Zoltán apósa hat éve özvegyült meg, és akkor még olyan jó szellemi és fizikai állapotban volt, hogy a család egyik tagjának sem fordult meg a fejében az, hogy esetleg gondoskodni kell majd róla. Két éve azonban stroke-ot kapott, ami az eddigiek átgondolására késztette a családot.
„Apósom a 72. születésnapján még elfújta a gyertyákat, majd nem tudott többet megszólalni. Hatalmas szerencse, hogy pont együtt voltunk, és azonnal hívni tudtuk a mentőket. Annyira tipikus tünetei voltak, hogy azonnal kórházba is szállították, és a gyorsaságnak is köszönhetően viszonylag hamar szinte teljesen felépült. Kicsit még most is hallani a beszédén, hogy nem teljesen tiszta, de ezt szerintem csak mi vesszük észre, akik régen ismerjük.”
A stroke után egyedül?
Tamás – az após – régen testneveléstanárként dolgozott, és soha nem hagyott fel az aktív élettel. A felesége halála megviselte ugyan, de ettől nem fordult magába, hanem még többet kezdett mozogni. Túrázott, kocogott, kertészkedett. Mindent megcsinált, ami az önálló élet része volt, egyedül a vasalással nem szeretett foglalkozni, viszont olyan szépen teregetett, hogy az ingeken kívül szinte nem is volt szüksége a vasalóra. Főzött, méghozzá diétásan, hogy a vérképe rendben legyen, mosott, takarított, és társadalmi életet élt.
„Mondhatnám, hogy a példaképem. Még egy barátnője is lett. Nem komoly, de be is mutatta, és néha elutaztak egy-egy hétvégére kettesben valahova. Először kicsit furcsa volt, szerintem körülbelül azt éreztük a feleségemmel, amikor az ember gyereke viszi haza bemutatni a választottját. Mi legalábbis pont olyan kérdéseket tettünk fel. Van-e a hölgynek rendes nyugdíja, vannak-e gyerekei, mivel foglalkozott régebben, van-e saját lakása, és ha igen, akkor hol? A feleségem még arra is kíváncsi lett volna, hogy vajon csinálják-e az öregek, de szerencsére ezt csak tőlem kérdezgette. Szerintem egyébként igen.”
A stroke után Zoltánék már nem merték egyedül hagyni Tamást, és beköltöztették az egyik, akkor éppen üres gyerekszobába. Mivel a szoba tulajdonosa, Tamás unokája Angliában cserediák volt egy évig, volt idejük kitalálni, hogyan folytatják majd később. Millió dolgot kellett átgondolniuk, megtapasztalniuk. A legfontosabb természetesen az volt, hogy tudnak-e együtt élni. Azt tudták, hogy teljesen más az életritmusuk. A nagypapa korán feküdt, és hajnalban kelt, pontosan délben ebédelt, és hatkor vacsorázott.
„Az első hetek nehezek voltak, akkor azt gondoltam, hogyha felépül az apósom, haza kell hogy menjen. Először is meg kellett szokni, hogy van a lakásban még egy felnőtt. Ha a fiaim mentek éjjel vécére, arra fel se riadtam, de ha az apósom ment ki, mindig felébredtem, márpedig minden egyes éjszaka kiment legalább négyszer pisilni. Aztán hajnalban kelt, és megpróbált csendben lenni, de nem sikerült neki. Ekkor én is mindig felkeltem, és kértem, hogy nyugodtan nézze a tévét a nappaliban.
Hamar rájöttünk, hogy kell neki egy saját tévé a szobájába, el is hoztuk az övét lakásából.
Utána át kellett rendezni számára a kamaszszobát nyugdíjas szobává, olvasófotellel és állólámpával hangfalak helyett. Viszont elkezdett internetezni a fiam gépén, és ez nagyon tetszett neki. Mikor már sokkal jobban volt, azt vettük észre, hogy mire hazaérünk a munkából mindig ragyog a lakás, de valahogy ezt is olyan diszkréten csinálta. Tisztaság volt, de nem pakolta el a cuccainkat. Nem ment be a hálószobába, de üres volt a mosogatógép. Mondtam neki, hogy nem kell ezt csinálnia, de azt mondta, hogy ez fontos neki, leköti az idejét.”
