Miért kerültél be?
Szegényes körülmények között éltünk, heten voltunk testvérek. Nem volt ruhánk, nem tudtunk óvodába, iskolába járni. Többször jött értünk a gyámhatóság, de negyedszerre sikerült csak elvinniük. Anyuék nem nyitották ki az ajtót, a rendőrök törték be. Akkor volt a legnagyobb sírás-rívás, amikor az egyéves kisöcsémet kivették a kezünkből, ez volt a legrosszabb. Aztán beültettek minket egy kisbuszba, útközben kitették a kistestvéremet egy csecsemőotthonba. Nekünk nem mondtak semmit, hogy hova visznek. Sopronba kerültünk, intézetbe. Elméletileg csak ideiglenesen vettek el a szüleinktől, de azóta is így élünk.
Milyenek az első emlékeid innen?
Sopronban rácsok voltak mindenhol, és csak párosával, felnőtt kísérettel engedtek ki a szemközti boltba is. Mindig bántottak, megvertek minket a nagyobbak, de sírni nem volt szabad. Úgy csinálták, hogy a nevelők ne lássák. Ha lila volt a kezed, akkor azt kellett mondani, hogy elestél. Sosem derült ki, hogy ki volt az, mert ha elmondtad, másnap kaptál. Ott meg kellett keményedni. A nevelők között volt egy nagyon kedves néni, ha tehette, elvitt magához hétvégére. Szép nagy háza volt, nagyon szeretett minket, de nem voltunk örökbefogadhatók, mert a szüleink nem mondtak le rólunk.
Szeretted volna, ha örökbe fogadnak?
Nem, én akkor még nagyon ragaszkodtam anyuékhoz, egyszer el is szöktünk. A két nővérem az iskolából elvette az osztálypénzt, hogy hazamehessünk a szüleinkhez. Hamar elkaptak minket a rendőrök, mert gyanús volt, hogy iskolaidőben kószálunk az utcán. Meg furcsállták, hogy nálam sok volt a ruha, így valójában én buktattam le magunkat. Visszavittek az intézetbe, ahol százszor le kellett írni, hogy nem szökök el, nem szökök el. Én még nem tudtam rendesen írni, így a nővérem csinálta meg helyettem. A szüleink eleinte látogattak, elköltöztek utánunk még Sopronba is, hogy közel legyünk egymáshoz. A testvéreim többször is szökdöstek hozzájuk. A gyámhatóság végül teljes mértékben megszüntette a kapcsolattartást, eltiltották a telefont, a levelet, a láthatást. Nem tudom, hogy tehették, emlékszem, hogy nagyon dühös voltam. Ki ne akarná látni a szüleit, ha ott laknak egy köpésre? Sosem bántottak minket, mi csak szegények voltunk.
Meg is szűnt a kapcsolat a szüleiddel?
Sopronból átkerültünk a kőszegi SOS Gyermekfaluba, az ottani faluvezető, Imre bácsi segített elintézni, hogy kaphassunk levelet. Később engedélyezték megint a láthatást, de a szüleink egyre kevesebbet jöttek. A nővéremék még onnan is szökdöstek haza, volt, hogy visszahozták őket, de estére már megint eltűntek. A rendőrök tudták, hogy hova kell menni értük. Ha nem tiltották volna el a szüleinket tőlünk, lehet, hogy jobban tartották volna később a kapcsolatot, lehet, hogy jobban kötődnék én is hozzájuk.
Most milyen a viszonyotok? Volt olyan felnőtt, aki tudta valamennyire pótolni a szüleidet?
Az SOS Gyermekfaluban Ildi néni nevelt minket, harmincéves volt, neki mi voltunk az első családja. Sok velünk egykorú gyerek volt, sok játszótér, rácsos ablakok helyett kisebb családi házak. Ildi néni már az első alkalommal nagyon szimpatikus volt, főleg amit főzött nekünk. Én már akkor nem akartam visszamenni az intézetbe. Amikor kicsik voltunk, Ildi néni mondta, hogy döntsük el, hogy szeretnénk szólítani. Akkor még nagyon ragaszkodtam anyuékhoz, Ildi nénit magáztam, azóta is. De nekem mégis ő lett az anyukám, ő az, aki ott volt mellettem, bármi problémám volt, ha beteg voltam, rá számíthattam. Anyukámék mindig elfelejtettek felköszönteni. Aztán 18 évesen felhívtak a szülinapom után két héttel, boldog szülinapot kívántak, és megkérdezték, tudok-e kölcsönadni százezer forintot. Nem adtam nekik. Egy órán keresztül sírtam Ildi néninek, akkor lettem még szorosabb viszonyban vele. Mindig mondom neki, hogy ő olyan, mint az anyukám, hiába magázom. Anyuékat ritkán látogatom, csak a húgom miatt megyek hozzájuk néha.
Mit tudsz a testvéredről, aki csecsemőotthonba került?
Összesen tizenketten vagyunk már testvérek. Mi voltunk heten az SOS-ben, a többiek utána születtek. Ketten intézetben vannak, a többiek örökbe lettek adva, mert róluk már anyu lemondott. Kettő kivételével titkos örökbe adás volt.Egyszer voltam az önkormányzatnál, szerettem volna megtudni, mi lett velük. Volt egy segítőkész ügyintéző, aki utánanézett, mondta, hogy hol kell utánakérdeznem. Írtam az illetékes önkormányzatnak, hogy szeretném tudni, hol vannak, de még csak nem is válaszoltak.
Húszéves vagy, hamarosan ki kell költöznöd a gyermekfaluból és saját lábra állni. Mi vár rád?
Nagyon félek, hogy kikerülök innen. Ildi néni 16 éves korom óta mondja, hogy menjek ki külső férőhelyre, hogy szokjam, de én nem akartam, még most sem akarom elhagyni a gyermekfalut. Nagyon nehezen szokok hozzá az új dolgokhoz, nehezen viselem a változást. Egy garzont szeretnék venni Kőszegen. Anyuéknak nem is mondom el, hogy hol fogok lakni, nehogy a nyakamba szakadjon a család. Leérettségiztem, kitanultam szakácsnak. Én a konyhához szoktam, a 12-13 óra munkához. Szeretnék egyszer egy saját éttermet, remélem sikerül. Megpróbálok érte mindent megtenni. Szeretnék normális családot, egy-két gyereket, többet nem. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy lesz egy saját, egyet pedig örökbe fogadok. Én tudom, hogy mit éltek át, soha nem akarnám, hogy az én gyerekem keresztülmenjen ezeken. Mert bár én jól érzem magam, szeretem magam, de ez mégsem az igazi. Nekünk a normális családi háttér nincs meg, sokkal többet kell dolgoznunk, ha el akarunk érni valamit. Én teszek érte, így állok hozzá a dolgokhoz, másképp nem fog sikerülni.
Az SOS Gyermekfalvak kampányt indított, hogy felhívja a figyelmet a gyermekek jogaira. A kisfilmekben gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalok beszélnek őszintén az őket ért sérelmekről, örömökről. Magyarországon közel 22 ezer gyerek nem a vér szerinti szüleivel él, közülük félezren az SOS-ben.
Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.
További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:
- “Hetven felnőtt nevelt engem az évek során”
- Egy piros autóval vitték el őket az iskolából, azóta szülők nélkül élnek
- “Amikor meglátták a sebeimet, megsimogattak. Akkor múlt el az én szégyenem.”
- Kedves szüleim, jó lett volna, ha fontosabb vagyok nektek, mint az alkohol.”
- “Végigcsináltuk az örökbe adást, de közben belehaltunk” – egy nevelőanya hétköznapjai
