Még nem volt három hónapos a kislányom, amikor szép lassan belecsúsztunk egy evési sztrájkba, ami utána viharos gyorsasággal komoly evészavarrá súlyosbodott, oda jutva, hogy az addig szépen gyarapodó, kiegyensúlyozott kisbabám egy idő után semmilyen módon nem akart ételt elfogadni, se szopizva, se pótlásként, se cumisüvegből, se csőrös vagy svéd itató pohárból, se pipettából, kiskanálból, fecskendőből, semmiből. Minden egyes etetés kínszenvedés, harc és kudarc volt, amitől egy olyan kilátástalan spirálba került az egész családunk, amiről elképzelni sem tudtuk, hogyan kecmereghetnénk ki belőle.
Próbáltuk megfejteni az okokat, rájönni, miért ez a nagy ellenállás a kislányunkban, de minden megoldási kísérletünk csődöt mondott, a védőnői és gyermekorvosi, majd szakorvosi tanácsok nem segítettek. Végül a gyermekorvosunk segítségével jutottunk el egy integrált szülő–csecsemő konzulenshez, akinek pont az a feladata, hogy oldja az olyan csecsemő- és kisgyerekkori regulációs zavarokat, mint amilyen az evési zavar is, és segítsen abban a szülőknek, hogy újra egymásra tudjanak hangolódni a kisbabájukkal, megértsék, mit is akar közölni velük a gyerekük.
Képünk illusztráció (Fotó: iStock)
Többszöri találkozó, beszélgetés és együtt gondolkodás után azt vettem észre, hogy lekerül rólam az állandó rettegés és az etetés terhe: enyhült a bennem lévő borzalmas nyomás, és elkezdtem átadni magam annak, hogy elfogadjam a kislányom jelzéseit. Ő pedig szép lassan egyre többet evett – most kétéves, és boldogan, kísérletezve, önfeledten eszik, szinte bármit.
Dr. Szirmai Annamária, a Szent János Kórház gyermekgyógyásza, integrált szülő–csecsemő konzulens soha nem ad tanácsot a szülőknek, helyette inkább rávezeti őket arra, hogy maguk ismerjék fel a probléma megoldását.
Mivel foglalkozik egy integrált szülő-csecsemő konzulens?
A konzulensek regulációs zavarokkal foglalkoznak, ezek más szóval az érzelmi és viselkedésszabályozás zavarait jelentik, mint amilyen csecsemőkorban az extrém sírás, a nyugtalanság, az evés- vagy alvászavar, nagyobb gyermekeknél pedig a dac, a féltékenység, az agresszió. A kutatók becslése alapján a csecsemők öt-tíz százalékánál kialakul vagy már születésétől fogva létezik regulációs vagy viselkedésszabályozási zavar. A konzultáció pedig egy tudományosan megalapozott, komplex, prevenciós, intervenciós módszer a kora gyermekkori pszichés és pszichoszomatikus megbetegedések, a regulációs zavarok gyógyítására, enyhítésére.
A regulációs zavarok hátterében számos komponens áll. Kialakulásukban szerepet játszhatnak a szülők pszichiátriai megbetegedései, melyek közül kiemelt jelentőségű a gyermekágyi depresszió. Ezenkívül a csecsemők és szülők által átélt traumák, a szociális környezetből érkező hatások vagy veleszületett zavarok is súlyosan érinthetik a szülő–gyermek interakciókat. A leggyakoribb mechanizmus, amikor egyidejűleg olyan gyermeki, szülői és környezeti faktorok vannak jelen, amelyek negatívan befolyásolják a szülő–gyermek kommunikációt és a közös érzelmi és viselkedéses reakciókat.
Azt gondolom, minden családban előfordulnak nehezebb időszakok, és vannak családok, ahol nem tudnak könnyedén megküzdeni a gyermekekkel felmerülő problémával.
