Éva sokkal kiegyensúlyozottabb, mióta tisztában van azzal, hogy joga van rosszul éreznie magát: “A mi családunkban az a szokás, hogy nem beszélünk a rossz dolgokról. Így nőttem fel, ezért sajnos nekem is természetesé vált, hogy magamban tartok mindent, ami nem jó. Azért mondom, hogy sajnos, mert szerencsére már sokat változtam azóta. De az első gyerekemmel a pocakomban még számtalanszor kerültem ellentmondásba önmagammal. Anyámnak nem panaszkodhattam a terhességről, hiszen tőle is azt láttam, hogy ha gond van, őrlődik ugyan belül, de a világért se beszélne róla. Sőt, előttünk próbálta palástolni az érzéseit. Meg saját maga előtt is. Nem tudom, mi zajlott benne ilyenkor, de én folyamatosan marcangoltam magam, ha például a születendő gyermekem kapcsán elfáradtam vagy elegem volt a nehézségekből, rossz embernek tartottam magam.
Aztán ahogy egyre több önismereti könyvet lapoztam át, rájöttem, hogy mennyire hibásan vélekedem. Beláttam, hogy igenis minden nőnek lehet elege a terhességből, a vizesedésből, abból, hogy hetek óta nem alszik eleget. A második terhességem alatt már nem ostoroztam magam, sőt nyíltan beszéltem a férjemnek az érzéseimről és boldogon nyugtáztam, ha önmarcangolás nélkül mertem fáradt, gondterhelt, lusta vagy épp kiabálós lenni. Felszabadított a tudat, hogy nem kell csendben tűrnöm és könnyebbek is voltak a hétköznapok, mint az első gyermekemnél.
Persze annak ellenére, hogy okoztam felesleges gondokat magamnak, a várandóssággal járó összes nyűgöt át kellett élnem. Az éjszakai lábgörcsöket gyűlöltem, ordítva ébredtem az éles fájdalomra. Szerencsétlen férjem az elején nagyon megijedt, de mivel hetente többször is volt ebben a csodában része, már félálomban, jó robot módjára kezelte a helyzetet és addig masszírozta a lábam, míg ki nem állt belőle a görcs. Annyira untam már a nehézségeket és azt, hogy állandóan segítségre szorulok. A férjem vágta a körmöt a lábamról, ő adta rám a papucsot. Apróságok, tudom, a terhesség utolsó időszaka akkor is lélekőrlő, ha a világ legszebb dolga is egyben.
