Bő egy évvel ezelőtt, amikor írni kezdtem a nemrégiben megjelent, Az egyetlen ismerős arc című regényemet, amelynek hősnője egy rövid távú memóriazavarban szenvedő fiatal nő, fontosnak tartottam, hogy találjak valakit, aki ezzel a problémával él és szívesen mesél nekem, hogy Révai Dorina karakterét hitelesen ábrázolhassam. Így ismerkedtem meg a Hajdúszoboszlón élő sorsjegyárus hölggyel, Földi Ilonával, aki egészen tavaly őszig öt teljes éven át nap mint nap elveszítette a friss emlékeit. Óriási szerencsémre szívesen mesélt nekem az életéről – most pedig az nlc olvasóinak is.
„Tudtam, a tétlenség nem segít a bajomon”
„A rövid távú memóriazavar a harmadik stroke-om után ért utol – kezdi nem mindennapi történetét Földi Ilona. – Miután kijöttem a kórházból, hónapok teltek el, mire egyáltalán észrevettem, hogy valami nagy baj lehet a fejemben, mert kezdetben túlságosan lefoglalt a fizikai rehabilitáció. Napi szinten iszonyatos fejfájással küzdöttem, szédültem, ennek ellenére próbáltam visszatérni az életbe és megtartani a munkámat, amit nagyon szeretek. Harmatgyengén is bejártam dolgozni, mert úgy éreztem, ha belesüppedek az állapotom miatti tétlenségbe, az nem segíti a gyógyulásom.”
Ilona, mint mondja, világéletében pörgős, tettre kész ember volt: a stroke utáni, gyenge állapotában is dolgozott, meglátogatta az unokáit és ahol csak tudott, segített a lányának. Egy ilyen alkalom után derült fény arra, hogy baj van a memóriájával. „Az történt, hogy az unokám megbetegedett és nagyon aggódtam érte, másnap mégsem kérdeztem meg a lányomat, jobban van-e a kicsi – meséli Ilona. – Akkor az én egyetlen drága gyerekem leültetett és nagyon óvatosan, kedvesen elmondta, hogy valami nem stimmel velem, mert az utolsó stroke óta nagyon furcsán viselkedem. Megkérdeztem, mire gondol pontosan, mire elmondta, hogy úgy vette észre, nem tudok megjegyezni dolgokat, többször előfordult, hogy megbeszéltünk egy programot és nem voltam ott, vagy nem emlékeztem valamire, amit már többször elmesélt nekem. Egyre csak sorolta a dolgokat, amelyek arra utaltak, hogy az utolsó stroke-nak nem csak testi, hanem szellemi következményei is lettek.
Földi Ilona (Fotó: magánarchívum)
Persze, azt addigra már magamtól is
észrevettem, hogy sokkal lassúbbá váltam. Azelőtt nagy kedvencem volt a sodoku, három perc alatt végeztem egyel, a roham óta azonban fél óra is kevés volt, de a lányommal való beszélgetés ijesztett csak meg igazán. Azonnal elrohantam a neurológushoz, aki elmondta, hogy mivel tizenhárom négyzetcentiméter elhalt az agyamból, a rövid távú memóriasérülés normális következmény. Fogadjam el magam így, és örüljek, hogy tudok összefüggően beszélni.
Próbálta tudatosítani bennem, már sosem leszek a régi, de én ezt egy percre sem akartam elhinni. Eldöntöttem, nem engedem el magam és küzdeni fogok a memóriám visszaszerzéséért.”
„Nem tudtam igazán megélni az unokáim babakorát”
Ilona ettől kezdve szeretett volna az állapotát tekintve biztonságosan élni, amelyben a lánya is nagyon támogatta. Kis jegyzetfüzetet vitt az édesanyjának és megbeszélték, hogy mostantól napról napra jegyzeteli a legfontosabb friss emlékeit, a feladatait és másnap mindent visszaolvas. Ilonát ettől kezdve jellemzően az egész lakásban, mindenhol cetlik vették körül. Nem volt ez másként a munkahelyén sem, ahol a kollégái és a főnökei rendkívül toleránsan kezelték Ilona gondját.
