Miskolcon él, így hát Miskolcra vonatozom. Megbeszéljük, hogy elém jön a pályaudvarra, innen villamossal megyünk a belvárosba. A környék nem, a villamos akadálymentes. Mire megérkezünk az interjú helyszínére, már sok minden kiderül. Megtudom, hogy Erdélyben született, onnan költözött át a családja Bajára azért, hogy a három fiúgyerek magyar egyetemen tanulhasson. És megtudom azt is, hogy az a bizonyos baleset, ami miatt kerekes székbe került, 1992-ben történt, sziklamászóedzés közben. Mert kötél ugyan volt, ő viszont nem volt kibiztosítva. Három emelet magasságból zuhant le. Akkor volt elsőéves a Műszaki Egyetemen. Itt kezdjük el az interjút.
Hányszor jutott eszedbe a baleset óta, hogy kár volt?
Meg fogsz lepődni, szinte egyszer sem. Ettől függetlenül persze a baleset után időszak pokolian nehéz volt. Sokáig nem adtam fel, hogy újra tudjak járni. Végül kénytelen voltam elfogadni az új életem. Tulajdonképpen az egész addigi életem kísértések sorozatából állt, ettől függetlenül nem volt kedvem magamat hibáztatni. 12 évesen már legszívesebben mindenhova biciklivel mentem volna, pedig Erdélyben igencsak sok a hegy. Addig könyörögtem a szüleimnek, amíg végül egy évvel később elmehettem bringával a nagymamámhoz, aki 220 kilométerre lakott tőlünk. Egyetlen nap alatt letekertük a barátommal.
Meddig tartott a rehabilitáció?
18 hónapig, de nagy része teljesen értelmetlen volt. A harkányi kórházat leszámítva szinte semmi nem történt. Hét hónap után még csak felöltözni sem tudtam, pedig a felsőtestem, ha fájdalmak árán is, tökéletesen mozgott. Az egyik helyen annyira idegesített a tétlenség és a hozzáállás, hogy többször megszöktem. Ugyanott két találkozás után azt mondtam a pszichológusnak, többször ne jöjjön, mert megfojtom.
Nagy Bendegúz
Mit csinált?
Semmit, azon kívül, hogy folyamatosan azt szajkózta: fogadjam el, hogy a régi életemnek vége, sosem leszek újra önálló ember, egy senki vagyok.
Egy pszichológus ilyet mondhat?
Szóról szóra, ahogy mesélem. És nem csak ő. Megfordultam a 18 hónap alatt vagy négy helyen, de szinte mindenki ugyanezeket mondogatta. Ha elhiszem mindazt a sok marhaságot, akkor nem megyek vissza az egyetemre, soha többet nem sportolok, soha nem utazom sehova, pláne nem egyedül, és ma nem élek boldog párkapcsolatban.
Az embernek gondolom amúgy is ezek a félelmei, ami után elveszti a képességeinek egy részét.
Pontosan így van. Akkoriban szinte mindenki csak a saját félelmeimre erősített rá. Tény, hogy azóta sokat változott a hozzáállás.
Szerencsére nem hittél nekik. Kik tartották benned a lelket?
A családom, néhány megmaradt barátom és a hozzám hasonló friss sérültek.
A rehabilitáció után visszamentél az egyetemre. Mi kellett ehhez?
(Nevet.) Az, hogy minden napomat előre percre pontosan megtervezzem. Hogy mikor, hova és hogyan fogok eljutni. Az egyetemen ugyanis egyáltalán nem voltak felkészülve a fogadásomra. Mindenhol lépcsők állták utamat, akadálymentes mosdók sehol, még a kollégiumban sem. Szerencsére a tankörtársaim hoztak-vittek mindenhova. A tanárok hozzáállását vegyesnek mondhatom, akadt, aki bátorított, más meg folyamatosan azt nézte, hogyan tudna megbuktatni. Hozzáteszem: nem tartoztam a stréber mintadiákok közé.
Nagy Bendegúz és párja
Nem lehetett könnyű folyamatosan segítséget kérni.
Nem, sőt azóta sem az. Ez talán a legnehezebb az egészben. Az egyetem rettentően sok erőfeszítésbe került, de amikor végre leesett mindenkinek, hogy nem a fejemmel van baj, csak épp nem tudok járni, akkor minden sokkal könnyebbé vált.
