Egy rendkívül egyszerű, könnyű de tényleg hatásos trükkel azonban megtaníthatjuk nekik, hogy megvárják, amíg a mondanivalónk végére érünk. Azért olyan kardinális kérdés ez, mert a szülőben észrevétlenül csak nő a feszültség, frusztrálttá válik, ha folyton félbeszakítja a gyermeke, és a végén már maga sem tudja miért, csak a harmincadik közbevágásnál tiszta ideg, és valahol egész máshol szeretne lenni, lehetőleg a világ másik felén. Szól ez a dolog a tiszteletről is, hogy meg kell tanulnia a gyereknek megtisztelni a másik embert azzal, hogy nem vág bele a mondandójába. Mindezt az idegeskedést megelőzhetjük, sőt teljesen kiiktathatjuk az életünkből.
A módszer: ha a kis háromévesed – esetleg nyolcévesed vagy akár tízévesed – odajön hozzád, miközben épp beszélgetsz valakivel, hogy most azonnal elújságolja, milyen sok bodobácsot gyűjtött össze a játszótéren, csak tedd a vállára a kezed, és mondd tovább a mondanivalódat. Azzal, hogy ráteszed a kezedet, tudatod vele, hogy észrevetted, hogy ő ott van, hallod, hogy mondani akar valamit, de nem hagyod abba a mondatot, hanem végig szeretnéd mondani, amibe belekezdtél.
Csodálatos módon működik. A kicsi megnyugszik, hogy a jelenlétét nem ignorálják, és szépen kivárja a sorát. A gyereknek ilyenkor pár másodpercet kell csak várnia, tehát ezt ne úgy képzeljük el, hogy órákig cseverészünk így, tényleg csak épp annyiról van szó, hogy befejezzük a gondolatmenetet, amibe belekezdtünk. Utána odafordulunk hozzá, és szépen meghallgatjuk, hogy mit akar mondani. Ez utóbbi is fontos, mert így tanulja meg, hogy érdemes kivárnia a sorát, hiszen megkapja aztán a teljes figyelmünket, elmondhatja, amit szeretne, és mindenki boldog. Ennyire egyszerű, tessék kipróbálni.