Sok esetben a nagyszülői támogatás és tapasztalat, a baráti körből vagy a saját életből vett példák segíthetnek megoldani ezeket a gondokat, de vannak olyan helyzetek, amikor mindez nem elég, vagy éppen nincs olyan támogató közeg, ami segítséget nyújthatna. Van, akinek csak az hiányzik, hogy elmondjuk, mi a tipikus fejlődésmenet, és együtt gondolkodunk a lehetséges megoldásokon. Vannak olyan esetek, amikor a szülővé válás során felmerülő kételyek miatt válik problémássá az anya-gyermek kapcsolat, interakció. A háttérben szerteágazó okok állhatnak, ez lehet egy mélyen gyökerező, a szülők múltjából, gyerekkorából vagy akár a távolabbi múltból hozott trauma, a szülők pszichés állapota és a gyermek temperamentuma, esetleg veleszületett adottságai. Több hatás együttesen nehezítheti a szülő és a gyermekek együttműködését.
Lehet azt mondani, hogy bizonyos esetekben a háromévesnél idősebb gyerekek viselkedési problémái a szülővel való kommunikáció zavaraiban is gyökerezhetnek?
Igen, lehetséges. De fontos megjegyezni, hogy a regulációs zavar és a nevelési probléma nem ugyanaz. A konzultációk során a kora gyermekkorban, azaz hároméves kor előtt kialakuló regulációs zavarokkal foglalkozunk. Úgy látom, hogy mindkét esetben mind a pozitív, mind a negatív tapasztalatok, hatások erősítik egymást. A gyermeknevelés során is kiemelt jelentőségű a megfelelő kommunikáció.
Mostanában többször látom, hogy az édesanyák és édesapák a gyermekek kívánságainak kielégítésével próbálnak jó szülőkké válni, pótolni a gyermekkel el nem töltött időt.
A határok felállítása is hiányozhat. Egyes esetekben a korlátok hiánya a gyermek biztonságérzetét csökkenti. A határokat a szülők a gyermek életkorának és képességeinek megfelelően állítják fel, amikor a gyermekek megpróbálják átlépni a határokat, konfliktus alakul ki.
A mozgásfejlődés során könnyű belátni a korlátok szükségét, mert egyértelmű, hogy nem lehet megengedni, hogy a gyerek például leguruljon a lépcsőn, de mégis biztonságos keretek között biztosítjuk neki az önállóságot. A mozgásfejlődés, a beszédfejlődés, a viselkedés fejlődésének állomásai során különböző elvárásaink lehetnek, az egyes fázisok elérése azonban nem egyik pillanatról a másikra következik be. A szülő feladata, hogy ezekben a lépésekben segítse a gyereket, hogy mindegyik fejlődési szakasz feladatait stabilan el tudja sajátítani, majd át tudjon lépni a következő szintre.
És hogyan ismerje fel a szülő, hogy már egy újabb fejlődési szakaszhoz érkeztek a gyerekkel, például ideje felállítani azokat a bizonyos határokat? Egy kis csecsemőtől nem várható el, hogy átaludja az éjszakát, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy már mindenki azt kérdezgeti tőlünk, hogy külön ágyban, külön szobában alszik-e a gyerekünk. De ugyanez igaz lehet az evés kérdésére is.
A gyermekek fejlődésének irodalma jelentős, az egyes viselkedésmintáknál máskor és máskor van ez az időpont, és ez gyerekről gyerekre is változik. Minden helyzet, gyerek és család más. Nyilván egy újszülött éhségét nem korlátozzuk, mindig kap enni, amikor éhes, és nem várható el, hogy ne sírjon, amikor enni akar. De az egyéves gyerektől már várhatjuk, hogy megnyugtatható, elterelhető legyen a figyelme egy rövidebb időre, amikor éhes.
Fotó: iStock
Hogyan zajlik egy konzultáció? Hogyan segít a szülőknek jobban megérteni, mit akarhat velük közölni a kisbabájuk?
A konzultáció során a családok elmesélik azt a problémát, amivel felkeresték a konzulenst, és az addigi próbálkozásokat a megoldásra. A beszélgetések során megfigyeljük a családokat, a szülő–gyermek interakciókat, az egymás jelzéseire adott reakciókat, a gyermek fejlődési szintjét, játéktevékenységét. Beszélgetünk az aggodalmakról, félelmekről, a várandósságról és a babavárás, születés körüli érzésekről, az anyasághoz és apasághoz vezető útról, a családdá válás során tapasztalt változásokról.
Előfordul, hogy valami azért nem működik, mert bizonyos ismeretek hiányoznak, a szülők nem tudják, mikor mi várható, hogyan fejlődnek a gyermekek.
