Elöljáróban: az én szüleim nem ilyenek, vagyis nem pont ilyenek – az alábbiak inkább a korosztályom közös tapasztalatát tükrözik.
Vasárnapi ebéd anyuéknál, a szokásos tökéletes prolimenü, fritőzös csirkecomb, mirelit sültkrumpli, piacos „házi” csalamádé, esetleg koviubi, mindenki nyugis, éstihogyvagytok, megyeamunka, sulibanmindenrendben, aztánkislányvanealáthatáron, najócsakkérdeztem. Apa balos, anya jobbos, családilag, „így nevelték”, egyébként béke van, ha mégis szóba kerül a politika, elég egy jól irányzott „figyi, szerintem ebbe most ne menjünk bele, jó?”, ekkor mindenki idegesen sóhajt egyet, és jöhet a lidlis kilósjégkrém-porció. Ha helyzet van, például kampány (Soros-, menekült- vagy általános libsiveszély), apát néha nem lehet leállítani ennyivel, „láttátok azt a rohadékot tegnap a híradóban?”, mondja, ekkor már anya is lép, „miért, te talán örülnél neki, ha milliószámra ideözönlenének ezek?”, és kész a balhé, mi már megtanultuk, hogy a higgadt mediálás ilyenkor nem segít, sőt semmi sem segít, hagyni kell, hogy kijöjjön, aminek ki kell, aztán mindenki mehet a dolgára.
Ezt csak azért hozom fel, mert a családok többségénél mostanában is ez megy az ebédlőasztal körül – csak éppen koronavírussal, nem orbángyurcsánnyal. Vagyis ez ment, amíg volt család és volt ebédlőasztal, most egyik sincs, „a gyerekek” maradnak otthon, „a szülők” meg, hát, ki tudja, belegondolni is rossz, merre mászkálnak, abba meg főleg, hogy honnan tájékozódnak. Amikor a legutóbb belelestem a szülői laptopba, éppen valami szabadonébredők-világunktitkai.info igényszintű weboldal elemzése volt nyitva a Grabovoj-számok és a gyíkemberek gerjesztette klímahiszti összefüggéseiről.
Azért tudom már csak idézőjelben használni, hogy gyerekek és szülők, mert most olyan érzés, mintha mi lennénk a szülők, ők meg a gyerekek, nem, nem is olyan érzés, hanem konkrétan erről van szó: mi próbáljuk nevelni őket, sokszor idegből, kiabálva, hátha legalább engedelmeskednek, ha nem is értik meg, hogy ezt értük tesszük, szóval pont olyanok, mint az akaratos kiskamaszok, amilyenek mi is voltunk anno. És amiért utólag is elnézést kérünk, most már értjük, milyen nehéz lehetett velünk.
Leírva is agyrém, hogy a koronavírus hitkérdés, pedig nincs ebben semmi meglepő, az elmúlt húsz évünk arról szólt, hogy ér megkérdőjelezni bármit, hírt, tényeket, tudományt, ér érzelmileg, impulzusból dönteni. Az, hogy nem észérvek mentén választunk politikusokat, és úgy lehet választásokat nyerni, hogy kiszolgáljuk a lehető legtöbb ember fantáziáit, nem újdonság, az viszont az, hogy a neten akadálytalanul terjedő és szaporodó bődületes, de felkiáltójelekkel és sűrű CapsLock-használattal VALÓDINAK beállított hülyeségcunami miatt idézőjelbe került az elmúlt száz év összes tudományos vívmánya. Nem hiszel az oltásban? Tök oké, sőt, az állam a rohadék, hogy a gyerekeidre akarja erőltetni a KÖZISMERTEN autizmust okozó kemikáliákat! Cserébe hiszel a kozmikus energiák tápláló erejében, így elkezdesz fényt enni, és ami rosszabb, fényt etetni a gyerekeddel is? Egészségetekre! Nem kell a vírusölő, antibiotikum, gyulladáscsökkentő, elvégre őseink pontosan tudták, hogy a tyúkpetrezselyemmel összeőrölt, aranyporral aktivált tőzegalga tízezerszeres hígításban (a víz molekulái ugyanis eltanulják a gyógyító hatást) sokkal jobb az áttétes vastagbélrákra, minta big pharma mérgei? Tök jogos, a 34-es átlagéletkorú őseinknek is hogy bevált!