Hogyan alakultak a párkapcsolatok?
Úgy, ahogy minden huszonéves srácnak. A lányok jöttek-mentek az életemben. Tény, hamar megtapasztaltam, hogy a kerekes szék szűrőként működik. Százból 95 nő bizonyosan nem kíváncsi arra, ki az a férfi, aki benne ül. De így legalább nem futottunk felesleges köröket.
Az egyetem alatt jött egy svéd ösztöndíj. Nagy volt a kontraszt?
A nagy nem jó szó. Mondok egy-két példát. Kocsival mentem ki, mert ez volt a legegyszerűbb. Az első héten besétáltam a városházára. Elmondtam, hogy ki vagyok, hol fogok tanulni, és megkérdeztem, hogy kaphatok-e parkolási engedélyt. Öt perc alatt végeztem, másnap délután a postaládámban várt a kitöltött fényképes engedély. Kiderült, hogy felhívták az egyetemet, kikérték az adatokat, és a szokásos belső futárszolgálattal kiküldték az engedélyt, hogy minél könnyebb legyen az életem Svédországban. Sportolni akartam, kitaláltam, hogy elindulnék majd egy maratonon. A táv és a verseny ugyanaz, de mi speciális verseny-kerekesszékkel nyomjuk. A eszköz ára sajnos egymillió forint lett volna. Az egyház, az egyetem és egy magánszemély adta össze a pénzt, így nekiláthattam a felkészülésnek.
A stockholmi versenyt aztán kétszer is megnyerted.
(Mosolyog.) Muszáj volt, megígértem, cserébe a székért. De nem ezek hagyták a legmélyebb nyomot bennem, hanem az, hogy kint senki nem bámult meg. Másrészt annyi sérült embert én még sehol nem láttam, pedig arányaiban ott sincsenek többen, mint például nálunk.
A két dolog összefügg!
Persze, és épp ez a lényeg. Itthon a sérült emberek nincsenek szem előtt, a társadalom még mindig nem eléggé elfogadó velünk szemben. És a dolog fordítva is igaz: ha elfogadóbb lenne, ha komolyan vennénk az akadálymentesítést, akkor el tudnánk jutni mindenhova, jobban szem előtt lennénk, és a szemlélet végleg megváltozna.
Mi volt a legnehezebb, miután hazajöttél?
Újra megszokni az elfogadás hiányát. Itt, a környéken már sokan ismernek. Mégis, sokan szinte belelapulnak a falba, mindegy, mekkora hely van a járdán. És hiányzik persze az is, hogy mindenhova eljuthattam, és annyit sportoltam, amennyit csak akartam.
Ezért is kezdtél el a hazai érdekképviselettel foglalkozni a De Jure Alapítványnál, aminek ma már az elnöke vagy?
Szerintem igen. 1998 óta voltak itthon jobb és rosszabb időszakok az esélyegyenlőség terén. Nekünk is meg kellett változtatnunk sok mindent. A régi panaszkultúra például már nem működik. Mivel a döntéshozók továbbra sem nyitottak, nem náluk kell folytatni a szemléletváltoztatást, hanem a fiataloknál. Sok pozitív tapasztalatra van szükség és arra, hogy alulról építkezzünk. Probléma az is, hogy a sikeres sérült embereket felszívta a politika vagy az üzleti élet. Emberi jogi szempontból Magyarországon kifejezetten jó a törvényi háttér. 1998 óta például csak akadálymentes középületeket szabad építeni. Elvben tehát a dolog rendben lenne.
Gondolom mégis épülnek akadályozottak is.
Épülnek hát, pedig a felelős tervezőtől a kivitelezőn át a műszaki ellenőrig mindenki nyilatkozik, hogy ismeri és betartja a hatályos törvényeket.
Az érdekképviseletnek köszönheted, hogy egy ideig Amerikában dolgoztál?
