Az osztálykirándulások kétségtelenül a 80-as években is a tanév csúcspontjai voltak, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az évtizedekkel későbbi osztálytalálkozókon az emlékek legalább fele a kirándulásokról szól, pedig a tíz hónapos tanításhoz képest az a két-három nap igazán semmiségnek számított. Bár egy többnapos osztálykirándulás harmincöt éve sem volt filléres mulatság, a szülők már szeptemberben elkezdtek gyűjteni, és nem volt az osztályoknak olyan tagja, aki anyagi okokból otthon maradt volna.
Soha nem volt olyan borzalmas a divat, mint a nyolcvanas években (Fotó: Gettyimages)
Annyit készültem a háromnapos kirándulásra, mint az esküvőmre
Anna a nyolcvanas évek végén érettségizett. Azon csodálkozik a legjobban, hogy a negyvenkét gyereket – ennyien jártak az osztályba – két tanár elvitte Budapestről Pécsre vonattal, és mindenki épségben haza is érkezett.
„Minden évben nagyon készültünk. Én például egész évben arra gyűjtöttem a zsebpénzem, hogy az osztálykirándulásra új ruhában és cipőben mehessek. Elképesztően néztünk ki, mindenki a német Bravo magazin popsztárjait akarta utánozni, és amit év közben nem engedhettünk meg magunknak a gimnáziumban, azt mind bepótoltuk a kiránduláson. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy húsz CC Catch és húsz Dave Gahan szállt le a vonatról, rettenetes Impulse dezodor illatfelhőt húzva maga után Pécsett. Mindenkinek a volt walkmanja, amiben természetesen ugyanaz a kazetta szólt.”
Anna szerint manapság már teljesen elképzelhetetlen az a légkör, ami akkoriban az iskolákban uralkodott, így a gyerekek nem is tapasztalhatják meg, hogy milyen az, amikor az egész tanévben visszafogott, halk szavú, szemüveges kémiatanárnő miniszoknyában érkezik a találkozópontra és kiderül róla, hogy nemcsak jó fej, de igazi buliőrült is.
„Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor megláttuk. A fiúk azonnal padlót fogtak, és három napig le se vették a szemüket a combjáról. Előtte szerintem nem is volt lába. Este pedig úgy táncolt velünk a buliban, hogy ha lett volna akkor mobiltelefon, akkor több száz órányi anyagot forgatunk róla. De nem volt, így az utánunk következő évfolyamoknak el kellett hinniük bemondásra a legendát, amíg ők maguk meg nem tapasztalták.”
Mindenki ugyanazt a kazettát hallgatta (Fotó: Gettyimages)
Tudták, hogy piálunk
Balázs azért szerette az osztálykirándulásokat, mert ott még az osztály nagymenői is a jó formájukat hozták, és neki, aki évközben inkább népszerűtlen, mint népszerű tagja volt a közösségnek, ez nagyon jól jött.
„Anyám tudta, hogy mivel vehetem le úgy a lábukról a társaimat, hogy az még ne legyen visszatetsző. Minden kirándulásra egy nagy doboz cseresznyés piskótával indultam, és azt már a vonaton elosztogattam. Ha nincs piskóta, engem talán észre se vesznek. Alacsony, vézna gyerek voltam, meg se mertem szólítani se az osztály nagymenőit, se a lányokat. A süti miatt viszont a kirándulásokon mindig megerősítettem a helyem a bandában, és egész jól tartottam is a következő kirándulásokig. Hajlandó voltam részt venni a szerintünk titkos sörözésekben, később a pálinkázásban, amiről az érettségi banketten természetesen kiderült, hogy minden tanár tudott. Utolsó évben még hánytam is, az osztályfőnök meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e, én pedig próbáltam egyenesen menni, miközben válaszoltam. El se hiszem, hogy azt gondoltuk, hogy nem tudnak a piáról!”
Akinek ilyen melegítőfelsője volt, az diktálta a divatot (Gettyimages)
Régen minden jobb volt
Orsi úgy emlékszik, hogy közmegegyezés tárgya volt az osztályban, hogy gyűlölik a kirándulást, mert túrázni is kellett a napi egy kötelező múzeumlátogatás mellett. Visszaemlékezve és a fényképeket nézegetve viszont egyértelmű, hogy nagyon jól szórakoztak.
