„Jaj Fefe, nem vagyok hülye, a petefészkemet vették ki, nem az agyamat”
– leplezi le a férjét Maria Vasquez, amikor a társa megpróbálja jobb színben feltüntetni a nő állapotát. Ekkor Maria már túl van egy drasztikus műtéten, több kemoterápián, a kórházi ágyon ülve elérkeztek ahhoz a pillanathoz, amikor már nincs helye a maszatolásnak, a jó szándékú hazudozásnak. A betegek egyébként a legtöbb esetben tudják, érzik, hol járnak a betegségükben, ezért felesleges nekik hazudni. Marie nyersen ki is mondja, hogy egy végstádiumos rákbetegek utálják, ha azt mondják nekik, minden rendben lesz velük:
„Ezt olyan egy rákosnak hallani, mint egy sivatagba indulóval közölni, hogy a legvégén egy oázis várja”
– mondja a nő, a Jegyzetek a fiamnak című argentin filmdrámában, ami valószínűleg nem a legnépszerűbb tartalom lesz a Neflixen, hiszen a haldoklás pont az a téma, amit a mai ember inkább nagy ívben elkerül.
Fotó: Heather McManamy / Facebook
Pedig minél inkább misztifikáljuk, tabusítjuk a halált, annál inkább eltávolítjuk magunktól azt, aki haldoklik. Ráadásul elveszítjük a búcsú visszahozhatatlan lehetőségét, amely az élet utolsó nagy ajándéka mind a távozó, mind az itt maradtak számára.
A elköszönés mikéntjéről, az elváláshoz vezető útról, és a halál elfogadásáról szól a Jegyzetek a fiamhoz, amely megtörtént eseményeket dolgoz fel: egy rákbeteg édesanya utolsó heteit mutatja be.
Erős jelenettel indul a film: az orvos leül a férjjel őszintén beszélni, elmondja neki, hogy nem tud több rákellenes gyógyszert adni Mariának, mivel a nő szervezete túlságosan legyengült, a tumor pedig ehhez képest nagyon agresszíven növekszik. „Akkor nincs mit tenni a betegséggel?” – kérdezi a megtört férj, mire az orvos azt válaszolja: „Dehogynem, enyhíthetjük például a fájdalmát. Az fontos. Mellette lehetünk, az is nagyon fontos” – mondja ki azokat a mondatokat, amelyeket senki nem akar hallani, mégis elengedhetetlenek ahhoz, hogy a betegek méltó módon, megnyugodva, békében tudjanak meghalni.
„Ezekben az esetekben két dolgot tartok szem előtt: hogy a beteg ne szenvedjen, és hogy minél hamarabb hazamehessen. Mindig jobb otthon nekik, a saját környezetükben, a szeretteikkel körbevéve” – folytatja az orvos, és ezzel aláhúzza azt a tényt, amiről manapság szintén keveset beszélünk, hogy mint dédnagyanyáink korában, ma is az lenne az ideális, ha a betegek (persze a megfelelő egészségügyi segítséggel megtámogatva) a saját otthonukban tudnának meghalni. Nagyobb spoilereket mellőzve: Maria végül terminális (vagy más néven palliatív) szedációt követően a kórházban, de szerettei körében tér örök nyugalomra. A módszer az éberségi szintet csökkentő gyógyszerek ellenőrzött alkalmazását jelenti olyan helyzetekben, amikor egyéb kezelésekkel nem lehet megfelelően kontrollálni a beteg fájdalmait, így a páciens az utolsó napjait álomban, felesleges szenvedés nélkül tölti. Ez az eljárás nem számít eutanáziának, hiszen csak a fájdalommentességhez és nem a halálhoz segíti a beteget, ezért több országban legális, nálunk sajnos azonban még intézményi keretek között sem elérhető. A filmbeli Maria ragaszkodik a terminális szedációhoz, szeretné, ha méltóságát megőrizve, a lehető legkevesebb szenvedés árán tudná itt hagyni a földi életét. Ezzel a férje is egyetért, és mindent megtesz azért, hogy a kórház vezetősége rábólintson az eljárásra.
Maria ez idő alatt nem hagyja el magát, állapotáról nyíltan posztol a közösségi médiában.
Merüljek el az önsajnálatban? Inkább nyomom a rákos műsort a Twitteren
– írja az egyik posztjában, majd hozzáteszi, hogy igazából folyamatosan rosszul érzi magát, olyan ez az állapot, mint egy sikersorozat, csak pont fordítva. Maria bejegyzéseire felfigyel a média is, cikkeket írnak róla, bár ezekben a narratíva főleg az, hogy keményen harcol az életéért. Aztán egyszer élőben is interjúznak vele, és ekkor, mindenki megdöbbenésére őszintén beszél arról, hogy már csak hetei vannak hátra. Arról is beszámol, hogy a négyéves gyermeke, Tomy tudja, hogy mi a helyzet, és azzal is tisztában van, hogy hamarosan nem lesz vele az édesanyja. Mármint fizikálisan, ugyanis a fiatal nő jegyzeteket, leveleket ír Tomynak, a halála utáni időszakra. Mindez pedig a valóságban is így történt.
