Család

„Az emberek pontosan érzik, mikor van közel a halál”

A súlyos hírek együttérző közlésére gyakran nincs idő ma a kórházakban, főleg, hogy néha a személyzet is a talpon maradásért küzd. A halál kérdését eltoljuk magunktól és az ellátórendszer sem tud ennek kezelésében segíteni - László Zsófia egészségpszichológussal beszélgettünk.

Ma a kórházakban sok beteg és hozzátartozó érzi úgy, hogy nem kap megfelelő tájékoztatást az állapotáról és a rossz híreket is érzelemmentesen közlik vele. Mi lehet ennek az oka?

A betegséggel, halállal kapcsolatos élethelyzetek, a kórházi körülmények a legerősebb szorongásokat, félelmeket előhívó szituációk. Ahhoz, hogy egy segítő foglalkozású ember, például egy orvos a lehető legjobban tudjon ilyenkor kommunikálni, idő, energia és empátiás készség kell az összehangolódáshoz. Ez utóbbira az orvosképzésben nagyon kevés hangsúly kerül. Bár vannak orvosi kommunikációs kurzusok, de azt például, hogy mit jelent az a transz-szerű állapot, amibe a súlyos életvégi kérdések esetén akár az intenzív osztályon, akár máshol, a halálhoz közel, majdnem mindenki – beteg és hozzátartozó egyaránt – belekerül, nem feltétlenül tanítják. Pedig ilyenkor megváltozik a gondolkodás és a racionális orvosi nyelvezet gyakran egyáltalán nem hatékony. Az empatikus kapcsolódásra pedig gyakran a túlterheltség, feszített munkatempó, kimerült testi-lelki energiák miatt nincs lehetőség.

Igen, de sokszor azt sem kapják meg, hogy megérintik a karjukat és a nevükön szólítják őket.

Sajnos, pedig ez jó lenne. A páciensnek vészhelyzetben nem egy hosszú diagnózisra van szüksége, hanem arra, hogy megmondják, most kórházban van és beteg, de van segítsége. Le kell horgonyozni őt a pillanatban, és nemcsak őt, hanem a családját is, amelyik gyakran nagyobb pánikban van, mint maga a beteg. Ilyenkor az orvos esetleg el tudja mondani azt, amit a protokoll szerint kell: a leletek eredményét, az alkalmazott terápiát, satöbbi. Mást pedig gyakran nem mond, mert azt meg nem tanulja, nincs rá ideje, vagy, úgy érzi, hogy nem dolga. Nagy a nyomás is rajta, mert igazából mindenki tudni szeretné, hogy Mari nénivel egész pontosan mi lesz, és ezt valójában ő sem tudja. Én többek között fontos feladatomnak tartom támogatni az együttműködő felek kommunikációjának hatékonyságát.

Az emberek pontosan érzik, mikor jön a halál

Része vagyok a rendszernek, így ők is könnyebben válnak nyitottá a pszichológiai szempontokra (Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images)

Te konkrétan hogy tudod ezt megsegíteni egészségpszichológusként?

Mivel azok a betegek, akikkel foglalkozom  – korábban intenzív osztályon, most koponyasérültek korai rehabilitációs osztályán – súlyos állapotúak, így a pszichológusi munka nagyrészt a betegágy mellett zajlik. Egy légtérben dolgozom a team tagjaival: ápolókkal, orvosokkal, gyógytornászokkal, és sokszor éppen ez teszi lehetővé a valódi kapcsolódást: része vagyok a rendszernek, és ők is könnyebben válnak nyitottá a pszichológiai szempontokra. Van úgy, hogy az orvos kérésére részt veszek a hozzátartozóval való megbeszélésen, vagy hozzám irányítja őket. Fontosnak tartom, hogy a szomatikus orvoslásban is megjelenjen az a szemlélet, hogy nem csak teste és adatai vannak egy betegnek, hanem érzelmei, gondolatai is, és az nagyon hat a fizikai állapotára. Ezekről érdemes beszélni az orvosokkal és az ápolókkal, gyakran a betegágy mellett, vagy a folyosón, hiszen nincs külön idő még hosszú tanácskozásokra.