A gyerek jelez, de az anya azt nem érti, vagy rosszul értelmezi a jelzését, erre a gyerek egyre erősebben fog jelezni, és a szülő az egészből csak azt látja meg, hogy a gyerek egyre csak ellenáll, és nem akar enni vagy aludni. Ebből félreértések, félreértelmezések sorozata alakulhat ki. A konzulensnek számos lehetősége van, hogy segítsen, érzékenyítheti a szülőt, hogy képzelje el, fogalmazza meg, mit gondolhat a baba, mi lehet az igénye. Megpróbálják megfejteni, hogyan alakult ki a helyzet, hogyan érthetik meg a baba jelzését. Például az evési problémák egyik oka lehet, hogy a szülő bizonytalan, fél, hogy a gyerek éhen hal, ha nem kapja meg az adott mennyiségű, minőségű ennivalót. A félelmekről beszélgetve azok oldódhatnak, vagy kiderül, hogy honnan ered az aggodalom. A szülők elkezdik észlelni, helyesen értelmezni a jelzéseket, majd reagálnak, és képessé válnak az összehangolódásra. A sikerélmények növelik a szülői kompetenciaérzést, növekszik a szülők önbizalma.
Szakemberként sok elméleti ismeret birtokában vagyok, így azt is tudom, hogy minden család, anya–gyerek és apa–gyerek kapcsolat egyedi, mindig az adott helyzetet kell megismernem. Előfordul, hogy már az első beszélgetés során körvonalazódik, hogy hol keletkezett a probléma, de csak néhány hét elteltével jutunk el oda, hogy ezt a szülők meg tudják fogalmazni. A konzultáció nem tanácsadás, hanem együtt gondolkodás, partneri viszony, ezért nem mondhatom meg, mit és hogyan kellene csinálni. Célunk, hogy a szülő maga jusson el a felismerésig, ezzel a megoldás is kézzelfoghatóvá válik.
Nézzünk meg közelebbről az evési sztrájkot, amikor egyszer csak a kisbabánk elkezdi elutasítani az ételt, nem akar szopizni, vagy nem fogadja el a tápszert, amit addig gond nélkül fogyasztott. Ilyenkor nagyon nehéz nem pánikba esni, és nem mindenáron evésre bírni a gyereket.
A szopási sztrájk egy átmeneti, rövid ideig tartó zavar, ami alapvetően nem tartozik a regulációs zavarok közé. Hozzánk akkor kerül egy család, amikor már néhány hete fennáll az evészavar, amikor már a gyermekorvosi, védőnői tanácsok nem segítenek. Fontos, hogy ki legyen már zárva a szervi eltérés.
A legkönnyebben akkor alakul ki egy evészavar, ha az anya rettenetesen aggódik amiatt, hogy a gyerek éhen hal, kiszárad, mert nem eszik eleget, kimarad egy-két etetés.
Az egyre erőteljesebb és kétségbeesettebb táplálási kísérletek a gyerek egyre nagyobb ellenállását eredményezhetik, az evés központi témává válik, állandó aggódást eredményez, holott az evésnek örömforrásnak kéne lennie. A pozitív változás a konzultációk során fokozatosan következik be, éppúgy, ahogy maga az evészavar sem egyik percről a másikra alakult ki.
Sokszor már egy beszélgetéstől más érzelmi szintre kerülnek az édesanyák. Megnyugtató számukra, hogy mi támogatni szeretnénk őket, nem ítélkezünk fölöttük. A beszélgetések belső változásokat indítanak el, elgondolkoznak az érzéseiken, megkezdődik a traumák feldolgozása. Az érzéseket, felismeréseket átbeszélve tudok én is alkalmazkodni, hogy milyen témákat érintve haladjunk tovább a konzultáció során.
Annál a gondolatnál maradva, hogy a szülők és a gyerekek kommunikációja mennyi ponton tud félremenni, gyakori következmény, hogy a szülők rossz kifejezéssel élve hozzászoknak ahhoz, hogy valami nehezebben megy a gyerekkel, és megfelel nekik, hogy ez náluk nehezebben alakul. Ilyen például a dac és az agresszió kérdése.
