Vlagyimir Gyemihov (1916-1998) szovjet orvos a szívsebészet és a szervátültetés egyik – ha nem is teljesen elfeledett, de utólag kissé mellőzött – úttörője és nagy innovátora volt a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben, éppen abban a korszakban, amikor a világ éppen kényelmesen berendezkedett egy hosszan tartó, és megjósolhatatlan végkimenetelű hidegháborúra. Ő volt az első, aki sikerrel végzett szív-, tüdő, valamint májtranszplantációt állatokon, és 1960-ban, ismét mindenki mást messze megelőzve írt vaskos monográfiát a témában. Christiaan Barnard, az első emberi szívátültetést (1967) levezénylő dél-afrikai sebészfőorvos a legnagyobb mentorának tekintette a nála mindössze hat évvel idősebb szovjet csodadoktort, 1997-ben meg egyenesen a szervátültetés atyjának nevezte, és ha ő mondja, akkor az valószínűleg így is van. Szóval Gyemihov valóban egy komoly, elismert sebész, illetve kutató volt, munkássága, forradalmi (mármint nem szovjet értelemben véve forradalmi) felfedezései pedig rendkívüli hatást gyakoroltak az orvostudomány fejlődésére.
Vlagyimir és asszisztense a szörnyű kísérlet előtt álló kutyákkal (Fotó: AFP)
Azonban felbecsülhetetlen érdemei ellenére a derék doktor megítélése már életében sem volt egyértelmű, még hazájában, a Szovjetunióban sem, és a neve ma már legtöbbször egy bizarr (sőt, laikus szemmel egészen vérfagyasztó) kísérletsorozattal kapcsolatban szokott előkerülni.
Ugyanis a rokonszenves külsejű, köztiszteletben álló Vlagyimir Gyemihov 1954 és 1968 között (bár az utóbbi évszámban nem vagyunk teljesen biztosak) olyan nekibuzdulással gyártotta a Szovjetunióban és az NDK-ban a kétfejű kutyaszörnyeket, mint valami teljesen megkergült kommunista Dr. Frankenstein – a világ pedig rémülettel vegyes csodálattal figyelte.
Vlagyimir Gyemihov és kísérleti alanya Grishka (Fotó: AFP)
A sebész összesen állítólag két vagy talán három tucat ilyen szerencsétlen teremtményt hegesztett össze a műhelyében, rendszerint egy nagyobb és egy kisebb termetű kóbor kutyából; a többségük persze csak néhány napig élt a műtét után, de akadt olyan példány, amelyik akár egy hónapig is húzta.
Gyemihov legismertebb kísérlete, amelynek során egy Shavka nevű, lazán kettébe hasított kiskutya mellső részét varrta hozzá Brodyaga, a németjuhász hátához, nem volt különösebben nagy siker – a kissé ógörög mitológiai asszociációkat keltő alany csupán négy napig maradt meg – viszont ezt a műtétet elég alaposan dokumentálta az amerikai LIFE magazin fotóriportere. Egyébként az altatásból felkeltett állat egyik feje sem okozott csalódást, hisz kifogástalanul működött a látásuk, a hallásuk, illetve a szaglásuk, és elégedetten lefetyelték az eléjük tett vizet – igaz, Shavka hiába ivott, mivel nem volt hozzácsatlakoztatva Brodyaga gyomrához, így aztán minden víz, amit magához vett, egy csövön keresztül távozott is belőle.
Vlagyimir Gyemihov szörnygyára (Fotó: AFP)
Gyemihov horrorisztikus műtéteiről készült részletes (mi több, viszolyogtatóan naturalisztikus) magyar nyelvű beszámolót csak egyet találtunk. Az Ország-Világban jelent meg 1964-ben, és feltétlenül érdemes beleolvasni, már ha bírjuk az ilyesmit gyomorral:
„A műtő falán elhelyezett óra 12.50-et mutatott, amikor a professzor az első vágást ejtette. Először a narkotizált nagyobbik kutya egyik veséjét távolította el, hogy a kiskutya fejet — átültetés után — a veséhez vezető főerek lássák majd el vérrel. Néhány begyakorlott mozdulat, s a vese eltávolításával fölszabadult erek különleges érvarrógépbe fűzve várták összekapcsolásukat a kiskutyafej főereivel. Ezután az ugyancsak elaltatott kiskutyára került a sor. Miután tüdejébe bevezették a mesterséges lélegeztető készülék gumicsövét, a professzor a hónalj magasságában felvágta a mellkast. Mintha az élet csodálatos misztériuma tárult volna fel előttem. A bordák védelmétől megfosztott tüdő, a minden dobbanásra meg-megremegő szív, a lüktető erek lenyűgöző látványt nyújtottak. A java azonban még hátra volt.
