Az ilyen ebédszünetek sohase elég hosszúak, különösen, ha a rendező Balázs Zoltán, aki legszívesebben a nap huszonnégy órájában próbálna, és aki úgy őrzi a készülő előadást, mint a trappista szerzetesek a sajtkészítés titkát, nehogy kiszivárogjon valami…
– Balázs Zolival készítettem interjút tavasszal, ő akkor kezdett a Theomachiára készülni, és éppen nála voltam mielőtt ment önnel találkozni, hogy elmondja, visszafelé kell majd megtanulnia a szövege egy részét. Nagyon izgult, hogyan mondja el ezt, és ön mit fog szólni hozzá. Emlékszem, az előadás dramaturgjával, Góczán Judittal viccelődtek, hogy Zoli majd három lehetőséget ajánl fel önnek, amik közül választhat: tüzes karikán ugrál át, egész előadás alatt egy lavór langyos vízben ácsorog, vagy visszafelé tanulja meg a szöveget. A véletlen úgy hozta, hogy most megkérdezhetem, hogyan reagált a dologra?
– Nagyon csodálkoztam rajta, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez működni tud. De miután láttam Zoli egyik előadását, a Bolondok iskoláját, teljesen megbíztam benne. Úgy gondoltam, egy kísérletet megér. Elég sok időm ráment nyáron, két sort tudtam naponta megtanulni, aztán földhöz csaptam. De végül bevágtam, és most úgy tűnik, hogy működik. Úgyhogy Zolinak volt igaza, érdemes volt bajlódni vele.
– Mi ennek a funkciója az előadásban?
– A Weöres-darab elején Kronos világának barbár lakói magán- és mássalhangzókra bontva beszélnek, hangonként ejtik a szavakat. Nincs lelkük, nem lehetnek gondolataik, egy abszolút diktatúrában élnek. Az előadásban a szövegüket visszafelé mondják, ettől olyan mintha ómagyarul lenne. Amikor megszületik az új isten: Zeusz, lelket kapnak, és értelmet nyer az életük. Ekkor hangzik el az első mondat előrefele. Piciny isten vedd szívesen. Katartikus élmény ebben a nyelvi káoszban egy tiszta hang megszólalása. Amikor Kronos elveszíti a hatalmát, a világát, mindent, amije csak volt, barbár, elnyomott alattvalóihoz válik hasonlóvá, a kezdetekhez tér vissza. Úgy megyek el a világból Kronosként, hogy darabjaimra esek szét. Ez egyrészt fizikai megjelenésemben lesz látható: kitépem a hajam, és levetem az uralkodói mezt, csak egy halotti ing marad rajtam, és ott állok meztéllább, csatakosan. Én voltam Kronosban belül, én, az idős asszony, az én képemben távozik a világból a legyőzött isten. A szövegmondásom is szétesik. Szótagolva kezdek el beszélni, gu – ru – lok a m-i-n-d-e-s-é-g-b-e-n a mindenséget már magán és mássalhangzókra bontva mondom el, tehát teljesen lepusztulok és kimúlok a világból. Egy nagy diktátor, egy szörnyeteg távozik végső soron.
– Milyen az ön személyes viszonya a diktátorral, Kronosszal?
– Kénytelen vagyok szeretni, mert belőlem van. És ez nem csak kénytelenség, “rengeteg időt töltöttünk együtt”. Most már lassan két hónapja foglalkozunk a Theomachiával. Nekem nagyon bizarr volt a helyzetem, mert két darabot próbáltam egyszerre. A saját színházamban, a Pesti Magyar Színházban Huszka Jenő Bob hercegéből a királynőt, és mellette itt Kronost. Ez a két szerep a pályámnak két teljesen különböző rétege, más műfaj, más fajsúly. Boldog voltam, hogy ennyi mindennel tudok egyszerre foglalkozni. A Theomachia próbákat nagyon élveztem, mert nekem mindig nagy élmény tehetséges emberekkel együtt dolgozni. Zoli nagyon invenciózus, egészen különleges képe van a színházról, úgyhogy én akármilyen öreg vagyok, ilyen tehetséges kalandokba szívesen belemegyek, a végeredménytől függetlenül.
– Hogyan készül egy szerepre? A Kronosról való elképzelése megváltozott a próbák során?
– Soha nem hozott anyagból dolgozom, nem úgy kezdek el egy darabot próbálni, hogy már megcsináltam valamit, és abból használok fel, vagy dobok el dolgokat. Szinte újra tanulok beszélni minden figurához. Balázs Zoli nem diktátor, nem Kronos. Neki volt egy nagyon határozott elgondolása, de ha egy rendező ennyire erősen képzel el valamit, az a színésznek rengeteg szabadságot ad. Az ő cölöpjei mentén elindult az én fantáziám is, és közösen alakítottuk ki ezt a heroikus istenfigurát, ezt a kegyetlen diktátort. Demokrácia volt, nagyon benne vagyok én is. Eléggé széles skálán játszom. Vendégként a Madách Kamarában van egy másik férfi szerepem: Sulszkij herceg a Borisz Godunovban; játszom egy furcsa, amerikai figurát a Pesti Színház Rejtett játékokjában; a Magyar Színházban Bob herceg királynőjét; és egy különös francia nőt a Csütörtöki hölgyekben, aki egy életen át reménytelenül szerelmes a bátyjába. Félelmetesen frusztrált lény, nagyon szeretem. A Csütörtöki hölgyek egyébként egy abszolút kommersz darab, nagyon különbözik a többi előadástól, amikben szerepelek, bulvár, de elég mélyen játsszuk, legalábbis remélem, a közönség mindenesetre imádja. Ezeken kívül még játszom Gizella királynőt a Pozsgai Zsolt féle Boldog Asztrik küldetésében. Szóval rendkívül széles a skála, mindenhol másmilyennek kell lennem, nem engedhetem meg magamnak, hogy panelekből dolgozzak.