A film alaptörténete ugyanis igaz
Az igazi főszereplő Heather McManamy, egy McFarland állambeli nő, aki mellrákban halt meg 2015-ben. Amikor Heather megtudta, hogy élete hamarosan véget ér, Mariához hasonlóan ő is leveleket, borítékokba rejtett üzeneteket kezdett el írni a barátainak és családtagjainak, hogy elbúcsúzzon a szeretteitől és segítsen nekik megbékélni a halálával. A legtöbb levelet kislányának, Briannának írta, aki ekkor csak négyéves volt.
Heather úgy tervezte, hogy ezek a levelek végigkísérik majd Briannát a felcseperedése során, és a személyes üzenetek révén kicsit olyan lesz így neki, mintha vele lenne az édesanyja. Levelet írt a szürke hétköznapokra, az első iskolai napjára, a tizenhatodik születésnapjára, az esküvőjére, egyszóval minden olyan fontosabb és kevésbé fontos napra, amikor a legtöbb ember számára szükség lehet az anyja közelségére.
A levelek írása mellett a Facebookján is aktív maradt, nyíltan és a tőle megszokott humorral tudósított élete utolsó időszakának mindennapjairól. Sok rákbeteggel ellentétben nemcsak a harcáról mesélt a nyilvánosságnak, hanem arról is, ami azután következik, amikor az orvostudomány szaktekintélyei széttárják karjukat, vagy amikor a test egyszerűen nem bírja tovább a kezelésekkel járó megpróbáltatásokat.
A legtöbb betegséggel harcoló Facebook-oldala ilyenkor elcsendesedik, mert vagy nincs erejük már írni többet, vagy mert félnek attól, mit gondol majd róluk a tágabb környezet, ha kimondják: elég volt, nem harcolnak tovább. Mi lesz, ha mások azt gondolják, feladták?
Heathert nem érdekelték ezek a képzelt vagy valós társadalmi elvárások, az érdeklődő üzenetekre reagálva őszintén beszámolt az állapotáról, és elmondta, amivel valószínűleg sok ismerőse, követője nem akart szembesülni, hogy ezentúl palliatív ellátásban fog részesülni. Elmagyarázta posztjában, hogy az orvosok leállnak a rákellenes gyógyszerek alkalmazásával, és ezentúl arra koncentrálnak, hogy fájdalmak nélkül tölthesse el hátramaradt idejét.
„2,5 év kemoterápia után a testem egyszerűen nem bírja azt, amit korábban. És mi értelme lenne ennek az állapotnak, ha nem élvezhetem a legfontosabbat: a családommal töltött időt?”
– írta 2015. december elején, nem sokkal a halála előtt. Ezt követően még többször hírt adott magáról, állapotáról, megmutatva, hogy a haldoklás folyamata nem feltétlenül nettó szenvedés, és hogy a beteg számára felszabadító, ha a környezete előtt nem kell szerepet játszania, hanem beszélhet mindarról, ami a saját halála kapcsán foglalkoztatja. Ebben a videóban például az állapotáról, a levelekről, gyermeke és férje jövőjéről beszél, amikor ő már nem lesz közöttük.
Marie mindeközben nemcsak a kislányának, hanem a barátainak is üzeneteket hagyott hátra, halála után nem sokkal, kérésére férje tette közzé az egyik korábban megírt jegyzetét, amely így kezdődik:
„Tehát … Van néhány jó és rossz hírem. A rossz hír nyilvánvalóan az, hogy halott vagyok. Jó hír, hogy ha ezt olvasod, te egészen biztosan nem vagy az (hacsak nincs wifi a túlvilágon). Igen, ez szar, de nagyon örülök annak, hogy szeretettel, örömmel és csodálatos barátokkal teli életet élhettem.” Hosszú búcsúüzenetében Marie leírja azt is, mennyire szerencsésnek tartja magát, amiért őszintén mondhatja azt, hogy nem bánt meg semmit, hogy csodálatos ajándékként élte meg a közös gyermekük születését, és neki is fájdalmas a búcsúzás, de mindennél jobban bántja, hogy a halálával fájdalmat okoz a két legszeretettebb embernek, miközben az utolsó dolog, amit valaha tenne, az az, hogy szomorúvá tegye őket.
Remélem, hogy idővel tudsz rám majd mosolyogva és nevetve gondolni – lélegzetelállító életet éltünk.
– olvashatók a mellbevágó mondatok. A búcsúüzenetben még többek között arról ír, hogy minden barátjának hosszú, boldog, egészséges életet kíván, arra kéri őket, hogy becsüljék meg a törékeny életet, és ne felejtsék el soha, hogy minden nap számít.
A férj, Jeff a mai napig kommunikál a neje Facebook-oldalán. Életben tartja emlékét, valamint az összes hátrahagyott levelét és üzenetét kiadta egy könyvben, Cards for Brianna: A Mom’s Messages of Living, Laughing, and Loving as Time Is Running Out címmel.
Jeff szerepét fontos megemlíteni, sőt kiemelni akár a film, akár a megtörtént események kontextusában, hiszen követendő példa arra, hogyan érdemes, kell viselkedni egy ilyen nehéz helyzetben a távozni készülő szerettünkkel: támogató, szeretetteljes, őszinte módon, nem eltagadva a tényt, hogy a halál hamarosan bekövetkezik.
Kiemelt kép: Facebook