Az orvosok hogy reagálnak a munkádra?

Értékelik. Akkor pedig különösen, amikor ez nekik is segítség, mert a beteg a beszélgetések következtében együttműködőbb, kezelhetőbb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lesz. Az a célom, hogy összekössem őket. Az orvosnak, ápolónak, terapeutának információkat tudok átadni, ami segítheti a munkájukat – Mi az, ami hiányzik a betegnek? Mi az, amit nem tud, amit nem ért? Milyen testi-lelki fájdalmai vannak éppen? Nyilván ezt nagyon diszkréten kezelve, hiszen a beteg titkait, a szükségesnél személyesebb információkat nem adom tovább.

Végül is terápiát tartasz nekik?

Nem elsősorban, de gyakran pszichoterápiás folyamatok is ki tudnak alakulni. Ha valaki több hónapot tölt mondjuk a kórházi osztályon, és igényli, illetve indokolt, ki tud bontakozni egy mélyebb lelki munka is. De ez nem úgy induló pszichoterápia, mint amikor valaki bemegy egy pszichoterápiás rendelőbe a lelki problémájával. Ha kifejezhetővé válnak az érzelmek, aggodalmak, félelmek, az mindig felszabadítja az immunrendszert is, és a gyógyulást segíti. Nem cél mindennek a mélyére ásni, nem provokálunk felismeréseket és nem akarjuk feltárni az összes konfliktust az életében. 

László Zsófia

László Zsófia (Fotó: magánarchívum)

Akik az intenzíven és a rehabilitáción vannak, mindannyian egy életfordító eseményen lehetnek túl, élet-halál között lebegnek vagy lebegtek. Ez nyilván hatalmas sokk is. Ezt az élményt hogy lehet pozitív irányba fordítani?

Úgy, hogy tudatosulnak és átélhetővé, megoszthatóvá válnak a fájdalmak, nehéz érzések, és éppen emiatt nagyobb eséllyel jelennek meg a pozitívak is. A pszichológusi jelenlétnek többek közt az is célja, hogy a poszttraumás stresszzavart (PTSD) megelőzzük, vagy kezeljük. Ha a beteg – amennyire lehet – felfogja és tudja, hogy mi történik vele, nagyobb eséllyel tud részt venni a saját gyógyulásának folyamatában. A folyamat még úgynevezett „poszttraumás növekedést” is hozhat, ami abban áll, hogy az ember értelmet ad a szenvedésének, és megváltozva, de bizonyos új szempontok alapján jól jön ki abból, hogy valamivel megküzdött, ami által növekedett az énereje. A pozitív szuggesztív kommunikáció és szemlélet, amit a gyógyítómunka során az intenzív osztályon, vagy egyéb kritikus helyzetekben használunk, nem azt jelenti, hogy a betegnek azt mondjuk, hogy minden szuper és rózsaszínű, nincs miért aggódni. Az intenzív osztályos lét súlyosságát elismerve a krízisszituációnak azt az aspektusát hangsúlyozzuk, ami akkor a leginkább segíthet neki, ami a biztonságát helyezi középpontba, és csakis olyat mondjunk, ami igaz. Például: kórházban van, biztonságban van, olyan emberek gondoskodnak róla, akik tudják, hogyan lehet ilyen helyzetben a legjobban segíteni. Kollégánőm, Kelemen-Szilágyi Adrienn vezetésével erre vonatkozóan olyan hatásvizsgálatokat is végeztünk, melyek statisztikai úton is bizonyították, hogy intenzívterápiás folyamatban a pozitív szuggesztiókon alapuló pszichés betegvezetés napokkal rövidíti le a lélegeztetést és az osztályon való tartózkodás idejét is.

De azért ez ma már néha kétséges. Már hogy a kórházakban tényleg jó helyen van-e az ember…

Arra nagyon kell figyelni, hogy hiteles szavakat tudjunk mondani. Fontos, hogy mindig olyat állítsunk, ami abban a konkrét helyzetben igaz. Az, hogy valaki intenzív osztályon van, mindenképpen azt jelenti, hogy nagyon jó eszközök állnak rendelkezésre arra, hogy a gyógyulását segítsék és azok a szakemberek, akik ott vannak, esetleges nehéz körülmények közt is mindent megtesznek, hogy ő a lehető legjobban legyen. Nincs olyan helyzet, amiben ne lenne valami jó is.

