A várandósság számtalan csodája mellett vannak nehézségek, amelyekkel bizony ha tetszik, ha nem, meg kell birkózniuk a gyermeket vállalóknak. Fizikailag a terhesség utolsó időszakában adódnak olyan kellemetlenségek, amik ha csak pillanatokra is, de megkeserítik a kismamák hétköznapjait. Édesanyákat kérdeztünk arról, hogyan élték meg az utolsó trimesztert és mi volt a legnehezebb nekik abban az időszakban.
Mivel nem tudtam bekötni a cipőmet, először olyan szandálban jártam, amibe csak bele kellett dugnom a lábam, a tépőzárazást megoldottam. Aztán ahogy nőtt a hasam, már ez utóbbi sem ment, így maradt a jó öreg papucs. Az volt a szerencsém, hogy nyáron szültem, nem is tudom, mihez kezdtem volna télen. Vettem egy viszonylag vállalható papucsot, amit utcára is felvehettem.
Engem az zavart a legjobban, hogy az utolsó hetekben nem tudtam volán mögé ülni. Korábban a munkám kapcsán állandóan úton voltam és az volt a mindenem. Mivel kisautóm van, amit mellesleg imádok, egyszerűen nem fértem be úgy, hogy ne lett volna kellemetlen és fájdalmas. Így le kellett mondanom a vezetésről. Szülés után persze hamar visszaültem a “nyeregbe”.
Időzített császárral szültem és mondták, hogy borotválkozzam meg ott lent. El is kezdtem, de mivel nem fértem már magamhoz, bőgve hívogattam a férjem, aki aztán befejezte helyettem a műveletet. Ez megviselt, persze lehet leginkább azért, mert épp szülni indultam.
Nálam akkor szakadt el a cérna, amikor a játszótéren a 3 éves fiam egyszerűen nem volt hajlandó odajönni hozzám, szaladt előlem. Egy idegen anyuka kapta el és hozta vissza, én következő héten szültem, mozogni alig bírtam. Megviselt a tehetetlenség.
Akkor sírtam először, amikor fázott a lábam és akárhogy fordultam, nem tudtam felvenni a lábamra a zoknit. Valami pokrócba tekertem be végül és egy csésze forró teával a kanapéra kucorodva sírdogáltam. Mire hazaért a kedvesem, el is aludtam bánatomban.
Engem a légszomjam viselt meg a legjobban. Hiába nem volt forróság, egyszerűen állandóan azt éreztem, hogy fulladok. Gondoltam, hogy a növekvő gyerek foglal el nagy helyet a testemben és a védőnő is mondta, hogy emiatt jut kevesebb hely a szerveimnek, de nem vigasztalt a tudat.
Az utolsó hetekben annyira felvizesedtem, hogy nemhogy cipőt, még papucsot sem tudtam viselni. Nagyon idegesített, hogy a férjem óriási lábára való papucsban kell közlekednem. Végül vettem egy 40-eset a 38-as lábamra, na abba épp belefértem. Alig vártam, hogy visszanyerjem önmagam. Persze a lábam végül kisebb lett, de nem minden cipőből elég most már a 38-as, a 39-es általában kényelmesebb.
Én azok közé a kevésbé szerencsések közé tartozom, akiknek az émelygés egész terhesség alatt megmaradt. Néhány héttel a szülés előtt már állandó hányingerem volt. A gyomrom elhelyezkedése csak rontott a helyzeten. Alig vártam, hogy vége legyen és a kezemben tarthassam a fiam, de nem csak azért, mert imádom, hanem hogy vége legyen a kellemetlen tüneteknek.
Nem tudom milyen rendezvényre igyekeztem, de sietnem kellett volna ahhoz, hogy még időben érkezzek. Az óriási pocakommal azonban nem hogy sietni, még igyekezni sem volt erőm. Persze jól elkéstem és megviselt a helyzet.
Elromlott a lift a lépcsőházban, és meg mentem szívhang vizsgálatra. A 7. emeletről így elindultam lefelé. Alig mentem 1-2 szintet, annyira rosszul lettem, hogy egy ismeretlen szomszéd segítségével tudtam csak visszatámolyogni. A kiszolgáltatottságot utáltam a legjobban a terhességben. Másnap meg is szültem. Lehet, rásegített a lépcsőzés, bár időre jött a babám.