Nehéz elképzelni, hogy megfelel nekik, de lehet, hogy nem tudnak tenni ellene. Ahhoz, hogy egy gyerek testi, érzelmi és értelmi fejlődése harmonikus legyen, az kell, hogy ne uralkodjon a szülein. Szülőként az a feladatunk, hogy szeressük, irányítsuk, tanítsuk, figyeljük a gyerekünket. A szülők nem mindig rendelkeznek azokkal az ismeretekkel, megoldási technikákkal, melyekkel ki tudják billenteni a gyereket a problémás helyzetből. Előfordulhat az is, hogy a szülők és a gyermek temperamentuma nagyon távol áll egymástól, ilyenkor nehezebb lehet egymásra hangolódni.
Ha ismerjük és elfogadjuk, hogy egy gyerek nehéz temperamentumú is lehet, másképp értékeljük a viselkedését, és másképp is reagálunk rá.
A könnyű és nehéz gyerekek konfliktusa különösen szembetűnő, amikor egy családban különböző temperamentumú gyerekek élnek. Ezekben az esetekben is fontos, hogy ne egymáshoz hasonlítsuk őket, hanem önmagában fogadjuk el azt, hogy az egyikkel könnyebb, a másikkal nehezebb. Ha az elfogadásig eljut a szülő, akkor másképp tud viszonyulni a gyerekhez, ez pedig oda-vissza hatva segíti az ideális szülő–gyermek kapcsolat létrejöttét. Ha a gyerek azt érzi, hogy őt folyamatosan a másikhoz hasonlítják, vagy negatívan ítélik meg, akkor ez a viselkedésében is megjelenik. A gyerekek tipikus és atipikus testi és mentális fejlődéséről rendelkezésünkre álló ismeretek átadása, az edukáció segítséget jelenthet a szülők számára, hogy megértse a gyermeke viselkedését.
Valóban sok, egymásnak akár homlokegyenest ellentmondó nevelési irányzat létezik, amelyek mellett kardoskodva sokszor hatalmas harcokba képesek belemenni a szülők.
Nem biztos, hogy tényleg ellentmondanak egymásnak. Miután az emberek nem egyformák, nem minden szülőnek és nem minden gyereknek jó ugyanaz a nevelési stílus, és mindennel kapcsolatban lehet túlzásba esni. Akkor van probléma, ha valaki bármelyik irányzatot kritika nélkül próbálja alkalmazni, mert ha valamit nem érzünk magunkénak, akkor azt nem tudjuk alkalmazni, nem leszünk hitelesek. Azt szoktam mondani, hogy érdemes négy-öt szakirodalmat elolvasni, átgondolni, hogy melyik az, ami leginkább megfelel a habitusunknak, a családunknak. Az az alap, hogy szeretetben, békében, az ő érdekeit előtérbe helyezve támogassuk a gyereket a saját fejlődésében.
Hogyan vezetett az útja erre a szakterületre?
A Szent János Kórházban indult elsőként hazánkban a „Baba-Mama-Papa Együtt” program, amelynek keretében elsősorban a gyermekágyi depresszióban, pszichózisban szenvedő anyák kezelése zajlik. A program célja, hogy az édesanyák és a babák ne legyenek elszakítva egymástól, hiszen a gyógyulási esélyek sokkal nagyobbak az együtt kezelés során. Mivel a Szent János Kórházban a pszichiátria és a gyermekosztály egy épületben van, ez könnyen megvalósítható volt, csupán egy „ajtót” kellett létesíteni a két osztály között. Osztályunkon, a Csecsemő- és Gyermekosztályon két közvetlen kollégám is részt vesz integrált szülő–csecsemő konzulensként a programban. Az elmúlt években megfigyeltem, csodáltam a munkájukat, a tőlük hallottak miatt kezdtem el érdeklődni én is a terület iránt. Gyermekgyógyászként többször tapasztaltam, hogy a pácienseim egyes tüneteit pszichoszomatikus ok magyarázza, és ezekben az esetekben az orvosi gyakorlat és a legjobb szándék sem elegendő a megfelelő segítséghez. Jelenleg az osztályos munkám mellett egyszerre két-három családdal tudok foglalkozni, a konzultációk hossza változó, kettő-tíz alkalomra van szükség, amelyek körülbelül két hónap alatt zajlanak le.