– Nem Kronos az első férfi szerepe, és nem is Sulszkij. Báthory Erzsi meséli egy interjúban, hogy gimnazista korukban egy színjátszókörbe jártak, és ön már ott is gyakran kapott férfiszerepeket?
– Felnőtt koromban nem játszottam férfit. Nadrágszerepet játszottam, például a diplomamunkám Shakespeare Ahogy tetszikjéből Rosalinda volt, aki férfiruhába bújva, nőként játszik férfit. De az, hogy igazi férfi szerepet adjon, Kovalik Balázsnak jutott először eszébe a Borisz Godunovban. Úgyhogy nem hiszem, hogy nemet kellene váltanom, itt valamifajta erőről, belső energiáról van szó, amit éreznek bennem a fiatal rendezők.
– Volt szó olyasmiről, hogy egy koturnuson fog állni, az előadás alatt. Ebből mi valósult meg?
– Elkészítették, de egy harminc centis koturnusra felállni – nekem harminchatos lábam van – olyan, mintha gólyalábakon kellene állnom egy óra ötven percig, úgyhogy ez reménytelennek bizonyult. Helyette egy kis emelvényen leszek. A mai próbán is már egy óra negyvenöt percet végigálltam, hogy kiderüljön, mennyire bírom, mert azért én már nem vagyok húszéves. Egy helyben, gyakorlatilag mozdulatlanul állok majdnem végig, szinte kővé mered a combom. Csak a darab végén, amikor a hajamat tépem, akkor emelem fel a kezemet. Kőkemény dolog, tessék kipróbálni!
– A hajtépés csak jelképes, vagy…
– Valódi. Van egy kopasz homlokú parókám, nagy fekete hajjal, azt tépdesem ki, amikor kétségbe esek, és veszni látom a világomat.
– Láttam a színlapon maszkkészítőt. Önnek lesz maszkja?
– Nekem erős maszkom van, olyan, mint egy japán szamuráj feje. Gombár Judit tervezte. Ez nem álarc, hanem erős smink. A ruhák is erősen keletiesek, a japán viselet stilizációi.
– Azt hallottam, hogy önnek két próbaruhája van: egy ezüstszínű és egy fekete. Ezeket erre a próbafolyamatra csináltatta?
– Nem csináltattam, van. De ezt honnan tudod?
– Hallottam.
BI: Hallottad? Igen, mert az egyik mindig mosásban van, nincs különösebb jelentősége. De most ez, ami rajtam van, ez egy harmadik, mert eddig egy próbateremben dolgoztunk, ahol nagyon meleg volt, de tegnap bejöttünk a vívóterembe, és itt kinyitottak ajtót, ablakot, és fáztam. Féltem az egészségemet, nehogy megbetegedjek a bemutatóra, úgyhogy most melegebb holmit vettem föl. Kronos nadrágban van, az ember igyekszik abban próbálni, és miután papucsban fogok állni, saját papucsot is hoztam, hogy körülbelül az előadás “komfortját” érezzem.
– Szereti Weöres Sándort? Van esetleg kedvenc verse tőle?
– Nagyon szeretem, és az utóbbi időben a Toccata a kedvencem. Ezt szívesen el is mondom, ha úgy alakul a helyzet, de sajnos mostanában nem nagyon vannak versmondó műsorok. Nekem az önálló estem annak idején ezzel fejeződött be. Ismered?
– Nem.
– Úgy kezdődik, hogy “…Ahogy öregszem, érezem, mint forr a múltba életem… és az a vége, hogy …őskezdet óta itt vagyok, de a lepkével meghalok.” Szép ugye?
– Valahogy a Theomachia világát idézi.
– Igen, talán benne van a Fiú születésével halálba menő isten, Kronos is. Meg hát persze személyesen is megérint.
– Kérdezhetek egy kicsit személyesebbet is? Önnek, ha jól tudom, nagyon bensőséges a lakásához fűződő viszonya.
– Évek munkája van benne. Végső soron két felnőtt ember került össze, a férjem, meg én. Én harminc voltam, ő harmincnégy. Semmink sem volt, a régi dolgainkat nem vittük magunkkal, csak az apróságokat, és minden tárgyhoz fűződik valami történet, emlék, ünnep, úgyhogy ránk hasonlít. Természetesen fotóst nem engedek be. Lakáskultúrában és hasonló újságokban én soha nem jelentem meg, és nem is fogok. Van egy olyan szférám, amit nem mutogatok.
– Mi a következő előadás, amiben játszani fog?
– Újra meghívtak a Madách Kamarába, McDonagh Leenane szépe című darabjába. Parti Nagy Lajos újrafordításában valószínűleg Piszkavas címen fog menni. Guelmino Sándor rendezi, januárban kezdjük próbálni. Egy hetven éves öregasszonyt játszom benne, akit a lánya agyonüt egy piszkavassal, úgyhogy mondom, változatos a paletta, hála istennek.
