Az én sztorim nagyjából hat éve kezdődött, egy semmiből jött pánikrohammal. Divatos ez mostanában – és akkor is az volt –, ahogy divatos rá legyinteni is. Pedig az, aki élt már át egy ilyen rohamot a heves szívveréssel, a fulladásérzéssel és a biztos tudattal, hogy most márpedig meg fog halni, az pontosan tudja, hogy ez valami rémesen komoly, valami, amit még az ellenségének se kívánna.
A mai eszemmel tudom, hogy már akkor segítséget kellett volna kérnem. Ehelyett igyekeztem elbagatellizálni a dolgot: „nincs itt semmi látnivaló, csak egy kicsit kikészültem, nem nagy ügy”. Szentül hittem, hogy a rohamok és az ezzel járó szorongásos epizódok, amik hol kétóránként, hol kéthavonta követték egymást, előbb-utóbb maguktól elmúlnak majd. Nagyjából úgy, mint egy megfázás. Arról, hogy esetleg valami komolyabb bajom van, netalántán mentális problémám, hallani sem akartam. Még évekig.
Félelem és rettegés a Tescóban
Két roham között egyébként úgy-ahogy funkcionáltam. Úgy-ahogy. Merthogy néhány hónap után azon kaptam magam, hogy reggelente a sokadik ébresztőre is csak alig bírok kikászálódni az ágyból, és fáradtabban ébredek, mint ahogy lefeküdtem. Mint kiderült, ez még csak a kezdet volt. Kicsit később már alig-alig jártam el otthonról, a programokat fáradtságra, betegségre, munkára hivatkozva mondtam le, egyiket a másik után, pedig igazából nem voltam beteg, sem túl elfoglalt: a rohamoktól féltem. Mit féltem, rettegtem.
Csakhogy hiába száműztem magam a négy fal közé, semmi nem változott, sőt! Sosem fogom elfelejteni azt a pánikrohamot, ami konkrétan a Tesco közepén, valahol az ásványvizek és a szörpök között jött rám. Ott álltam zihálva-remegve, és csak sírni tudtam. Még szerencse, hogy aznap a pasim is elkísért, azonnal tudta, hogy mi van, és igyekezett megnyugtatni, miközben mantraszerűen hajtogatta, hogy nem, nem fogok meghalni. Ma sem.
Felismerés
Nagyjából fél évvel ezelőttig szenvedtem, mint a kutya. Akkor aztán valamiért betelt a pohár, és felhívtam egy pszichológust. Én, aki egész addig már attól dührohamot kaptam, ha valaki megemlítette, hogy esetleg jót tenne. Hogy mi volt a fordulópont? Nehéz felidézni. Talán azt elégeltem meg, hogy addigra konkrétan az egész világot utáltam, és mindenkiben ellenséget láttam. De az is lehet, hogy az tette be végleg a kaput, amikor elbőgtem magam a főnököm előtt. Ráadásul valami piszlicsáré kis semmiségen, és ilyen addig nem fordult elő.
Az időpontegyeztetős telefon óta hetente járok terápiára, és már azt is le merem írni, hogy jól vagyok. Eddig eljutni persze nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert a terápia, ami az én esetemben kérdés-válasz formátumú beszélgetés, klasszikus gyógymód, és nem csoda. Vagyis idő kell neki.
Hat évet nyertem volna, ha…
Ha már az első roham után beismerem, hogy baj van. De nem. Én szenvedtem, és hagytam, hogy az legyek, amit dr. Google diagnosztizált rajtam a tüneteim alapján: stresszbeteg, kiégett, gyomorfekélyes, sőt utóbb még liszt- és gluténérzékeny is. Mert egyszerűbb és kényelmesebb volt beírni a keresőbe a tüneteket, és aztán elhinni, amit ott olvasok, mint segítséget kérni. Sokan csinálják ugyanezt. Csak ők mondjuk nem Google-znak, mint én; ők isznak, vagy szívnak, vagy játszanak, és ki tudja, még mit, amiről elhiszik, hogy segít.
Persze, tudom én, hogy segítséget kérni nem olyan egyszerű. És, ha még magunknak be is ismernénk a bajt, ott a mentális betegségeket övező stigma. Emlékszem, a sokadik átsírt, átvirrasztott éjszaka után már könyörögtem anyámnak, hogy segítsen. Akkor először vetettem fel a pszichológus ötletét is, de ő csak rázta a fejét. Szentül hitte, hogy oda csak „őrültek” jártak, és tudta, hogy én nem vagyok az.
Az elmúlt fél évem, no és a szorongásom javulása pedig éppen azt bizonyítja, hogy nem az az „őrült”, vagy ha úgy tetszik: hülye, aki pszichológushoz megy. Az, aki eljut idáig, már szembenézett magával a tükörben, sőt számba vette a mentális problémákat előszeretettel stigmatizáló társadalmunk reakciót is, és ennek ellenére ismerte be, hogy egyedül nem boldogul.
Ha ez nem igazi bátorság, olyasvalami, ami tisztelet és nem gúnyolódást vagy szánakozást érdemel, akkor nem tudom, mi az.