Ilona unokái (Fotó: magánarchívum)
„Elképesztően igyekeztem, hogy ne rontsak el semmit – mondja. – Miközben dolgoztam, még a legegyszerűbb műveleteket is számológépbe ütöttem be, nehogy valakinek rosszul adjak vissza, mindent jegyzeteltem, nehogy másnapra elfelejtsek egy, a napi rutintól eltérő feladatot. A gyógyszereimet is speciális, napok és napszakok felirataival ellátott adagolóban tartottam, mert csak így tudhattam, bevettem-e már, amit kellett, vagy sem. Igen körülményes volt így élnem, még úgy is, hogy a párom rengeteget segített.
Nem nyugodtam bele a dologba, elmentem egy belgyógyászhoz is, akitől azt a remek tanácsot kaptam, hogy ne hagyjam lustulni az agyamat, ahogy fogalmazott, »ki kell ütni«, hogy újra szorgalmasan dolgozzon. Így hát rendületlenül fejtettem a rejtvényeket, tanultam a spanyolt, és minden egyes apró sikernek örültem. Ha csak egy percet javult a szintidőm, vagy tegnapról mára meg tudtam jegyezni egy új szót, már nagyon boldog voltam. Igyekeztem, hogy ne essek ki a családom életéből, rendszeresen látogattam a lányomat és az unokáimat, ők is engem, igaz, abból az időszakból nekem csak nagyon kevés, homályos emlék maradt meg. Ebben az egész rövid távú memóriazavarban az volt a legborzasztóbb, hogy nem tudtam igazán megélni az unokáim babakorát. Annyira lefoglalt, hogy ne felejtsem el, hogy már elindult, már kimondta az első szót, hogy örülni már nem volt erőm. Ez a mai napig nagyon bánt. Persze nagyon hálás vagyok azért az égieknek, hogy minderről végre múlt időben beszélhetek.”
„Újra emlékezni katartikus élmény volt”
Ilonával öt év után, akkor történt meg a csoda, amikor már egészen hozzászokott a „jegyzetelős” életformához. „Ahogyan éltem, azt ahhoz hasonlítanám, mint amikor olvasok egy könyvet, és próbálom megkeresni, hol hagytam abba a múltkor a történetet, de információk helyett csak üres lapokat találok. Borzasztóan ijesztő! Aztán egyszer csak eljött a nap, amikor kristálytisztán emlékeztem, hová tettem le előző este a karkötőmet a lányomék konyhaszekrényén. Azonnal felhívtam, ő pedig mondta, hogy valóban ott pihen a polcon, a fűszertartó mellett. Szavakkal nem tudom elmondani azt a boldogságot, amit akkor éreztem. Katartikus élmény volt. Legszívesebben belevisítottam volna örömömben a világba: újra emlékszem!”
Ilona a lányával (Fotó: magánarchívum)
Persze, innen még hosszú út vezetett a teljes gyógyulásig, de a legfontosabb, hogy Ilona rövid távú memóriája újra képessé vált arra, hogy az új információkat ne kidobja, hanem átvezesse a hosszú távú memóriájába. A betegsége miatt máig nagy jegyzetelő, de teljes életet élhet: párja végre hazalátogathat a szülőhazájába a nélkül, hogy aggódnia kellene érte, a lánya pedig nyugodt szívvel rábízhatja az unokákat.
53 éves vagyok és boldog, elégedett, hogy három stroke-kal a hátam mögött képes voltam újraépíteni önmagam testi és szellemi téren egyaránt. Sokan kérdezték már, hogy mi a titkom, de csak azt tudom mondani, hogy soha, egyetlen pillanatra sem adtam fel az egészségemért folytatott harcot.
Emlékeztem az első agyi infarktus előtti önmagamra, a nőre, aki vásárokban gravírozott, közben négy nyelven kommunikált a vevőkkel, aki egy igazi energiabomba volt penge aggyal, és rengeteget nevetett.
A legnehezebb pillanatokon az segített át, hogy újra a lehető legközelebb szerettem volna kerülni ahhoz, aki a memóriazavar előtt voltam. Hogy a lányom mellett akartam lenni, teljes értékű nagyiként örülni az unokáimnak, látni őket felnőni és elraktározni a velük kapcsolatos, csodás emlékeket.
Ma már nevetve szoktam mondani: ugye, minden rosszban van valami jó? Ha elfelejtek valamit, simán a valaha volt amnéziámra hivatkozom, míg mások csak azt tudják felhozni mentségükre, hogy öregszenek” – búcsúzik nevetve Ilona.
