de az biztos, hogy 4 vagy 5 éves lehetett a lányom. Egy angol nagyvárosban jártunk, és az esti sétánk azzal telt, hogy számoltuk a taxikat, amikor egy nagy tömeg közeledett felénk hangosan ordítozva. Mi felnőttek egyből vágtuk, hogy szurkolókkal hozott össze a sors, és azt is nyugtáztuk, hogy bár hangosak, egyáltalán nem agresszívek, így nyugodtan haladtunk feléjük. Eszünkbe sem jutott, hogy a gyerekek esetleg másképp élik meg, amíg a kislányom meg nem szorította a kezem, és rám nem nézett a nagy boci szemeivel, ezt mondva: „Tudom, hogy vigyázol ránk.” Annyira meglepett a kis drága, hogy felkaptam, összevissza puszilgattam, és mondtam neki, hogy az életemnél is jobban szeretem, és nagyon vigyázok rá. Öleltük egymást sokáig. Utána persze elmagyaráztuk neki, hogy a bácsik így drukkolnak a kedvenc focistáiknak, és hogy nincs veszélyben, de én soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat.
Te vagy a legerősebb a világon
Vasárnap lehetett, estefelé már, az egész család a nappaliban fetrengett. Ahogyan az lenni szokott, semmi jó nem volt a tévében, ezért összevissza kapcsolgattuk a csatornákat. Az egyiken épp az erős emberek vetélkedtek egymással. A 3 éves kisfiam tekintete is odatévedt a képernyőre, és csak azt vettük észre, hogy tátott szájjal, pislogás nélkül bámulja a mutatványokat. Hagytuk, hadd nézze. Kérdezgette az anyját a látottakról, mi próbáltuk elmagyarázni, amit lehetett. Egyszer csak fogta magát, és kiment szobából, majd pár másodperc múlva visszajött az ajtóig, és ezt mondta: „Apa, nekik nagy szerencséjük van, hogy te nem voltál ott, mert én tudom, hogy te vagy a legerősebb a világon.” A feleségem olvadozott, én meg – bár nem vagyok sírós fajta – majdnem elbőgtem magam a meghatottságtól. Láttam rajta, hogy igazán komolyan gondolja, amit mondott, és az is egyértelmű volt, hogy sokat jelent ez neki.