Fotó: Sovfoto/Universal Images Group via Getty Images
A hónaljban már csaknem kettémetszett állatot a nagyobbik kutya mellé fektették, majd a kiskutya fejébe vezető főereket is az érvarrógépbe fűzték. Drámai percek következtek. Az ereket ollóval átvágták, s az érvégeket az érvarró- készülék peremére húzták. A kiskutyafej vérellátása ezzel átmenetileg megszűnt, pillanatok alatt kellett tehát cselekedni. Ekkor azonban váratlan esemény történt. Az egyik érvég kicsúszott a készülékből, s az érből vastag sugárban lövellt a vér. Pánikszerű érzés fogott el. Ha nem sikerül időben megállítani a vérzést, a kiskutya pillanatok alatt elvérezhet. A professzor azonban nyugodt maradt. Az eret határozott mozdulattal elszorította, az érvéget ismét a varrógépbe fűzte. Ami ezután következett, a modern sebészeti technika csodája. Csupán egy kattanás hallatszott, s az érvarrókészülék már össze is kapcsolta az ereket. Ettől a pillanattól kezdve a kiskutyafej vérellátását már a juhászkutya vérkeringési rendszere biztosította.
— A kiskutyának most már nincs szüksége többé a tüdejére — jelentette ki a professzor —, vére már a nagyobbik kutya tüdejéből kapja az oxigént.
Egy erőteljes vágás, s a kiskutya tüdeje a hulladékedénybe került.
— Szívre sincs már szüksége — hallom újra a professzor hangját —, mivel a vérkeringést a nagyobbik kutya szíve biztosítja.
Egy mozdulat, a szív is a tálba hullott.
— Gyomorra, májra, vesére sincs már szüksége, vérét már a nagy kutya látja el tápanyagokkal.
Újabb vágás, s hónaljtól lefelé a tálba került-a kiskutya egész törzse.
A műtét után rövid idő alatt elpusztultak a transzplantáción átesett kutyák (Fotó: AFP)
S ekkor ott feküdt előttünk a testétől megfosztott kutyafej, amelyet a nagyobbik kutyával csupán két, rózsaszínű, lüktető ér kötött össze. Se szíve, se gyomra, se tüdeje nem volt már, de a két, alig nyolc-nyolc milliméter átmérőjű ér elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a fej — saját teste nélkül is — tovább éljen. Szinte megkövültén figyeltem a professzor kezében nyugvó kiskutya-fejet. Füle rebegett, pupillája az erős fény hatására összehúzódott, fogait — ki tudná, mély narkózisában miről álmodott éppen? — dühösen vicsorgatta. A kutyafej vitathatatlanul élt. Eddig ismeretlen érzések, gondolatok kavarogtak bennem. Hát ennyiből állna az egész? Lehetséges volna?…
A professzor, mintha csak kitalálta volna gondolataimat, mosolygott.
A műtét befejező részét már az asszisztensek végezték. A kiskutya nyelőcsövét kivezették a hordozó kutya oldalára, nehogy a nyál a testüregbe folyjon. A fejet, a nagykutya hátán vágott nyílásban, varrással rögzítették, a sebszéleket fertőtlenítették, majd egy jókora adag penicillin injekcióval véget is ért a műtét. Az óra 17.07-et mutatott. A műtét négy óra tizenhét percet vett igénybe.
… Egy hét múlva meglátogattam a kutyát (vagy talán inkább kutyákat? Úgy látszik, meg kell tanulnunk új kategóriákban gondolkozni!) A hordozó kutya és a hátán meredező kiskutyafej változatlanul — élt. A nagy kutya időnként csodálkozva hátra-hátra nézett, kéretlen útitársát azonban nem bántotta. A kiskutya-fej pedig… nos, erről talán érdemes részletesebben is beszámolni.
Pontosan ilyennek képzeltük a Szovjetuniót (fotó: Getty Images)
Még 1960 májusában, a Gyemihov-féle kísérletekről szóló első beszámolónkban arról írtunk, hogy az átültetett kutyafej megtartja eredeti jellembeli tulajdonságait, a harapós kutya feje például harapós marad. Nem sokkal később Miskolcon egy orvos olvasónk kifogásolta: miért közlünk »ilyen képtelenségeket?« Azóta meg is feledkeztem az esetről, amikor azonban most gyanútlanul meg akartam simogatni a kiskutyafejet, ez váratlanul a kezemhez kapott. A professzor elnézést kért: elfelejtett figyelmeztetni, hogy ez a kutyafej — harapós. Egy óvatlan pillanatban már az ápolót is megsebesítette…
Az átültetett fej azonban még más meglepetésekkel is szolgált. Füttyszóra a fülét hegyezte, a szobában járókelőket tekintetével követte. Csupán ugatni nem tudott — bár tátogatta a száját —, mivel tüdő hiányában nem tudta rezgésbe hozni hangszálait. A legérdekesebb azonban az volt, hogy táplálkozási reflexei is megmaradtak, s amikor ételt tettek eléje, nyomban megindul nyálképződése. Élelemre, már nem volt szüksége, hiszen gyomra sem volt, az étel megpillantása azonban működésbe hozta nyálmirigyeit.”
Noha azt egy pillanatig sem vonjuk kétségbe, hogy alapvetően az emberiség üdvét szolgálták ezek a kísérletek, azért megnyugtató, hogy manapság már senki nem csinál ilyesmit. Vagy legalábbis reméljük.
