“Bak: Óriási önfegyelemre van szüksége ahhoz, hogy veszekedések nélkül oldjon meg bizonyos találkozásokat. Talán egyszerűbb lenne az élet, ha az egyedüllétet választaná, vagy ha csak olyanokkal érintkezne, akik soha nem mondanak ellent. Mégse válassza ezt a könnyebbnek látszó utat! Inkább fogadja el a kommunikációs kihívásokat, és próbálja meg türelmesen végighallgatni azokat a véleményeket, amelyekkel nem ért egyet!
Horoszkóp a Nők Lapjában, 11. szám
Szakad a hó, bele a nyakamba, amint a parkon át az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet a Lipót felé tartok. A lámpák fényében és a kavargó zuhatagban sárgán dereng az épület hatalmas tömbje. Egy hosszú nap végén, este nyolc körül lépek be az ajtón, a portás eligazít, majd a kongóan üres és hideg folyosókon megkeresem Csernus szobáját. Elolvastam a könyvét meg vagy öt újságcikket, és megnéztem a műsorát. A zsigereimben érzem, hogy szét fog szedni, és belenéz a fejembe.
Bekopogok, az ajtó nyílik, és a szűk résen kinéz a doktor. Kis türelmet! mondja, így lehuppanok a folyosón egy székre, és bámulom a sárgafoltos lepedővel letakart kartonokat, a kávébarna fatapétával bevont hűtőszekrényt, és számolom a padló repedéseit. Amikor betege hazaindul, Csernus behív a szobájába. Csak a számítógép képernyője villódzik, és egy asztali lámpa világít. Azonnal bekapcsolom a magnót, és belekezdünk.
Ahogy bejöttem, egy kicsit félelmetesnek találtam az intézetet. Maga jól érzi itt magát?
Igen. Ez egy impozáns épület, fákkal, kerttel. De a Lipót a mai világban a stigmatizáció, a megbélyegzés jelképe. A mai kor embere, bizony, nagyon fél attól, amit nem ismer. Amikor ballag felfelé, és ijedten nézi a nagy, sárga falakat, a saját félelmei öltenek testet.
Arra gondol, hogy saját magamtól ijedtem meg?
Persze. Miért, tiszta a lelkiismerete?
Sose az.
Na látja. A félelemben benne van a rengeteg öntudatlan, vagy tudatosan elkövetett kudarc sorozata. Tisztázatlan ügyek másokkal és önmagunkkal szemben. Erre jön még sok minden, amit hallott a Lipótmezőről, és ettől kész lesz.
Lazítás nélkül
A doktor fáradtnak tűnik, halkan szól, és mintha kissé unná is a beszélgetést.
Nagy melóval telik egy napom. Megállás nélkül dolgozom, akár tíz-tizenkét órát. Kórrajzokat írok, zárójelentéseket készítek, beszélgetek a betegekkel, csoportos terápiát tartok mindez irtózatos koncentrációt igényel. De abban a pillanatban, ahogy bezárom az ajtót, vége van a napnak. Nem viszem magammal a munkát és a problémákat.
Kezdőként hazavitte?
Persze. Álmodtam is vele, sőt, voltak rémálmaim is. A testi tünetekről már szapora szívverés nem is érdemes beszélni. Mindezt a stressz és a feszültség okozta.
Szokott nevetni?
Természetesen vannak derűs percek is, de azért erre a helyre nem ez a jellemző. Adott helyzetekben használom a cinikus nevetést. Ez egyfajta védekezési mód, vagy pedig akkor segít, ha elakadunk. De óvatosnak kell lenni: egy rosszul elejtett mondattal nagyon bele lehet gázolni valakinek a lelkébe. Ezzel a beteg elveszítheti a bennem való bizalmát. Itt nem lehet lazítani, mert soha nem lehet tudni, mi lesz. Egy látszólag nagyon stabil ember is egyik pillanatról a másikra krízisbe kerülhet.
Mi van a maga kríziseivel? Emlékszik az első találkozására a droggal?
Amszterdamban történt. Szerintem bárki, aki elmegy oda, és átéli a város felfokozott hangulatát, a vöröslámpás negyed forgatagát, nyitottabbá válik a kábítószerre. De a holland modell ahol szemet hunynak a könnyűdrogok terjesztése felett a holland személyiség-szerkezetre való. Nem pedig a magyarra, ahol az emberek mentálhigiénés színvonala az átlag alatt van.
Nagy a baj?
Igen. Nagy az önmagunkkal szembeni tudatlanság, és rettenetesen becsapjuk magunkat. Az önbecsapás feltételez egy látszat-egyensúlyt. Ez egy ideig tartható, amíg az ember aránylag fiatal. Aztán az irtózatos tempó kinyírja a látszat-egyensúlyt. Akkor az emberek borulnak. Általában már jóval harminc év alatt elkezdenek szétesni. Maga hány éves?
Harminc.
És mióta érzi szarul magát a bőrében?