„Minden este volt tábortűz, közös énekléssel, amit nagyon élveztünk. Vittünk magnót, amiből torz hangon ordítottak az akkori slágerek: Duran-Duran, Alphaville, Első Emelet és Edda. A tanárok is egészen másként viselkedtek, mint bent az iskolában. De a legjobb az a puritánság volt a mai osztálykirándulásokkal összehasonlítva. Mindenki kolbászos vagy főtt tojásos szendvicset vitt az útra limonádéval, maximum citromos teával, a kiránduláson pedig farmerban vagy mackónadrágban voltunk.
Ehhez képest tavaly a lányom osztályában az egyik kislány szusival érkezett az útra, rendesen pálcikával ette a vonaton, nem akartam hinni a szememnek, amikor a fényképeket nézegettem. Hátizsák helyett húzós sminktáskát rángatnak maguk után, és az osztályfőnök meg sem meri próbálni összeterelni őket egy esti tábortűzre, mert mindegyik attól fél, hogy füstszagú lesz a haja. Ugyanúgy csak a telefonjaikat nyomkodják, mit itthon. Lehet, hogy a szülők hibája, nem tudom, de szomorú, hogy már a kirándulás sem lelkesíti őket. Nem is akarnak menni. Szomorú!”
A tábortűz még mindig hiányzik (Fotó: Gettyimages)
Saját magunkra főztünk
„Én egy kisvárosi gimnáziumba jártam, ahonnan csak a tíz percre lévő Bodrog-partra jártunk kirándulni – meséli Marci. – Harmadikban (most tizenegyedik osztály) mentünk csak messzebbre, akkor felutaztunk Budapestre. Mégis hatalmas élmény volt mindegyik kirándulás. A Bodrog-parton katonai sátrakat állítottak fel nekünk, egyet a fiúknak, egyet a lányoknak és egy harmadikat a tanároknak. Volt olyan év, amikor négy napig szakadt az eső, nem tudtunk tüzet rakni az ebédnek, ezért a szülők hoztak otthonról hideget enni. Máskor magunknak főztünk mindig, közben nagyokat úsztunk, kártyáztunk, beszélgettünk. Igazából semmi nem történt, mégis jól éreztük magunkat. Az egyetlen ami fontos volt nekünk, az a kornak megfelelő frizura, és azok a borzalmas, Jugoszláviából hozott, butikban vásárolt ruhák. Még most is szégyellem, ha előkerül egy korabeli fénykép, amin rajta vagyok.
Amikor viszont Pestre mentünk, nagyon felkészültünk. Emlékszem, vasalt ingben szálltam fel a vonatra, és egészen meg voltam hatódva a Keletitől amikor leszálltam a vonatról, pedig nem először jártam Budapesten. Elvittek minket egy fagyizóba, ahol vagy harmincféle fagyit árultak, este melegszendvicset vacsoráztunk, és három Duna-hídon is átsétáltunk. Már tizenöt éve Pesten élek, de még most is azt az elragadtatást érzem, amikor reggel munkába menet ráhajtok az Erzsébet hídra. Nem szűnt meg a varázs.”
Azóta is gyűlölöm a kirándulást
Réka osztályfőnöke civilben egy túraszakosztály vezetője volt, ezért minden hónapban kötelező túrákra vitte az osztályát egyik szombaton, de ez csak a bemelegítés volt a júniusi nagy osztálykiránduláshoz, ahol napi negyven kilométert gyalogoltak.
„Gyűlöltük, és én azóta is utálom az erdei kirándulásokat. Hatalmas csővázas hátizsákban cipeltük a négy napra való felszerelésünket, mindig hőség volt, szétcsíptek a szúnyogok, és fájt mindenem. Sovány kislány voltam, a régimódi csővázas zsákokon pedig pont derék magasságban volt egy cső, ami az első estére sebesre törte a derekam. De nem mertünk panaszkodni, mert a matektanár volt az osztályfőnökünk. Nálunk este nem volt semmiféle rendbontás, se piálás, se szex, örültünk, ha beestünk az ágyba, és aludhattunk. Harmincéves koromig nem voltam hajlandó túraösvényre lépni, most is csak a gyerekeim kedvéért teszem meg, de bőven elég napi maximum öt kilométer.”