Igen, mert a De Jure alapítója San Franciscóban, Kaliforniában van. Ez volt a másik döbbenetes pozitív élmény Svédország után. Amikor kint voltam, részt vettem például egy projektben, ami arról szólt, hogyan akadálymentesítsük a nemzeti parkok ösvényeit és az egész tengerpartot. Tudtad, hogy az egész esélyegyenlőségi és önálló élet mozgalom Kaliforniából indult? Az 1950-es években élt ott egy kerekes székes fickó, akit nem akartak felvenni a Berkeley-re. Válaszul beperelte az egyetemet. Amerikára azóta is az a jellemző, hogy igazságtalanság esetén a perek segítenek. Ott a törvények védenek meg, mert betartják azokat, Skandináviában nincs erre szükség, mert ott humánusan gondolkozik az emberek többsége, beleértve a döntéshozókat.
Mi ehhez képest itthon…
Még javában a tanulási fázisban vagyunk. Még ott sem tartunk, hogy megértsük, mindenki rosszabbul jár, ha egy sérült embert leszázalékolnak, és nem adnak neki munkát. Hosszú távon konkrétan sokkal drágább.
Saját kiállítás – forrás: Nagy Bendegúz Facebook-oldala
Dolgoztál Miskolcon, építészként, mellette önkénteskedtél az alapítványnak, hogyan jött a képbe az utazás és a fotózás mint hobbi?
A 2000-es évek elején lett annyi pénzem, hogy elinduljak. Először a környező országokat, jellemzően Európát vettem célba. Később elmentünk Iránba, majd jött Afganisztán és Afrika. A legnagyobb lökést 2005-ben egy három hónapos hátizsákos latin-amerikai út adta. Ott jöttem rá, hogy tudok utazni egyedül is. Azt hiszem, ez volt az egész utazás-ügynek az igazi értelme. A helyiek és én megoldottunk mindent. Persze közben rengeteg élmény ért, nagyon különböző élmények. Ezért kellett mindent lefotózni.
A legtöbb helyen stoppoltál. Nem döbbentek le teljesen az emberek ettől?
De, ledöbbentek. Nem is mindig sikerült, a legtöbb országban busszal kellett továbbmennem. Folyamatos nehézség például a szálláskeresés. Sokszor aludtam a szabad ég alatt, az utcán vagy a természetben.
Afrikában hétszer jártál. Kizárt, hogy sosem kerültél bajba.
Igazad van, kerültem. A fehér ember fényképezőgéppel a kezében sok országban gyanús. Szudánban is ezért csuktak le. Kémkedéssel vádoltak, nem részletezem. Venezuelában pedig előfordult, hogy megtámadtak, kiraboltak, fegyvert szorítottak a fejemhez, többször is hajszálon múlt az életem. Afrikában jó néhányszor megfogadtam, hogy soha nem megyek vissza, de mivel rabul ejtett, pár hónap elteltével rendszerint meggondoltam magam. Az utazással két baj lehet: ha valaki sosem utazik, vagy ha állandóan úton van. Próbálok a kettő között lavírozni.
Azt mondtad a balesetedről, hogy kódolva volt, mert bizony sokszor kísértetted a sorsot. Teljes életet élsz, itt van melletted egy csodaszép nő, hosszú távú terveitek vannak. Muszáj még kísérteni a sorsot?
(Gondolkodik.) Háborús övezetbe nem megyek, de még akarok utazni! Annyi mindent nem láttam még. A párommal is fogunk világot látni.
Nem mindig háborús övezetben volt veszélyben az életed.
Ez nem a sors kísértéséről szól, de való igaz, néha jobb lett volna bizonyos ponton visszafordulni. Ma már a veszélyes helyekre nem megyek vissza. Afrikában tíz veszélyes ország van, a többi negyvennégy csodálatos. Majd ezek közül választok.
Etiópia – forrás: Nagy Bendegúz Facebook-oldala
Foglalkoztat titeket a gyerekvállalás?
Persze, fontos kérdés. Idővel szeretnénk gyerekeket. Sajátot és örökbefogadottat is. A kerekes székes barátaink révén tudjuk, hogy a nevelés nehézsége nem a kerekes széken múlik. Hiszed vagy sem, de a sérült szülők gyermekei hamarabb megtanulják például, hogy “öngyilkos” szándékkal nem lehet elszaladni a szülők mellől.
Jól sejtem, hogy nincs lehetetlen az életedben?
Jól. Mert mi is a lehetetlen? Csak a kezdet…