Kívülről nézve az intenzív osztályt, az tűnik nehéznek, hogy a beteg naponta alig láthatja a családját. Ezen nem kellene változtatni?

Igen, ez nehéz kérdés. Most olyan osztályon dolgozom, ami az intenzív terápia után következik a gyógyulás során. Itt a látogatási idő már napi 3-4 óra, a betegek állapota már egy sokkal aktívabb együttműködést tesz lehetővé a hozzátartozókkal. Az intenzíven viszont eleinte a beteg többnyire altatásban van, egyéni tudatállapot és gyógyszermennyiség függvénye, hogy mit és mennyit érzékel a külvilágból, de a vele történteket valamiképpen átéli. De a krízis helyzetben lévő beteg tudata, gondolkodása, időérzéke nagyon más, mint normál tudatállapotban. A logikus, racionális gondolkodás nehezen megy neki, de az érzelmi információkra fokozottan érzékennyé válik, a figyelmi kapacitása viszont szűk. Szüksége van a biztonságos, de ingerszegény környezetre, hogy a szervezete pihenhessen és minden energiáját a gyógyulásra fordíthassa. A tudatállapot mellett a fizikai állapot meg pláne olyan, hogy minden mozzanat nagyon fárasztó, gyakran fájdalmas és energiát kell gyűjteni hozzá. A hozzátartozó jelenléte is ezt kell, hogy szolgálja. Valakinek kevésnek tűnik a napi egy óra, más a negyedét is alig tudja a jelenlétével kitölteni. Én annak a pártján lennék, hogy amikor a szakszerű és igen sűrű orvosi-, ápolási ellátást nem akadályozza, ülhessen ott egy hozzátartozó, aki simogatja, fogja a kezét, olykor beszél hozzá. Az együtt töltött idő minősége számít, és nem a mennyisége.

Tanulják-e az orvosok, hogyan kell rossz hírt közölni?

Tanulják-e az orvosok, hogyan kell rossz hírt közölni? (Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images)

Iszonyú nehéz azért egy intenzív vagy végstádiumos helyzetben odaülni és támogatni valakit. Ez komoly lelki próbatétel mindenkinek.

Ezek az élet legnehezebb helyzetei és nem tudhatjuk, közben ki mit él át. Gyakran olyan elárasztó és bénító, hogy a hozzátartozó az ágytól távol áll egymagában a kórteremben, a beteghez odalépni sem tud, vagy nem mer. Ilyenkor van, hogy csatlakozom pár percre és bátorítom, hogy beszéljen hozzá, simogassa, valami biztosan eléri őt. De persze nagyon nehéz neki is.

A végső kísérésnek meg nálunk nincs nagyon kultúrája, mert elidegenedtünk a haláltól. Pedig nem kell mindenkinek lélegeztető gépen meghalnia, de akkor is kevesen fogadnák szívesen az otthonukban a halált, vagy a szerettük halálát. Ma sajnálatos módon egyre inkább távol kerülünk a méltóságos halál és a szeretteinktől való meghitt végső búcsúvétel lehetőségétől. A „haláltabu” korszakában az élet az orvosi beavatkozások következtében meghosszabbíthatóvá vált, tehát védeni tudjuk azt, ugyanakkor a betegek végül gyakran a kórházban, szeretteiktől távol fejezik be az életüket. Ahogy a kórház falai közé került a haldoklás és a halál, egyre inkább eltűnt annak egyéni, személyes minősége. Emiatt egyre félelmetesebbé vált, a haldoklással és a halállal kapcsolatos gyászt és negatív érzéseket elhárítjuk, és ezzel gyakran együtt jár a haldoklóval szembeni őszintétlenség is. Ez konkrétan azt jelenti, hogy nem engedjük meg a nagymamánknak, hogy azt mondja, „én már nem élek sokáig”. Ez az ördögi kör még inkább ellehetetleníti a szembenézést és a felkészülés esélyét. Szerencsére az utóbbi évtizedekben a társadalomban tudatosulni kezd ez a probléma, elindultak a hospice-programok, lassanként integrálódva az egészségügybe.