Fotó: Neményi Márton
A helyzet azonban az, hogy a tudományos tények – az oltások, a hatóanyagok hatásmechanizmusa, az immunrendszer működése – pont magasról tesznek rá, hiszel-e bennük vagy sem. Éppen ez a csodálatos bennük: egyszerűen csak léteznek és kész. Így van ez a koronavírussal is. Az „így” alatt a következőket értem, anya és apa:
A koronavírus itt van. Jó eséllyel elkapjátok majd. Ha elkapjátok, jó eséllyel meg is betegszetek, ha nem, akkor „csak” fertőzőek lesztek. Ha megbetegszetek, jó eséllyel kórházba is kerültök. Hány évesek is vagytok? Nos, akkor jelen ismereteink szerint egy az öthöz, hogy bele is haltok. Ha pedig egy olyan kórházba kerültök, ahol éppen foglalt minden lélegeztetőgép és intenzív osztályos ágy (márpedig, ha így haladunk, pár héten belül minden kórház ilyen lesz), akkor szinte biztos, hogy meghaltok.
Ha a következő napokban elmászkáltok, szinte biztos, hogy egyszerre kapjátok meg több tízezer emberrel. Akiket majd egyszerre visz kórházba a mentő.
Semmilyen élvezetet nem jelent nekünk, hogy ezt sulykoljuk. Utáljuk csinálni. Nem a tíz-húsz évvel ezelőtti szülői szigoron állunk bosszút ezzel. Ez nem riogatás, pánikkeltés: ezek az ezer forrásból megszerzett, tudományosan igazolt, megkérdőjelezhetetlen tények. A tények pedig, ahogy fentebb is írtuk, akkor is megkérdőjelezhetetlenek maradnak, ha ti megkérdőjelezitek őket.
Főleg te, apa. Anyával szót lehet érteni, érzi ő, hogy súlyos a helyzet, aggódik is, de úgy érzi, nincs mit tenni, mindig te voltál a főnök. „Tudod, apád milyen”, mondja, amikor kiderül (mert mindig kiderül), hogy megint tettetek egy kört a piacon, Lidliben, hogy elmentél kocsit mosatni, leugrottál egy cigiért meg egy Borsodiért. Szép idő van, pofátlanul szép, tele a város, könnyű engedni a csoportnyomásnak, „ennyien csak nem lehetnek hülyék” (sajnálom, hogy tőlem tudjátok meg: de, lehetnek), a vírus meg láthatatlan.
Igaz, ezt a büszke kis népet, ha azt mondták neki, rettegni kell, sosem tartotta vissza a rettegéstől az, hogy az ellenség láthatatlan (menekültek, pirézek, Brüsszel, nemzetközi karvalytőke); most, viszont hogy tényleg itt van valami, amiről mindenki, de tényleg mindenki azt mondja, hogy nagyon veszélyes, na, hát most valahogy nem sikerül rettegni, még egészséges mértékben sem.
Azt is tudjuk, hogy többé-kevésbé szofisztikált érvek garmadája van kéznél, ha meg kell indokolni, hogy miért tesztek úgy, mintha minden rendben lenne. „Túl van ez lihegve.” Pontosan ezt mondta hatvanmillió olasz is pár hete, tudod, azok az olaszok, akiknél kétévente rituálisan panzióztok egyet, mert hogy „milyen jó fej, laza népség az”. „Nem kell mindent elhinni, amit eléd tesznek.” Övön aluli, tudom, de mutasd csak a laptopodat! „Erős az immunrendszerem, nem volt énnekem semmi bajom soha az életben!” Ezt örömmel hallom, de én azért még emlékszem, milyen volt, amikor a kétoldali tüdőgyulladással is csak azért sikerült orvoshoz vinnünk, mert már alig voltál magadnál, aztán pedig az antibiotikumot toltad el úgy, mint egy kétéves dackorszakos, mert hogy „orvosok, mit tudnak azok!”.
Képünk illusztráció Fotó: Neményi Márton
A helyzet az, hogy sem időnk, sem energiánk nincs megmagyarázni, levezetni, ok-okozati ágrajzokat prezentálni és elismert tudományos intézményektől származó adatokat értelmezni nektek, ha azt látjuk, hogy nem érzitek, hogy ez súlyos – mert érteni értitek magatoktól is, ebben biztosak vagyunk. Ahogy nektek sem volt érkezésetek erkölcstani előadást tartani, amikor 13 évesen Mars szeletet meg takonylabdát csórtunk a trafikból. Kiabáltatok, hadonásztatok, a végső érv pedig az volt, hogy „mert ilyet nem csinálunk, és kész.” És ez teljesen rendben volt így, tényleg.
Most mi leszünk a szülők. Kiabálunk, feleselünk, úgy kezdjük a mondatainkat, hogy „nem érdekel”, főleg, ha ti úgy kezditek a mondataitokat, hogy „de…”, alkalmanként csúnyán is beszélünk majd. Egyszer majd megértitek, hogy értetek tesszük, de ha nem, és vérig sértődtök, azzal is együtt tudunk élni majd – mert legalább élünk majd.