Képünk illusztráció – fotó: getty images
A nagy egymásra találás
Aztán Zoltánéknak feltűnt, milyen szívesen beszélget a nagyapjával a gyerekük, hogy együtt beszélik át a történelemleckét, sőt közösen olvasnak. A kutya is beszokott a nagypapához, reggelente úgy kellett kikönyörögni a szobából, hogy lemenjen sétálni. Érdekes volt megtapasztalni a családnak, hogy milyen is egy idős ember a mindennapokban. Rádöbbentek, hogy a modern világban nemcsak a halál tabu, de az öregedés, az öregség is az. A családok többsége nem többgenerációs, hanem különélnek egymástól, sokszor földrajzilag és érzelmileg is. Sokat gondolkodtak azon, hogy „egészséges-e” együtt élni a szülőkkel, vagy ezzel megszűnik a magánéletük, esetleg megőrülnek-e majd egymástól.
„A saját apámmal nem szeretnék együtt lakni, de azt vettem észre, hogy örülök, amikor hazaérek munkából, és ott találom az apósomat. Jókat hallgatunk együtt, vagy néha közösen megszerelünk ezt-azt. Elkezdtem edzőterembe járni, odafigyelni magamra, nem nézhettem ki rosszabbul egy hetvenes öregembernél.
Amikor hozzánk költözött, pont a közepén voltam az élet közepi válságomnak.
Aggódtam azért, mert úgy éreztem, most vagyok a csúcson a szakmámban, és innen már csak lefelé vezet az út, pedig én még nem vagyok felkészülve arra, hogy átadjam a helyem a fiataloknak. Fogalmam se volt, hogy elég-e az, amit eddig elértem az életben. Úgy éreztem semmi extrát nem tettem eddig le az asztalra. Van két okos gyerekem, egy szép feleségem, egy átlagos lakásom, de nem láttam még a világ háromnegyedét, nem olvastam a legfontosabb regényeket, nincs saját cégem, csak egy alkalmazott vagyok, és még piros sportautóm se volt soha. Aztán jött az apósom, rosszul formálta a szavakat, mégis minden reggel lenyomott húsz fekvőtámaszt, mindig tudta, hogy mi újság az iskolában, pedig én is igyekeztem odafigyelni a gyerekemre.”
Zoltán először az apósának akart bizonyítani, pedig ő semmit nem várt el a vejétől, de később önmagáért csinált már mindent. Teljesen megváltoztatta az életét. Első körben elkezdett sportosabban élni, de pár hónap múlva már egészségesebben is evett. Elment pár szűrővizsgálatra, és a feleségével is sokkal jobb lett a kapcsolata. Mikor eltelt a cserediákév, és szükség lett a másik gyerekszobára a család úgy döntött, hogy kiadják a nagypapa lakását, és a bevételből törlesztik azt a kölcsönt, amit a nagyobb lakásra vettek fel, hogy együtt maradhassanak.
„Soha nem gondoltam, hogy képes leszek egy fedél alatt élni az apósommal, de most úgy érzem, hogy hamarabb is jöhetett volna. Elkezdtem értékelni az egészséget és a családot.
Ha rögtön hozzánk költözik, amikor anyósom meghalt, akkor nem vesztegetek el jó pár évet az életemből fölösleges dolgokra.
Nem maradok bent túlórázni ahelyett, hogy hazasiettem volna a családomhoz, és nem szedek fel csaknem 20 kilót a kanapén lustálkodva. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nyilván neki is jó velünk élni, bár a stroke-ig egészen biztos, hogy nem tudtuk volna rávenni arra, hogy hozzánk jöjjön, de nem is akartuk. Már nem is az apósomként tekintek rá, inkább egy olyan barátként, aki egyben a családom egyik fontos tagja is. Remélem még sokáig velünk marad!”