Hogy bírja a személyzet ezt a rengeteg veszteséget? Úgy tűnik, ezt végül mégiscsak nekik kell kezelni valahogyan…

Úgy, hogy gyakori a kiégés. Ez óriási pszichés teher az ápolóknak is, de ők sem kapnak ehhez megfelelő segítséget, képzést, pedig szükségét érzik. Emellett a nehéz lelkiállapotban lévő pácienseket nem ritkán nyugtató-, altatószerekkel „kezelik”, jobb, ennél még emberségesebb segítő eszközök híján. Egyelőre ez a kézenfekvő módszer a beteg – és közvetett módon egyben az ápoló, gyógyító személyzet – szorongásának csökkentésére. Az orvosok és ápolók között sokan vannak, akik ösztönös, mély empátiával rendelkeznek, hiszen éppen ezért választották ezt a hivatást, csak nem tanították meg nekik, hogyan bánjanak az érzelmeikkel úgy, hogy az védje őket. Mivel viszont erre esetleg nincs megfelelő mértékű tudatosságuk, a rendszer nagyon hamar betelik, hiszen nem vagyunk képesek feldolgozni azokat az érzéseket, amelyeknek nem vagyunk tudatában, pláne ha kevés a pihenőidőnk. Ebből származik a kiégés. Ma már szerencsére a nővérképzésben és például a mentőmotoros orvosképzésben is egyre több szó esik ezekről a jelenségekről, ez remélhetőleg idővel még több figyelmet kap majd.

A betegség híre egy dolog, az orvosoknak a gyászhírek közlése is nehezen megy.

Úgy tudom, arról van egy olyan protokoll, amelyik azt mondja, hogy egyrészt azt mindig az orvosnak kell közölni, másrészt egyszerűen, tömören kell megfogalmazni. A közlésnek tartalmaznia kell azt a szót, hogy „meghalt”, akármilyen kegyetlenül is hangzik elsőre. Ennek az az oka, hogy a hozzátartozó realitásérzéke ilyenkor teljesen megváltozik. Nem érti azt, hogy „elment”, „elaludt”, „eltávozott”. Az pedig az orvostól függ, hogy mennyire tud jelen lenni a hír közlésekor. Nekünk minden esetben azon kell dolgoznunk, hogy a hozzátartozónak lelki támaszt szervezzünk. Ne akarja egyedül megtartani azt, ami éppen túl nehéz. Arra van alkalmam, hogy részvéttel jelen legyek és abban megsegítsem, hogy kérjen segítséget. Ez ilyenkor azt jelenti, hogy keressük ki azt a számot, akit most fel tud hívni, és azt a személyt, aki érte jön.

Amúgy pedig, ami a súlyos betegség közlésének nehézségét illeti, én nem annak voltam sokszor tanúja, hogy nem mondják el, hanem annak, hogy az orvosok a lehető legrosszabb potenciális kimenetelre készítik fel a hozzátartozókat. A reménykeltést nagyon felelőtlen viselkedésnek tartják.

Azt szeretnék, hogy készüljenek fel a legrosszabbra?

Igen, és ezzel magukat is védik, mert a betegek és hozzátartozók sokszor túlzott reményeket táplálnak irányukban, nagyhatalmú megmentőként tekintenek rájuk, ennek pedig nem akarnak és nem tudnak megfelelni. Ezeket a projekciókat nagyon nehéz kezelni.

Tanulják-e az orvosok, hogyan kell rossz hírt közölni?

Az emberek pontosan érzik, mikor jön a halál (Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images)

Olyat is hallottam már kórházban, hogy nem mondják meg valakinek, hogy haldoklik, mert akkor föladja a reményt…

Ilyen is van. Nekem egyébként az a tapasztalatom, hogy a haldoklók valahogy tudják, mi következik. Az emberek pontosan érzik, mikor van közel a halál.

De ezt a betegek is nagyon ritkán tematizálják.

Igen, ezt a kórházi körülmények sem segítik és a tabusítás sem. És azért is lehet, mert nagyon ritkán van egy olyan jelenlét, amiben ez meg tud fogalmazódni. Ha úgy ülök ott egy ágy mellett, hogy van egy kialakult kapcsolat, és el tudom fogadni, hogy valaki azt mondja, szerinte meg fog halni, és erre nem úgy válaszolok, hogy „jaj, ne tessék már ilyet mondani”, hanem megkérdezem, hogy „miből érzi ezt? mit gondol, mennyi ideje van még az életéből, mit gondol, hogy fog történni?”, akkor esetleg kifejti. Ehhez az kell, hogy az én halálfélelmem és az én szorongásaim ne legyenek nagyobbak, mint az a vágyam, hogy ott tudjak maradni egy ilyen helyzetben. De ha elütöm azzal, hogy „ne gondoljon már ilyenre, még él”, akkor azzal valójában azt kommunikálom, hogy az én igényeim a fontosabbak és én kérek tőle. Azt, hogy ne kelljen ilyen konkrétan szembesülnöm se az ő halálával, se az enyémmel.

Eléggé keresed az érzelmileg extrém helyzeteket. Mindig súlyos állapotban levő betegekkel foglalkozol, akik megtapasztalták a halál közelségét. Ennek mi az oka?

Ha nem keresem, akkor is megtalálnak! Megterhelő, mégis jutalmazó és lélekemelő élmény is számomra, amikor megtapasztalom, hogy az ember a legnehezebb helyzetében sincs egyedül, kapcsolatban létezik. Közben én is egy támogató hálózatban vagyok benne. Nekem ettől az életem gazdagabb. Vannak persze személyes vonatkozásai is, a motivációm sok saját élményből, nehéz magánéleti, családomat és saját magamat érintő egészségügyi krízishelyzetekből is indult. A halálközeli helyzetek megrendítőek, de mindig nagy felismeréseket hoznak, és nagy változásokat tesznek lehetővé az életünkben, ezek tudatosítása nagy érték. Ahogy mindenkinek saját és egyedi élete van, úgy a halála is az, és bár egyedül halunk meg, az emberi kapcsolódás ebben is átsegítő lehet.

Úgy tűnik abból, amit mondasz, hogy mindnyájunknak kellene a halállal foglalkozni. Ez talán segítene a segítésben és a saját elveszettségünkben is, főleg a végén.

Azt nem mondanám, hogy ezzel mindenképpen foglalkozni kell. De az jó lenne, hogy ha valaki szeretne, pláne az élete végén egy súlyos betegségben, akkor legyen rá lehetősége, a körülményekhez és igényeihez mérten és legyen hozzá támasza. Persze nem kell ehhez betegnek, vagy idősnek lenni, bármennyire is nyomasztóan hangzik a halandóságunkkal foglalkozni, ennek tudatosítása még felszabadító is lehet. De ez a mi kultúránkban általában a gyász és a veszteség idején kerül elő, viszont ha közel kerülünk hozzá, gyakran az egész életünket átkeretezi.  Amikor egy haldokló mellett ülünk, nagyon fontos, hogy soha ne a prekoncepcióink vezessenek. Nehogy tudni akarjuk, hogy számára mi volt fontos, vagy hogy mit kellene éreznie. Minden élet egyéni és minden halál egyéni, ennek tisztelete elsődleges fontosságú.

László Zsófia alkalmazott egészségpszichológiai szakpszichológusLászló Zsófia alkalmazott egészségpszichológiai szakpszichológus, eddigi szakmai tapasztalatait aneszteziológiai- és intenzívterápiás osztályokon és egyéb szomatikus betegellátásban szerezte. Részt vett a lélegeztetett betegek pszichés vezetésével kapcsolatos széleskörű pszichológiai kutatásokban.  Jelenleg koponyasérült betegek rehabilitációs osztályán dolgozik.

Még több az orvosokról:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése